Záróvizsga tapasztalatok 2023

Befejeződtek a záróvizsgák. A BSc-sek és az MSc-sek záróvizsgái is. Ez a vizsga zárja le a képzésüket. A teljes „cselekmény” két részből áll: a szakdolgozat védéséből és a záróvizsgából. A szakdolgozat védése során bemutatják mit végeztek és válaszolnak a bírálók és a védésen jelenlevők mindenféle kérdéseire. A védések alapvetően jó élmények, amelyek során a sokszor impresszív mennyiségű elvégzett munkájukról adnak számot a hallgatók. A hallgatók hajlandóak dolgozni!

A záróvizsga, ami úgy egy héttel később szokott lenni, viszont általában elég lehangoló élmény (általában a vizsgákhoz hasonlóan). Vannak jó feleletek (tehát a következőt mindenki olvassa úgy, hogy ha nem inge, nem veszi magára). De van az az általános élmény, hogy (1) nem tanulnak a diákok, (2) nem állt össze a fejekben a biológia, és (3) nem látják a lényeget.

Egy általános hiányosságot nem lehet csak a diákok nyakába varrni

Mivel sokaknál vannak ezek a problémák, így ez az oktatás problémája. Fontos, hogy egy sok hallgatót érintő problémát ne varrjunk egyszerűen a nyakukba vagy intézzük el egy „ezek a mai fiatalokkal”. Az egyik korai oktatói meglátásom az volt (mert ugye az egyetemi oktatók általában nem kapnak képzést az oktatásban, aminek azért megvan a maga pikantériája. Azt is megjegyzem, hogy most már van oktatási/oktatástechnikai továbbképzésünk!), hogy ha páran nem tudnak valamit, akkor ők nem tanultak, de amennyiben a csoport 75-80% elront valamit, az már az én hibám.

Viszont nem tudom, hogy mit lehetne azért tenni, hogy jobban összeálljon a fejekben a biológia és lássák a lényeget. Nem emlékszem, hogy én mennyire értettem a biológiát 23 évvel ezelőtt. Lehetnénk persze sokkal szigorúbbak a sima vizsgákon, hogy legalább a tényanyag a fejekben legyen. A tényanyag vagy definíciók ismerete viszont még nem megértés és nem lényeglátás.

Azt a tételt sem tudják, amit maguk választottak

A mi záróvizsgáinkon két tételből kell felelni. Az egyik tételt azon négyből kapja a hallgató, amely négyet ő maga választotta. Ezeket részletesen kell tudni. A maradék 18 tételből egyet véletlenül húz, de ezt kevésbé mélyen kérdezzük vissza. Azaz pontosan megvan mely (4) tételt kéne nagyon tudnia a hallgatóknak. Ennek ellenére találkozunk azzal, hogy a hallgató nem tud túl sokat abból a négy tételből. Ő választotta!

Fontos lenne, hogy ők maguk is képesek legyenek felmérni a saját tudásukat. Tudnak egy adott diszciplínát elég mélyen? Ezt a képességet már a gimnázium alatt meg kellett volna szerezniük, így ebben nem gondolom, hogy dolgunk van. Már azon kívül, hogy ott helyben szembesítjük őket azzal, hogy esetleg nem készültek mégsem fel olyan jól, ahogy gondolták.

A megértés fontosabb lenne, mint a lexikális ismeretek

A megértéshez idő kell. Mivel lényegesen kevesebb kontaktóra van, mint korábban, így a fennmaradó időt lehetne erre is szánni. A megértés abból fog fakadni, hogy kezd a fejekben összerakódni a sok adat. Én imádtam azokat a tárgyakat, amelyek megérthetőek voltak. Az ökológia és az evolúcióbiológia ilyen, mert alapvetően folyamatokról szól. A biokémiának az anyagcsere része is ilyen, de ahhoz azért nagyon sokat kell anyagcsere utakat bámulni, hogy megértse őket az ember. Nem úszható meg, hogy a kedves hallgató gyakori kapcsolatba kerüljön a tananyaggal az órákon kívül is.

A lényeglátás a nehezebb kérdés. Nekem egyszerű visszakérdezni a „lényeget”, hiszen az az, amit visszakérdezek. Mit és milyen mélységben érdemes tudni egy vizsgára? Persze a mindent kell tudni és olyan mélységben, ahogy le van adva. De ennyit én legalábbis nem tudok megjegyezni. És idő sincs rá, hogy ennyit visszakérdezzünk. Valamint sok dolog, amit elmondunk az példa. Sok példát próbálunk hozni, hogy azokon keresztül megértsék a jelenséget. De ott a vizsgán nem lehet minden példát visszamondani, de egy-egy példát mindenre érdemes tudni.

A záróvizsgán ráadásul olyan tételsor van, amin vastagon vannak szedve a fontos fogalmak. Ezekről a fogalmakról illene tudni valamint. Mindegyikről. Ezzel egyértelműen jeleztük, hogy mi mit tartunk fontosnak. Amikor valamiről azt mondom, hogy „ezt biztos kérdezem a vizsgán, ha ezt a tételt húzod”, akkor azt komolyan gondolom. Túl sokat találkoztam azzal, hogy nem foglalkoznak a hallgatók azzal, amiről mi oktatók megmondjuk, hogy fontos, de közben tele van pakolva a fejük adatokkal, amelyekre sohasem mondtam, hogy fontos (és egy adaggal, amire mondtam, hogy nem kell memorizálni). Szóval a lényeglátást meg lehet tanulni az által is, hogy érzékelik a tisztelt hallgatók, hogy mit tartunk fontosnak az előadás során, mi az, amire mindig vissza-visszatérünk és mely fogalmakat szedünk vastagon a tételjegyzékben.

Szóban vizsgázni stresszes, mert nem szokták

Persze egy záróvizsga nagyon stresszes. Egy óriási, jó két évnyi anyagot kéne valamilyen szinten fejben tartani. És mindezt szóban, amely formában igen keveset vizsgáztatok, bizottság előtt meg egyáltalán nem. De ez is gyakorolható. Ha valaki úgy érzi, neki nem megy a szóbelizés, akkor vegyen fel olyan tárgyakat, amely végén szóba kell vizsgázni, hogy szokja. Vagy kérje meg a témavezetőjét, hogy kérdezze ki.

Egy kutató életében különösen fontos, de szinte minden más természettudományos pályán is, hogy tudjunk szóban kommunikálni az ismereteinkkel kapcsolatban. Legyen az egy labormegbeszélés, egy konferencia vagy egy „sales pitch” a leendő megrendelőnek, a tudásodról szóban kell számot adnod és ott helyben válaszolni kérdésekre. Nincs idő keresni az interneted, belenézni a jegyzeteidbe vagy segítséget kérni a kollégáktól. Ott és akkor kell helyt állnod. Az írásbeli vizsgák (főleg a tesztek) a stressztűrésen kívül másra nem készítenek fel. Amikor írsz, akkor mindig van idő utánanézni dolgoknak, segítséget kérni és vissza-visszatérni egy mondathoz, míg az pontos és összeszedett nem lesz.

Ötlet arra, hogy lássák a lényeget, összeálljon a fejükben a biológia és tanulni is hajlandóak legyenek?

Utálom a kelbimbót! De ettől még nem kell pult alól árulni

Utálom a kelbimbót! Ki merem jelenteni mindenki előtt, hogy nem szeretem. Sohasem rendelnék étteremben, nem merül fel otthon, hogy együnk és akkor sem gondolkodom el a főzésén (főzettetésén) ha nagyon olcsó a piacon. Egyszerűen nem szeretem az ízét. Nem ez az egyetlen étel, amivel így vagyok. Kövezzetek meg, nekem is megvan a magam preferenciája ételben és italban is (és még sok minden másban is).

A kelbimbót nem kell betiltani mert én nem szeretem

Az kelbimbó iránti mély gyűlöletem ide-vagy-oda, nem érdekel, hogy a lakása falai között ki eszik kelbimbót. Ha ízlik neki, egye. Én is biztosan eszem olyan dolgokat, amit mások nem szeretnek. Én például a csurdítani való szalonnát nyersen is szeretem. Nem minden kultúra tudja értelmezni, hogy az ember fia vág magának egy szelet szalonnát, szépen felcsíkozza és friss (fehér) kenyérrel betermeli.

Szerencsére olyan világban élünk (és értékeljük ezt!), hogy ehetünk mindenféle húst (csigát is, tintahalat is, disznót is és marhát is), zöldséget, gyümölcsöt (almát is). Sőt ezeket kombinálhatjuk is (mondjuk én nagyon szeretem a sajtos húsokat). És az is megengedett, hogy valamit ne egyél, vagy valamilyen kombinációkat ne egyél (mustáros lekvárt pl.). Akár mert neked egészségtelen, akár mert tiltják az elveid, vagy mert egyszerűen nem szereted. A kelbimbót ételként nem szeretem. A növénnyel semmi bajom. Nem követelem az irtását, a piacról és boltokból való kitiltását, az éttermi menükről való levételét. Tudom, hogy a káposzta egy formája a bimbós kel. A káposztát szeretem savanyítva, brokkoliként, karalábéként, karfiolként. Van, amely formáját sütve, van, amit főzve és van, amit nyersen eszem. A kelbimbót lehetőleg sehogy.

Kelbimbógyűlölő vagyok és nem baromarc

Mondhatnám, hogy a kelbimbó iránti negatív érzéseim csak rám és a kelbimbóra tartoznak, de igazság szerint csak rám tartoznak. A kelbimbókat ezzel teljesen felesleges zavarni. Persze összekacsinthatunk másokkal, hogy hát ő sem szereti és én sem. Van bennünk valami közös. De egy vitában nem érv, hogy „de hát ő eszik kelbimbót, nem lehet igaza”. A barátaimat sem ez alapján válogatom, legfeljebb megkérem őket, hogy ha áthívnának vacsorára, akkor mellőzzék a kelbimbót. Nem szaggatom ki a könyvesboltban a szakácskönyvekből a kelbimbókészítésről szóló lapokat, pláne nem égetem el az egész szakácskönyvet, ha említést tenne róla (így is elég széndioxid van a levegőben). Nem uszítom rá a NAV-ot a kofákra, ha felfedezem, hogy pár szem kelbimbó árválkodik a pultjukon. És nem próbálom meggyőzni azokat, akik vettek belőle, hogy ízletes dolog úgysem kerekedik belőle, akkor meg minek vették meg (mondjuk még lehet, hogy rituálisan megsemmisíteni vették, de én a növények elleni brutalitást nem szívlelhetem).

Szóval azt ajánlom mindenkinek, aki hozzám hasonlóan nem szereti a kelbimbót, hogy (1) ne menjen olyan étterembe, ahol minden fogás kelbimbóból van és (2) ne járjon olyan falunapra, ahol minden a kelbimbóról szól.

Szivárványos jó napot kívánok!

Nem értjük a statisztikát: Van-e élet a Földön kívül?

Fel szoktam tenni a kérdést hallgatóknak, hogy mit gondolnak van-e élet a Földön kívül. Mindenféle válasz mellett néha feltűnik az a válasz, hogy statisztikailag elképzelhetetlen, hogy ne legyen.

Statisztikailag nem tudunk semmit mondani az élet jelenlétéről más bolygókon

Egyetlen bolygót ismerünk és ezen egyetlen bolygón van élet. Ezt a tudásunkat hogyan lehet általánosítani? Lehet úgy is, hogy minden bolygón van élet, hiszen az ismert bolygók 100%-n van élet. És lehet úgy is, hogy nincs máshol élet, mert mi különlegesek vagyunk. És ezen két érték között akármit lehet mondani.

Amennyiben ismernénk pár ezer hasonló bolygót közelről, amiből 300-on van élet, a többin meg nincs, akkor tudnánk egy becslést adni az élet valószínűségére. Akkor már van egy tisztes becslésünk! Ezen becslés alapján már lehetne olyan kijelentést tenni, hogy ha van a Tejúton ennyi és ennyi naprendszer, amiben ennyi és ennyi földszerű bolygót várunk, akkor annak a becsült érték százalékán van élet. Ennek a becslésnek is lesz szórása, de mivel találtunk már 300 bolygót, amin van élet, eléggé lovon érezhetjük magunkat azzal kapcsolatban, hogy fogunk találni egy 301-dik ilyen bolygót is. De mi most a második példát keressük és nem a 301-diket!

Ha valami kis valószínűségű is, nagyon sok ismétlésnél biztosan bejön egyszer?

Ha az a kérdés, hogy hatoldalú kockával egymás után lehet-e ezerszer 1-est dobni (mást pedig közben nem), akkor a válasz az, hogy lehet. A valószínűsége is kiszámítható (1/6)¹⁰⁰⁰. Ez egy kicsi szám. Ha nagyon sokszor dobálunk kockával, akkor „statisztikailag” egyszer fogunk ilyen sorozatot kapni? Nem. Az is kiszámolható, hogy véges dobás mellett mi a valószínűsége, hogy nincs benne egymás utáni 1000 1-es dobás.

Visszatérve az élet kereséséhez, amennyiben még lenne is egy olyan becslésem, hogy a földszerű bolygót 1/7-én van élet (légből kapott szám), akkor sem jelenthetem ki, hogy a következő 7 ilyen felfedezett bolygóból az egyiken biztosan lesz. De még azt sem, hogy a következő 700-on biztosan lesz. Ha a becslésem, azaz a földszerű bolygók 1/7-én van élet, jó, akkor persze 700 földszerű bolygóból tényleg várom, hogy legyen olyan 100 élettel rendelkező, de megvan a nem nulla valószínűsége, hogy egyet sem találok. A valószínűségek már csak ilyen dolgok. Ha valaminek nem 100% vagy 0% a valószínűsége, akkor 100%-ban bizonyos nem lehet a kimenettel kapcsolatban.

Biztosan tudom mi kell az élethez?

A földszerű bolygó az önmagában egy paramétertartomány és igen sokféle bolygót takarhat. Nem elég a méret és a csillagtól való távolság, az összetétel, mágneses mező, tengelyferdeség, szárazföldek és óceánok aránya, a többi égitest hatása (mondjuk túl sok a dinókat kipusztító meteorcsapás nem tesz jót), stb. mind befolyásolhatja az élet megjelenését. Tehát a modellem, hogy milyen valószínűséggel várok életet egy adott bolygón eleve sok paramétertől fog függeni. Ezt elvileg a megfelelő statisztikával kezelni tudom. Ez azt jelneti, hogy minél többet tudunk egy bolygóról és persze minél több korábbi ismeretem van az élettel rendelkező bolygókról, annál jobb becslést adhatok. Elég sok bolygót ismerve, már van értelme olyan kérdést feltenni, hogy „ha kiterjedt folyékony vízóceán van az egyenlítő körül az év 70%-ban, akkor milyen valószínű, hogy ott találunk életet?”

Ezt a nyakatekert kérdést azért írtam le, mert egyszer megkérdezték egy marsi felfedezéssel kapcsolatban, hogy akkor a víz éppen aktuális megtalálása mennyivel növeli a valószínűségét az életnek a Vörös Bolygón? A válaszom meg az volt, hogy mivel nem ismerünk a Földön kívül más bolygót, amin lenne élet, így nem tudjuk megmondani, hogy a víz olyan körülmények közötti jelenléte mennyit ad hozzá az élet valószínűségéhez. Minden más válasz egyszerűen tudománytalan.

Akinek a kockadobásos példák jobban bejönnek: tudjuk, hogy 5-ösd dobtunk (ez jelenti, hogy van élet). Mond meg, hogy mi a valószínűsége, hogy 5-öst dobunk a következő 10 dobásból legalább egyszer? Már csak azt nem áruljuk el neked, hogy hány oldalú kockát kapsz a kísérlethez. És hát nem mindegy, hogy egy 4 oldalúval próbálkozol, egy 6 oldalúval, vagy egy 60 oldalúval.

Lesz, aki ünnepelje az anyák napját?

Most volt anyák napja. Nem csak szerencsém van, hogy van kihez elmennem felköszönteni, de egyben vihetek hozzá három unokát is. Ez az ékes bizonyítéka, hogy jól nevelt fel.

Most lehet, hogy sokakat megsértek és kiiratkoztam a libsik közül (amely jelzőt vállalom, amennyiben a jelen rendszert nem szeretőt jelenti, de amúgy liberális nem vagyok). Vállalom. Valamikor arról is kell beszélgetnünk, hogy miért jó gyereket vállalni és, hogy ne riasszuk el a következő generációt ettől!

Könnyű megérteni, hogy miért rossz gyereket vállalni, és lehetetlen, hogy miért jó. Amíg nincs gyereked

A gyerekvállalás elleni minden érv könnyen megérthető: a szabadság feladása, az álmatlan éjszakák, az anyagi teher, az állandó izgulás valakik iránt. Miért jó? Senkit nem érdekel a fajfenntartás. Örömöt szeretnénk és boldog életet. A legkerekebb számomra a világ akkor volt, amikor az óvodás gyerekeim fogták a kezemet (később ezt nem fogják engedni és különben is fura lenne). Azokkal az apró praclikkal a kezemben a világ teljes. Most is teljes, ahogy elnézem őket egy szombat esti filmnézéskor, ahogy egymás mellett vannak a kihúzott ülőgarnitúrán. Mögéjük osonhatok és megborzolhatom a hajukat. Persze jön a "De Apaaa!"

És persze megéri, mert büszke lehetek rájuk, ahogy látom cseperedni őket. Megtanultak megfordulni, felülni, felállni. Aztán beszélni. És szavalni anyák napján. Túl gyorsan felnőnek! Már tudnak olyat is, amit én nem. Megismernek madarakat és halakat, amiket – szégyen – én biológusként nem. Sokkal jobbak németből. A lányom jogot tanul (na abból semmit nem tudok). Sorolhatnám még.

Erre a világra is érdemes gyereket szülni

A világ mindig a vesztébe rohant. Mivel tisztában vagyunk a saját elmúlásunkkal, így pontosan tudjuk, hogy a végkimenet mindig a halál. Ez egy borzalmas teher az emberiségen. És talán ezért is van, hogy állandóan az egész emberiség pusztulását vizionáljuk (hiszen 130 év múlva nem valószínű, hogy bárki is élni fog azok közül, akikkel ebben a pillanatban megosztjuk ezt a Sárgolyót). És közben nem lett igaza Malthusnak, nem haltunk globálisan éhen (de nagyon sokan éhen haltak a világ különböző részén). Nem tört ki a 3. Világháború, pedig a 60-as években szinte mindenki biztosra vette (és közben sok véres háború volt még a XX. század második felében). 2000-ben nem szűnt meg működni az összes számítógép, sőt nekem egyikkel sem volt gondom. 2012-ben jött és ment a világvége, úgy hogy nem is vettem észre (de ettől még lehet, hogy azóta csak álmodom a világot). És pont ezért nehéz mit kezdeni azzal, hogy a klímaváltozás lehetséges forgatókönyvei között van a szárazföld egy jó részének ember számára lakhatatlanná válása (és pont ezt kell elkerülnünk, és ezért koptatjuk a szánkat, hogy ugyan már vigyázzunk a Földre!).

A jövő mindig bizonytalan. Az egyéni jövő is. A gyerekeink jövője is. Lelki teher, hogy már nem tudok minden mozzanatukról, nem tudom állandóan felügyelni és óvni őket. Vagy tudtam valaha is? Az elsőszülöttemet akkor vittük kórházba fejsérüléssel (felületi, de babánál mindig megijedünk), amikor az én lábamba esett el a lakáson belül. Nem tudunk minden kontroll alatt tartani. A tőlünk telhető legjobban kell nevelnünk a gyerekünket. Az elég lesz.

A fejlett világban hallják a környezet pusztulásának problémáját. De nem akar senki lemondani a jólétről, ellenben sokan lemondanak a gyerekről. Valahogy egyszerűbb nem vállalni a felelőséget egy gyerek iránt, mint nem megvenni a legújabb telefont. A fejlődő világban pedig nincs lehetőség lemondani a gyerekről (nem férnek hozzá fogamzásgátláshoz) és így a jólét elkerüli őket. A környezetet itthon ne úgy védje senki, hogy nem lesz gyereke. Van rá más megoldás is. Például segítse hozzá a fogamzásgátlás lehetőségéhez azokat, akiknek erre nincs pénze.

Nincs rá idő és pénz

A következő kifogás, hogy a gyereknevelés drága és különben is előbb karrier, ház, nagy autó és utána majd egyszer talán jöhet a gyerek is. A biológia nem így működik. Egy férfinak még talán, de egy nőnek bizony ketyeg az a biológiai óra. Az elsőt érdemes még a 20-as években szülni. Dolgozni és karriert építeni még ráérünk a következő évtizedekben. Megdöbbentő, de nekem még majdnem annyi van a munka világában (ha akkor is 65 év lenne a nyugdíjkorhatár, mint most, de magasabb lesz), mint amennyi mögöttem van. Fejben kell átállnunk, hogy nem 20 évesen, sőt nem is 30-on kell karriert befutni, hanem majd a 40-es és 50-es éveinkben. A társadalomnak kell változnia. Annak egyszerűbb, mint az ember biológiáját megváltoztatni (akármit is gondolunk magunkról!).

A hitesoktatásból (igen, jártam olyanra) egy dolog megmaradt. Az utolsó alkalomra családapák jöttek és beszéltek arról, amiről az egésznek szólnia kell: házasságról belülről és családról belülről. Az egyikük azt mondta, hogy ne izguljunk soha azon, hogy van-e elég a gyerekre. Lesz. Isten megadja. Én ugye a többesszámot kérem csak számon a kijelentéssel kapcsolatban (helyesen: az Istenek megadják). Ti, akik ezt olvassátok és a gyerekvállalás előtt vagytok: lesz. Az a réteg, ahol ez tényleg kérdés nem olvassa a blogomat.

Megértem a szülők rettegését, hogy mikor lesz unokájuk!

A szüleim sohasem stresszeltek ezzel. Lehet, hogy azért, mert általában nem szóltak bele az életembe (de tanácsot mindig kérhettem tőlük) vagy azért, mert akkor még mindenki természetesnek vette, hogy az emberek családot alapítanak. Most már ez nem természetes. Túl sok a gyermektelen. És mindenki fél, hogy az ő gyereke lesz ilyen. Lehet, hogy így iszonyat a nyomás a következő generáción, hiszen a húszas éveik elején nem ezzel kéne még törődni. Megnőtt a generációk közötti korkülönbség is. Kevesen lesznek a 40-es éveikben nagyszülők. Talán az ötvenesben igen és akkor még rohangálhatnak az unokák után egy pár évet. De a hatvanas években ez egyre nehezebb lesz. Szóval megértem a félelmet. És – szerintem – nem arra vágyunk, hogy azonnal legyen unokánk (még nagyon nincsenek abban a korban a gyermekeim), csak arra a tudatra, hogy a gyerekeink is szeretnének maguknak gyereket.

Beszéljünk a gyerekvállalásról!

Nem beszélünk a gyerekvállalásról. Ez is a tabu témák közé került. Az első előtt nem kérdezünk semmit, mert nem tudhatjuk, hogy akarnak-e egyáltalán gyereket a párok. Vagy szeretnének, de nem jön össze. Nem akarunk sebeket feltépni. Nem kérdezhetjük meg az első után, hogy lesz-e kistesó. Ez túl személyes kérdés. Mi van, ha nem akarnak többet? A második után volt egyedül, hogy megkérdezték ismerősök, hogy szeretnénk-e még harmadikat. Ott már az igen és a nem is társadalmilag elfogadott válasz.

Nem tudom most mi a társadalmilag elfogadott a gyerekszámmal kapcsolatban. Persze a politikusok legalább hármat szeretnének a megfelelő (lehetőleg rájuk szavazó) néprétegekben. Egy növekvő népesség mindig jó a politikának és a gazdaságnak. Vagy legalábbis ez a konvencionális bölcsesség. Túl vagyunk népesedve. Globálisan. És közben Magyarország fogy. A populáció növekedés és csökkenés is exponenciális. Gyors. Gyorsan tud nőni és gyorsan csökkenni a népesség. A Föld népessége még éppen nő. Mivel nagyon sokan vagyunk, így a kevés növekedés is több milliárd embertöbbletet jelent. De itthon meg újabb és újabb milliók tűnnek el a lakosságból. Ez társadalmi probléma. Senki nem fog az ország jobbítása érdekében gyereket vállalni. Magatoknak tegyétek!

Nem vájkálunk senkinek sem a méhében, sem az életében! Ez egyrészt jó. Másrészt viszont beszélni kéne az élet dolgairól. Nem tudom hogyan. Nem akarok a sokadik középkorú férfi lenni, aki számonkéri fiatal nőkön, hogy szültek-e már ma. Kivel lenne hajlandó megbeszélni ezt a témát a következő generáció?

Miért akarják a kormányok vállalatokká alakítani az egyetemeket?

Az Egyesült Királyság egyeteminek dolgozói sztrájkra készültek. Globalizált világunkban a problémák is eléggé hasonlóak a világ különböző részein. Sajnos ennek az oka, hogy a kormányok ugyanabból a kottából próbálnak játszani, ami sehol sem vezetett semmi jóra, de mivel papíron jól mutat, a többi nem számít.

A következőkben próbálom megvilágítani, hogy szerintem miért nem lehet egy egyetem egy vállalat

A „vállalat” itt persze nem egy ideális, hatékonyan működő szervezetet jelent, ami a legtöbbek fejében esetleg megjelenik azzal szemben, hogy az állam elvileg rossz tulajdonos és amúgy sem tud céget vezetni. Persze egy állam nem is tud céget vezetni, mert ahhoz még ember kell, így persze bárminek a vezetése azon múlik, hogy ki és hogyan vezeti. Ez viszont most messze vezetne. A „vállalati” működés a kormány (kormányok) elképzelésében azt jelenti, hogy nincs vele kiadás, sőt, ha lehet még pénzt is hoz. Közvetlenül, nem valami indirekt módon.

A felsőoktatással kapcsolatban azt szeretnék a kormányok, hogy közvetlenül pénzt termeljenek

Szögezzük le, a felsőoktatás rengeteg pénzt hoz az államnak. De nem közvetlenül, hanem közvetetten. A felsőoktatás, ahogy az egész oktatási rendszer infrastruktúra. Viszi a pénzt, de nélküle nem lehet pénzt termelni. A cégeknek szükségük van a képzett munkásokra. Minden szinten szükség van képzett munkaerőre, a szakmunkástól kezdve a diplomásig. Ahogy az Ipar 4.0 felé mennénk (nem arra megyünk, de tegyük fel, hogy egyszer majd), úgy egyre több diplomásra lesz szükség.

A diplomást a felsőoktatás „termeli”

Megint tegyünk egy megjegyzést: a diplomást a felsőoktatás nem úgy termeli a diplomást, hogy bemegy egy 5 éves és kijön egy mérnök. Bementként felkészített, érettségivel rendelkező emberpalánták kellenek. Azaz eleve egy jó közoktatásra van szükség ahhoz, hogy elég diplomásunk legyen. Lehet a felsőoktatásunk akármilyen csodálatos, ha a közoktatás nem jó, akkor nem tud jó lenni a rá épülő felsőfokú képzés sem.

A felsőoktatás nem működik valódi piacként

Ki a megrendelő? A szolgálatatást közvetlenül a hallgatók veszik igénybe, de mégsem ők a megrendelők, hanem a közösség (az államon keresztül). Nagyon helyesen Magyarországon (még) nincs a teljes képzési költség a hallgatókra terhelve, azt a közösség állja. Azért mondom, hogy nagyon helyesen, mert elvileg lehetne olyan rendszer, amelyben minden személy egyénenként kifizeti a tanításának az árát, amit remélhetőleg a fizetése majd visszatermel számára. Ez a csodálatos elv viszont nem működik, illetve torzítja a társadalmat. Egyrészt nincs annyi ember, aki előre ki tudja fizetni az oktatásának költségét. Azt a szülők fizetik ki, és így a képzés a szülők anyagi helyzetétől és nem az adott személy képességeitől függ. Társadalmi szinten nem engedhetjük meg magunknak, hogy elvesszük azokat az embereket, akik képességeik (legyen az genetikai szerencse vagy egyszerűen a szorgalom) okán sok tanulást kívánó munkát végezhetnének, de nem tudják, mert a szüleiknek nincs meg a pénze a képzésükre. Ezért van a fejlett országokban (a fejlettség nem csak GDP-t jelent, az Egyesült Királyság és az USA nem igazán fejlett ország, pont azért, mert kevesebb szolgáltatást nyújt állampolgárainak, mint amennyit tehetne) alapvetően közfinanszírozott az oktatás. Direkt nem ingyeneset írtam, mert van ára a képzésnek, de azt közösen fizetik az állampolgárok.

Erre lehet az az ellenérv, hogy de hát egy mérnök, informatikus vagy most már egy orvos a fizetéséből vissza tudná fizetni az oktatásának költségét, akkor legyen valódi piac és fizessen érte. A diplomához között munka viszont túlmutat a mérnök, informatikus, orvos háromszögön. Mi van például a tanárokkal? Lehetne nekik is olyan fizetésük, hogy abból simán visszafizessék a taníttatásuk költségét, de akkor jön a továbbterjedő kérdés, hogy az így megemelkedett költségét az oktatásnak (a tanárok bérét) ki fogja kifizetni? A jelen rendszerben az adókon keresztül (elvileg, főleg, ha progresszív adózás van) az fizet inkább a közös dolgokért, aki több pénzt tud termelni. Ezen képességének egy jó része az oktatásának köszönhető a másik pedig a megszokásnak, hogy bizonyos szakmák többet, mások kevesebbet kapnak (aki azt állítja, hogy a szakmák bérezésének bármi köze van a hozzáadott értékhez, az hazudik magának! Ha ez így lenne, akkor messze a tanárok keresnének a legjobban és mondjuk a pénzügyben lenne, hogy a minimálbér emelésekor nőnének csak a fizetések a minimálbérig.)

A közösből finanszírozott ágazatok a kormányok miatt torz bevételi szerkezettel rendelkeznek

Ha egyszer eldöntöttük, hogy a közösség finanszírozza az oktatást, akkor ugye ott van még, hogy az mennyibe kerül. Mindennél a végösszeg a csillagos ég természetesen. Hiszen el tudnánk azt is képzelni, hogy 3-4-fős csoportokban tanuljanak nyelvet a diákok, a legújabb számítógépek álljanak rendelkezésükre az informatika tanulásánál és minden iskolának legyen saját uszodája is.

A közösség (a törvényalkotáson keresztül) meghatározza, hogy mi a feladata, azaz a kimentei követelménye az oktatásnak. Ha ebben benne van, hogy mindenki napi szinten leússzon 500 métert, akkor kellhet uszoda minden iskola mellé. Ha úgy gondoljuk, hogy mindenkinek tudni kell legalább egy rántottát jól elkészítenie, akkor kéne helység, ahol ezt megtanulják. És így tovább. A kimeneti követelmények és a diákok számának ismeretében az oktatók/iskolaműködtetők ki tudják számolni ez mennyibe kerül. Az iskolák (egyetemek is) viszont nem ezt az összeget kapják, hanem a kormányok által erre a szektorra szánt összeget. Ami természetesen (?) mindig kevesebb, mint ami kéne a törvényekben meghatározott követelmények teljesítéséhez.

Hogy pontosan lássuk mi van. Amikor szeretnénk valamilyen munkát elvégeztetni egy szakival, akkor megmondjuk, hogy mit szeretnénk. Ezt követően ő ad erre egy árajánlatot és mi vagy elfogadjuk vagy sem. Ha nem tudjuk elfogadni, akkor vagy keresünk más szakit, hátha olcsóbb vagy lejjebb adunk az igényeinkből, hogy beférjünk a keretbe. Ugyanez nem működik az oktatásban (egyetlen szinten sem). Egyrészt a végeredményt a törvények szabályozzák, így nem mondhatja egy iskola, hogy „ha csak ennyi pénz van, akkor nyelvet és informatikát nem tanítunk, helyette több ének lesz, mert az énektanár még nem mondott fel”. Pontosan meg van határozva, hogy mennyi ének, informatika és nyelvóra legyen. A felsőoktatásban is van egy képzési és kimeneti követelmény, ami meghatározza, hogy mit kell tanítani, ahhoz, hogy valaki például biológus legyen.

A diplomás lehet, hogy több adót termel, de nehezebben irányítható

Az egyetemek nem csak viszik a pénzt, hanem olyan embereket eresztenek ki falaik közül, akik kritikusan gondolkodnak. A kritikusan gondolkodó ember pedig nehezebben irányítható. A populista (Angliában ahogy nálunk is ez inkább a jobboldalnak nevezett rész sajátja) kormányok ezért nem szeretik az egyetemeket és az onnan kikerülőket. Az adójukat persze igen. De azt nem szeretik, hogy onnan olyanok jönnek ki, akik nem fognak rájuk szavazni. Minél iskolázottabb valaki, annál valószínűtlenebb, hogy a populista jobboldalra szavazna.

Ráadásul sok diplomás képes külföldön munkát vállalni, akár úgy is, hogy nem kell itthonról elköltöznie. Így függetleníteni tudja magát a helyi borzalomtól.

Folytatás következik. Ezek inkább a tünetek és az okok, de nem a megoldások.

A kutatás a feladatunk, a feltételeket a munkáltató kell biztosítsa - vitaindító

Úgy érzem, hogy belefeledkeztünk a saját világunkba és már észre sem vesszük, hogy nem normális!

Az államilag finanszírozott kutatás-fejlesztésről szóban mindig azt várják el, hogy olyan legyen, mint a versenyszféra, de pontosan azt nem teszik, amitől a versenyszféra működik.

Van egy halom ember, egyetemi oktatók, kutatóintézeti kutatók, múzeumi szakemberek. A munkaköri leírásukban (egyetemi oktatók esetében a felsőoktatási törvényben) rögzített feladatunk a kutatás.

2011. évi CCIV. törvény a nemzeti felsőoktatásról VIII. Fejezet 26. § (1)  „Az oktató munkaideje legalább húsz százalékában tudományos kutatást - a művészet, művészetközvetítés és sporttudomány képzési területen művészeti vagy sportszakmai tevékenységet - folytat, továbbá a hallgatókkal való foglalkozással, tudományos kutatással le nem kötött munkaidőben - munkaköri feladatként - a munkáltató rendelkezései szerint ellátja mindazokat a feladatokat, amelyek összefüggnek a felsőoktatási intézmény működésével és igénylik az oktató szakértelmét.”

Akkor kérem most a jogot végzett ismerőseimet kérdezem, hogy kinek a feladata a munkaköri leírásban szereplő feladathoz szükséges feltételek biztosítása? A munkáltatóé vagy a munkavállalóé? A Marika néni is megértse szinten kérdezve: a gyári munkásnak mikor mondják, hogy ugye a futószalagot hozod otthonról vagy legalább menj el a polgihoz és beszéld meg vele, hogy adjon olyat neked?

Amikor viszont felvetem, hogy minden oktatónak alanyi jogon járni kéne a kutatásához forrás, akkor igen sokan furán néznek rám, hogy az nem működne, mert a munkaköri leírásba foglalt tevékenység végzéséhez szükséges feltételek csak a kiváltságosoknak járnak….

Mennyire vagyunk kiválóak?

Olvassunk cikkeket a 20. század első feléből vagy mondjuk úgy 1969-ig bezárólag. Ez a nagyon régen volt még nekem is. A nagyszüleim felnőttkora, a szüleim fiatalsága. De ha visszamegyünk ezekhez a cikkekhez, akkor sokszor lesz az az érzésünk, hogy minden kérdést pontosan láttak. Miért ne tették volna? Az azóta eltelt 70+ évben azokat a kérdéseket járjuk körül. Könnyebb nekünk, mert sok minden felfedeztek és közben volt egy óriási technológiai fejlődés. De egyben azt a kijózanító üzenetet is leszűrhetjük, hogy mi most letisztázzuk azt, amit az elődeink felfedeztek. Az a fajta meló, amikor megvan a csodálatos ősmaradvány lelete, de le kell farigcsálni a követ róla. Iszonyat meló, de a nagy felfedezés már megvolt. Erre mondják azt, hogy iparosmunka. (persze lesz még felfedezés, amikor minden szépen le van tisztázva)

Nem kisebbíteni akarom a kortársak munkáját! Azt szeretném egy kicsit perspektívába helyezni, hogy mennyire érdemes arról beszélni, hogy csak a legkiválóbbaknak szabad kutatni és többiek mehetnek a levesbe. Van egy ilyen felfogás a tudományon belül. Persze mindenki, aki ilyet kimond az egyértelműen úgy gondolja, hogy ő abba a szűk elitbe tartozik, aki érdemes a kutatásra, bezzeg a többiek.

Akkor én leírom: másod – harmadvonalbeli kutató vagyok. És lehet, hogy most túlértékeltem magamat. Bár pontosan mit is jelent az, hogy kiváló kutató? Egy kollégámmal egy konferencia alkalmával (akkor van lehetőségünk hosszabban beszélgetni, akkor is, ha amúgy szomszédos szobában dolgozunk) felmerült ez a kérdés. Egy generációval (ami szerintem tudományban olyan 15 év, a tanáraim korosztálya) előttem jár. Neki a jó kutató az, akinek vannak érdekes kérdései. Ledöbbentem. Mert valahol nagyon logikus válasz ez. Valahol ezért szerettünk bele a tudományba a húszas éveinkben. Ezért néztünk fel a mestereinkre: voltak érdekes kérdéseik! Miközben én rávágtam azt a választ, amit ma elvárnak a kiváló kutatótól: sok pénzt tud behozni pályázatokból. Lehet, hogy nincs érdekes kérdése. Sőt az igazán érdekes kérdésekre nem igazán lehet pénzt kapni. Azért, mert rizikósok. A legtöbből nem lesz semmi. Kiderül, hogy nincs válasz (a mai tudásunk szintjén). Vagy a válasz nem érdekes (most). De amiből lesz, az előre fogja vinni a tudományt (és így az emberiséget).

A kiválóság nem mérhető.

Olvassuk el Barabási Albert-László „A képlet” című könyvét. Értően olvassuk! Úgy, hogy a meg nem értése a bőrünkre megy! A kutatásban nem 100 méteres sprintben veszünk rész. A 100 méteres futásban, aki előbb beér az a jobb. Pont. De ki a jó focista? Persze egy focitébolyban élő országban biztos mindenki tud neveket mondani. Összeraknánk őket egy csapatba, mit kapnánk? Ki a jobb hegedűművész? És kiderült, hogy a versenyeken fontosabb, hogy hányadiknak hallgatnak meg, mint, hogy hogyan tudsz hegedülni. Mert mindenki nagyon jól hegedül. Egy hegedűversenyen nem én, Kun Ádám versenyzek, aki legfeljebb hegedűtokot fogott a kezében, Paganinivel. Ott Paganinik versenyeznek. Nem tudjuk mérni, hogy ki a jobb kutató. Pláne nem tudjuk most megmondani, hogy kinek a cikkét fogják még 50 év múlva is idézni, tanítani és kiét nem. Hosszútávon az a fontos.

Vegyük ki a fejünket a homokból és álljunk ki a normális munkakörülményekért!

A pályázatok nem arra valók, hogy az alaptevékenységünket végezzük vele! Nem arra valók, hogy abból legyen számítógépünk a mindennapi munkához (jegybeírás a hallgatóknak, levelezés), hogy legyen egy csomag papír a ZH-hoz. És nem arra való, hogy elvégezzük azt a kutatást, amit elvárnak tőlünk. Az a legalább 20%-ot az időnkből. Az alanyi jogon kell, hogy járjon nekünk. A pályázati pénzek arra valók, hogy, ha van valami világmegváltó ötletem, amit nem tudok elvégezni abban az időkeretben, személyzettel, eszközökkel és forrásokkal, ami amúgy lefedi a munkaidőmet. Ha ilyet akarok megvalósítani, ahhoz kellhet extra pénz.

Az alapműködéshez a forrást a munkáltatónak kell biztosítani. Alanyi jogon, a pozícióhoz és kutatási területhez igazított összeggel.

Hol tévedek? Az nem válasz, hogy de itt így működnek a dolgok és fogadjuk el. Ha ezt válaszolnánk a tudományos kérdéseinkre, akkor az emberiség még a tüzet sem használná.

WotC kapitulált: a változáshoz ott kell hatni, ahol megérzik

A közösség nyert. Ritka ez a világunkban (főleg a világnak ennek a kis részén). A WotC visszalépett attól, hogy az OGL1.0-t semmissé nyilvánítsa. Hogy senkinek ne legyen kételye, hogy komolyan gondolják az egész rendszer referencia dokumentumot (SRD) Creative Commons licensz alá helyezték. Ez nem visszavonható.

A szociális médiának köszönhetően (láthatólag van azért néha előnye) az egész világ szerepjátékos közössége gyorsan megismerte a WotC terveit. És reagált azokra: jelezte, hogy ez nem tetszik neki. Természetesen (?) ez még igen keveseket érdekel egy óriási vállalat felső vezetésében. Ami viszont érdekelheti őket az, hogy

• Az emberek elkezdték lemondani a D&D Beyond előfizetésüket. Ez egy a játékot segítő platform, amit szeretnének nagyon fejleszteni.
• A nagy hírlapok is erről beszéltek. Nagyon rossz volt a WotC/Hasbro sajtója.
• A kompetítorok az elmúlt hónapban lényegében kiürítették a raktáraikat, annyi könyvet tudtak eladni.
• Volt egy mozgalom, ami a közelgő D&D film bojkotjára szólított fel. Nem tudom ez mennyire jött volna be, de az egész hajcihő nagyon rosszkor lett időzítve, pont a film bemutatója előtti hónapokban.
  

Bár messze a D&D a legismertebb és legtöbbet eladott szerepjátékrendszer jelenleg, de már a 4. kiadás alatt is át tudta venni vezető helyét a Paizo által kiadott Pathfinder rendszer. Sőt a '90-es évek végén a White Wolf Word of Darkness játékai is túlszárnyalták az D&D 2. kiadásának eladásait. Szóval nem törvényszerű, hogy mindig a D&D a legtöbbet eladott rendszer. És ugye a WotC az eladásokból él.

A D&D vezető szerepét pedig nem az adja, hogy annyira jó rendszer lenne. Vannak ennél érdekesebb rendszerek. Az előnye egyrészről a támogatás, amit pont nem az anyacég, hanem a rengetek kis cég nyújt számára. Másrészről az olyan tartalomgyártók, mint a Critical Role és még számos más YouTube csatorna. Vagy említsem itthon a Kockák és Sárkányokat vagy a Húszoldalú fanzin.

Szóval nagyon gyorsan látták, hogy mennek le a részvények árfolyamai, csökkenek az eladások, tűnnek el a fizető vásárlók. Úgy tűnik erre lépni kellett. Léptek. Ez eddig jó.

A cég számára a veszteség egy része már megtörtént. Több olyan kiadó, akik eddig nekik (is) gyártottak tartalmat, most már a saját rendszerükre fognak fókuszálni. A Kobold Press, a Crucible 7, a Paizo (Pathfinder) vagy az E.N. Publishing (Level Up) mind a saját rendszerét nyomja. Az első kettőnél most kezdődik a fejlesztés, az utóbbiaknál már meglevő rendszereik támogatása fog növekedni. Igazából mindet várom, mert az eddigiek alapján minőségi munkát adnak ki a kezükből.

A mostani döntésük a 2014 óta regnáló 5. kiadásról szól, annak a szabályai lettek közkincsé téve (vagy inkább maradtak azok). Mivel jövőre (2024) akarják kiadni a 6. kiadást (One D&D néven) így persze azt nem kell ennyire nyílttá tenni. Ez már az ő döntésük (és ha nagyon zárt lesz, azzal kapcsolatban is lesz morgás, de az csak morgás lesz). Aztán mindenki eldönti, hogy vált-e arra vagy marad a réginél, esetleg kipróbál valami újat.

A tanulság? Ha érzékenyen tud érinteni egy entitást a tiltakozás, akkor meg fogja változtatni a hozzáállását. Meg kell találni mi érinti érzékenyen azt, akivel szembe szeretnénk szállni.

Hogyan kéne megreformálni a PhD képzést?

Abban van némi egyetértés a világban, hogy egy ország felemelkedésének záloga az innováció, azaz a kutatni képes közösség. A kutatók képzése pedig az egyetemeken történik, zömében a PhD képzés keretében. Erős PhD képzés nélkül nincs innováció.

A PhD képzés viszont óriási válságban van. Nem csak itthon, mindenütt.

Az első égető probléma, hogy minden képzés pénzbe kerül. Amíg nincs a megfelelő pénz mögé rakva, addig nincs rendes képzés. A PhD-sok fizetése mindenütt igen alacsony. Nálunk olyannyira, hogy lényegében azok engedhetik meg maguknak, akiket a szüleik vagy a párjuk képes eltartani. Munka mellett ez nem megy. Mert ez nemcsak heti 40 órás elfoglaltság, hanem – az akadémiai szféra egészéhez hasonlóan – sokkal több.

Magyarországon a doktori ösztöndíj összege 140 eFt az első két évre és 180 eFt a következő két évre. Ezek nettó összegek (ösztöndíj). Évek óta ennyi. Egyelőre semmi jele, hogy emelnék. Egyértelmű bárki számára, hogy ennyi pénzből nem lehet megélni ma Magyarországon. Ezért még albérletet sem igazán kapni. Bár az állam évente majdnem 2000 új ösztöndíjas helyet nyit meg, a ránk eső részt mi az ELTE TTK-n ezt az elmúlt két évben nem tudtuk feltölteni. Amikor én jelentkeztem PhD képzésre, akkor 2-3x túljelentkezés volt, most kevesebb jelentkező van, mint hely. A fizetés akkor is rossz volt, de a piacon elérhetőhöz képest nem ennyivel.

Ha szeretnénk innovációra alkalmas szakembereket, akkor bizony költeni kell a képzésükre!

Itt amúgy én azt szorgalmaznám, hogy ne hallgatói ösztöndíjat kapjanak a PhD képzésben levők, hanem tanársegédi fizetést. A munkaviszonyt egyrészt maguknak a hallgatóknak is egy tisztább jövőt ad TB/nyugdíj/hitelek, stb. szempontból, másrészt egy sokkal jobban kontrollálható viszonyt a munkahely és a doktorandusz között. A hallgató ugyanis egyedül a jegyein keresztül kérhető számon. Vagy elfogadom a félévét vagy sem. De például nem kötelezhetem – tudtommal – arra, hogy bejárjon dolgozni, hogy valamit időre elkészítsen, vagy hogy kötelező legyen neki bejelenteni, hogy betegszabadságon van (ami ösztöndíjnál nem is létezik).

Biztos, hogy jó a mester és tanítvány viszony?

A bejegyzés apropójául szolgáló, a Nature-ben megjelent szerkesztőségi levélben (PhD training is no longer fit for purpose — it needs reform now) a képzés alapjául szolgáló mentor-mentorált viszonyt is megkérdőjelezi.

Jelenleg minden PhD hallgató a témavezetője szárnyai alatt tanulja a kutatás és a szűkebb szakma fortélyait. Ennek a rendszernek az előnye, hogy személyes oktatást kap az illető. A hátránya pedig az, ha nem kapja ezt meg, mert nem ér rá a témavezető.

Egyrészt ezen a szinten már nem igazán lehet akár csak tucatnyi hallgatót beterelni egy előadásra és nekik valami nagyon újat és relevánsat mondani. Ez a képzésnek az a szintje, amikor már nagyon szűk, az országban nagyjából egy legfeljebb két kézen megszámolható szakértő által művelt tudományban képezzük diákjainkat. Persze ezen képzéssel képessé válnak ezen nagyon szűk szakterületen kívüli kutatásra is, de magához a kutatáshoz ebben a szűk részletben kell elmélyedniük.

Saját életem példája: én a doktorimat növényökológiából azon belül is a klonális növények térbeli terjedésének a fiziológiai integrációval való kapcsolatának vizsgálatából írtam. És a doktori fokozat megszerzése után szinte azonnal váltottam élet keletkezésének és együttműködés evolúciójának vizsgálatára (miközben térbeli ökológiából azért még írtam pár cikket utána is). Részben azokat a technikákat alkalmazom ma is, amit akkor megtanultam, csak a kérdéskör más (nagyon más).

A mentor-mentorált viszony olyan, mint a házasság: sokáig kell együtt lenni és csúnya vége is lehet

A témavezetett – témavezető viszony egyfajta kapcsolat és itt már messze nem csak a tudományos kvalitások számítanak, hanem bizony az emberiek is. Nem mindenki tud együtt dolgozni. Nem mindenkinek azonosak a szükségletei és ezeket a témavezető nem azonosan tudja kielégíteni. Sok dolog viszont csak úgy derül ki, ha elkezdünk együtt dolgozni. Én ezért már eleve nem szeretem, ha olyan jönne hozzám, akit nem ismerek BSc-s kora óta. Akkor már van mögöttünk vagy három év közös munka. Sok helyen a világban viszont a PhD hallgatókat legfeljebb a felvételin látja a leendő témavezető és ezt némi levelezéssel lehet még kiegészíteni.

Ez önmagában nem lenne gond, de a váltás nagyon nehézkes. Ez nem olyan, hogy elmész egy munkába és, ha nem tetszik egyik félnek, akkor ott a három hónap próbaidő és fel lehet mondani. Nagyon nehéz témavezetőt váltani. Főleg úgy, hogy ne legyen belőle sértődés. Van, hogy egy témavezető belátja, hogy nem ér rá és átadja valakinek a környezetéből. Ez megoldható. De mi van, ha a témavezetett szeretne váltani? Mi van, ha a témavezető szeretné, ha az illető eltűnne a tudományból és soha nem nézne vissza? Nem egyszerű esetek ezek. Ennyire szélsőséges problémám még nem volt, de azét ilyen-olyan konfliktusaim a témavezetettjeimmel igen (bocs!).

Az összeveszésekből, félreértésekből, inkompatibilitásokból és időhiányból fakadó problémákat egy ennyire egy-egy viszonyon alapuló rendszerben nagyon nehezen lehet orvosolni. Lenne igény a tömegesedés felé való elmozdulásra, de én sem (és a cikk sem) látja a megoldást.

Lehetne mindenkinek eleve kettő vagy több témavezetője. Most van ilyen felesben vezetett doktoranduszom és ennek a rendszernek vannak előnyei. Vannak dolgok, amiben kiegészítjük egymást a másik témavezetővel így van, amit tőlem, van amit a másik oktatójától tanulhat meg az illető. De a „közös lónak” is megvannak a maga problémái. Ha mindenkinek több témavezetője lenne, akkor mindenki gondolhatná úgy is, hogy majd a másik megoldja. Ki az egyszemélyi felelős végül? Szóval bőven van még mit itt kitalálni.

Ne legyen kötelező szakcikkeket megjelentetni

Amit én látok most nagy problémának az a kötelező szakcikk megjelentetés. A szakcikk igazából a témavezetőnek fontos és a doktorandusznak akkor, ha utána az akadémiai szférában szeretne elhelyezkedni. Amennyiben azonban a legtöbbjüket az iparba szánjuk, akkor nekik ez alapvetően felesleges.

Annyira felvillanyozó volt hallani, hogy Angliában „csak” a disszertációt kell megírni, amit aztán elbírálnak és megkapja (vagy nem) az illető a fokozatot. Azaz kell kutatnia. Kellenek eredmények. De nem kell az időbe azt is beleszámítani, amíg egy szakcikk elkészül és megjelenik. Ez bizony évekbe is telhet onnan, hogy minden eredmény megvan. Most a napokban fogadták el egy cikkünket, amit 2021 őszén adtunk be. Egyszerűen az újság elfeledkezett róla és vagy fél évig semmi nem történt. Egy ilyen megjelenési folyamatra a doktorandusznak nincs befolyása (nekünk sincs), miközben neki 4 éve van befejezni tanulmányait és kutatásait. Amennyiben a PhD megszerzését tényleg úgy vesszük, hogy az oktatás legmagasabb foka, akkor lehetne a követelményrendszere is inkább hasonlatos az oktatás többi részéhez, azaz, hogy alapvetően helyben kontrollálható dolgoktól függ és nem azon kívüliektől. A szakcikk követelése amúgy azért van, mert nem hiszünk eléggé magunkban, hogy elég színvonalas munkát követelnénk meg a doktoranduszainktól. Vagy legalábbis biztos lenne valahol, valaki más, aki nem követelne eleget és ezzel értéktelenítené a doktori fokozatot.

Egy doktori fokozat megszerzése soklépcsős folyamat. Messze nem arról szól, hogy ír valami esszét az illető, amit a témavezető sebtében elolvas, ad rá egy jegyet és vége. Mások olvassák el, bírálják azt, van nyílvános vita róla és ezt követően még legalább két szint szavaz róla az egyetemen. Azaz nem hiszünk magunkban, de ellenben hiszünk a folyóiratok szerkesztőiben és bírálóiban. Ja azok is mink vagyunk…

OGL 2.0 és a fura amerikai jogi rendszer

A kis világunk vihara, amiben egy nagy cég valami fura indíttatásból úgy gondolta, hogy nagyon jó ötlet lenne a saját közönségét nagyon felbosszantani, a következő módon folytatódott:

• A változások kiszivárogtak. A kiszivárgás ugye vagy igaz vagy nem igaz. Ha nem igaz, amit kiszivárgott, akkor ugye a cég rögtön szólhatott volna, hogy hát kérem ilyet mi sohasem mondtunk. Ilyen nyilatkozat viszont nem jött. Ez azért elég sokat mondott szavak nélkül is.
• Január 12-én a Paizo nevű kiadó bejelenti, hogy többekkel együtt készít egy tényleg nyílt játéklicnenszet, amit nem lehet visszavonni, rendszersemleges lesz és használhatja az egész ipar. Ja és nem egy cégé lesz a licensz, hanem egy ügyvédi irodáé, aminek a feladata, hogy vigyázzon rá. És az új licenszet Open RPG Creative License-nek azaz ORC-nak fogják hívni.
  
• WotC (Hasbro) bár egyszer írtak valami olyasmit, hogy lassan azért reflektálunk a körülöttünk kialakult balhéra, de végül csak január 13-án volt a bejelentés. Azaz egy hétig néma csend volt. Miközben a világban azért történtek a dolgok.
• A cég szempontjából két dolog lehetett fontos: a felháborodás elérte azt a mértéket, hogy a nagy napilapok közül is lehozta pár a történteket. Amikor a Guardian, Forbes, Financial Times ír valamiről, akkor már nem ott tartunk, hogy nem tetszik az egyik könyv közepén három oldal, mert én biztosan szebben megírtam volna, hanem jelzés a befektetők felé, hogy valami történik. A másik, hogy a játékosok (akik ugye vásárolják a termékeket, tehát, akikből él a cég) elkezdték felmondani az D&DBeyond előfizetésüket. Ez alapvetően a játékot támogató felület, kényelmi szolgálatatás, de pénzt lehet érte kérni. És ma az ilyen elektronikus dolgokért kapott pénzen sokkal nagyobb a profit, mint a könyveladáson. Szóval ezt is megérezte a cég.
• A Hasbro-ról (a WotC anyacége) a Monopoly, esetleg a Transformers, G.I. Joe, My Little Pony vagy a Nerf juthat eszünkbe. De a bevételének a jelentős részét nem ezekből szedi, hanem bizony a WotC-ból (ahol a fő pénztermelő a Magic the Gathering kártyajáték és a D&D). Egyrészt jó tudni, hogy top 100-as cég fő bevételi forrása a mi kis réteghobbink (ami ugye akkor már messze nem réteghobbi), másrészről ha nagy a felháborodás, annak anyagi vonzata van. Akár súlyos anyagi vonzata.

A kiadott közlemény alapvetően "corporate talk" azaz mindenféle szép szavak arról, hogy a közösség teljesen félreértett mindent és sohasem volt szó arról amire gondolunk. Sőt. Ezt a részét nem is akarom nagyon kommentelni. Az a fura, hogy olyan részekről mondták, hogy mégse úgy gondolják, amit már decemberben bejelentettek, hogy úgy lesz és decemberben nem volt világra szóló felháborodás. Miközben az, amiért a felháborodás van (azaz az OGL1.0 visszavonása) na arról egy szó sem esett.

Január 18-án kijött egy újabb nyilatkozat, hogy majd 20-án lesz egy újabb OGL verzió, amit kommentelhetünk. Az egyetlen dolog, ami szerintem fontos, hogy a korábban kiadott dolgokat nem értini a változás. Mondjuk van, aki szerint ez sohasem volt kérdés. Szóval ami eddig ki volt adva, az továbbra is árulható. A nagy kérdés, amiről hallgat, hogy mi lesz a jövőben, de hátha pénteken okosabbak leszünk.

Ahogy az előző bejegyzésben is írtam, a nyílt játék licensz (OGL) feladata alapvetően egy jogi keret biztosítása, ami annyit mond ki, hogy "te használhatod az én játékszabályaimat, és én nem foglak perelni miatta". Megint fontos megjegyezni, hogy itt nincs szó levédett kifejezések (beholder, mind flayer) vagy védjegyek (D&D, Forgottem Realms, Drizzt Do’Urden) használatáról. Azokat nem lehet használni. Itt játékszabályok használatáról van szó. És alapvetően jó a cégnek, ha a kreatívok az ő játékéhoz írnak kiegészítőket, és nem a versenytársakéhoz.

A játékszabályok nem levédhetőek.

Ebben amúgy minden nyilatkozó jogász egyetértett. Mindenki a Monopoly-val példálózik. A nevet nem lehet használni. A fura bajszos bácsit sem, sem a "Go to Jail" emblémáját, de még az adott nevű mezőket sem. De minden további nélkül lehetne egy olyan játékot kiadni, amiben kockadobás szerint lépegetünk a mezőkön és közben dolgokat veszünk, egymásnak fizetünk és néha kártyát húzunk. Mert a szabályok nem levédhetőek.

A D&D-vel (vagy hívhatjuk d20 rendszernek is) kapcsolatban nem a WotC tulajdona, hogy hat tulajdonság van, hogy általában 20 oldalú kockával kell dobni, vagy vannak karakterosztályok, mentők, képességek és képzettségek. Ilyenek számtalan más rendszerben is vannak. Ezek nem tulajdonai senkinek. Az egyes könyvek pontos szövegei ellenben a kiadó tulajdonai.

Ebből sokaknak az is következik, hogy alapvetően nincs szükség semmilyen licenszre, amíg valaki nem akarja egy-az-egyben újból kiadni a PHB-t (játékosok kézikönyve).

De mi van, ha a WotC perelni fog?

Nekem olybá tűnik, hogy az egész polémia az (kontinentális) európai gondolkodásnak igen fura angolszász jogrendszerből ered. Mert a szabályok, törvények, precedensek hálójában, így is és úgy is lehet értelmezni a dolgokat, de mindaddig nem tudjuk, amíg valaki bíróság elé nem citálja a feleket. És bár például a fenti állítás, hogy játékszabály nem védhető le, megállja a helyét, azon lehet vitatkozni, hogy mekkora egyezés, kifejezések azonos halmazának használata, stb. csorbítja a WotC jogait vagy sem. Nem tudjuk. És mivel a pereskedés drága, így senki nem is szeretné ezt kipróbálni.

Az OGL pont azért jött létre 2000-ben, hogy legyen egy megegyezés, hogy ezt most ne is teszteljük. Pont ezért csatlakoztak hozzá sokan és adták ki rendszereiket az OGL1.0 alatt: nem akartak pereskedni senkivel.

Visszavonható-e az OGL?

Az rögtön felmerült, hogy a szövegben nincs benne, hogy visszavonhatatlan (irrevocable). Ez igaz. Viszont az ENWorld ezen részében felhívják a figyelmet arra, hogy a jogi nyelv is változik az évek során.Mert hát a dolgokat lehet csűrni-csavarni. Amikor 2000-ben megfogalmazták az OGL-t, akkor kristálytisztán kimondták, hogy nem visszavonható, de ez nem volt ezekkel a szavakkal beírva. Miért? Mert nem volt szokás. A licensz az 1991-ben kiadott GNU General Public License V2 alapján készült. Ebben a dokumentumban, amit a mai napig is sok szoftver alkalmaz, az irrevocable szó nem szerepel. A Linux kernel is ezen licensz alapján szabad felhasználású közkincs.

A jogi nyelv később változott és a GPL V3-ban már szerepel ez a szócska. Így érzik most tisztának, hogy nem visszavonható a licensz, azaz, ha egyszer odaadtam valamit a köznek, akkor azt nem vehetem vissza. A GPLv3 viszont 2007-es fejlemény, azaz évekkel az OGL kiadását követően lett szövegezve. Az OGL-t pedig nem frissítették. Ennek gondolom főleg az lehetett az oka, hogy annyira azért nem foglalkoztak ezidőtájt vele a WotC-nál, hiszen éppen el akartak szakadni tőle (de nem merült fel, hogy visszavonják).

Miért írtam róla? Egyrészről érdekelnek az események. Másrészt érdekes egy kicsit és nagyon felületesen belelátni a jog működésébe. Mert rá kell jönnünk, hogy a világunk csak addig működik úgy, ahogy a "józan ész" diktálja, amíg nem jön valami jogászkodás, hogy ennek ellenkező eredményre jusson. És így sajnos az egyszeri földi halandónak is tűrnie kell az ilyen jogi csűrés-csavarást. És ha már, akkor egy ilyen esetben legalább a legtöbbünknek nem a megélhetése, megtakarításai, egzisztenciája forog kockán.

Dungeons & Dragons és az OGL1.1

Egy igen jelentős felzúdulás van szerepjátékos tartalomfejlesztők és így a hobbit követők körében, mert a vállalati kapzsiság éppen nagyon aktívan próbálja tönkre tenni a hobbi egy részét (és így a saját bevételi forrását).

Ez a kis, de végül igen hosszúra nyúltó bejegyzés mutatni fogja mi a probléma a kapitalizmussal és a monopóliumokkal (ami két dolog együtt jár, hiszen a kapitalizmus egy dolgot nagyon nem szeret az pedig a verseny).

Aki nem a szerepjátékokkal és a mögöttes iparág történéseivel kel és fekszik, annak egy kis történelem.

A legnagyobb szerepjáték rendszer a Dungeon & Dragons (D&D). Én valamikor 1989/90 környékén szereztem az első szabálykönyvemet. Akkor a játék egy TSR nevű cégé volt. Imádtam a játékot és rengeteg kiadvány volt hozzá. De végül a cég lényegében tönkrement. Túl sok könyvet adtak ki, amit annyian azért nem vettek. És mindeközben nagyon utáltak mindenkit, aki szerepjátékokat adott ki, pláne, ha ez egy kicsit is hasonlított a játékukra. Erre persze minden joguk meg is volt. Aztán közeledtek a 2000-es évek és a D&D-t 1997-ben felvásárolta a Wizards of the Coast (WotC) nevű cég, aminek éppen nagyon jól ment a Magic the Gathering nevű gyűjtögetős kártyajáték okán. És elkezdek dolgozni egy új kiadáson, a játék 3. kiadásán. A 3. kiadást 2000-ben adták ki. Ezek a verzióváltások igen sok játékkal megtörténnek, D&D most éppen az 5-nél tart (2014 óta). Az újdonság a Open Gaming Licence (OGL) / Nyílt Játék Licensz volt.

A Nyílt Játék Licensz lehetővé tette, hogy más kiadók is kiadjanak a 3. kiadással kompatibilis kiadványokat. Akár teljes szabályrendszereket.

A licensz lényegében mengengedte, hogy a játékmechanika „szívének” számító rendszerelemeket más is használja. Ez nagyon előremutató volt. Egyrészt beismerte, hogy egyetlen cég nem tud minden piaci igényt kielégíteni. Másrészt értelmes mederbe terelte „a mi az én védett tartalmam és mit használhat más is” vitákat. Minden új kiadványban, amit ezen licensz alapján írtak a kiadónak meg kell mondani, hogy mi nyílt része a kiadványnak (a szabályok) és mi az, amit saját szellemi tulajdonának tekint (leírások, történetek, képek, stb.).

A 2000-es évek elején mindenki D&D kompatibilis szerepjátékkiadvány írt. Volt köztük jó és volt köztük kevésbé jó. A jókat író cégek fennmaradtak. És természetesen a WotC is fennmaradt. Sok kiadványt adott ki. Én is főleg tőlük vettem. De volt pár kiadvány, ami szerintem érdekes volt más kiadóknál. Nekem jobban tetsző rendszerkiegészítő vagy csak egy érdekes világ.

A D&D 3e magyarul is megjelent

A Delta Vision adta ki magyarul a 3. kiadású D&D-t. A kiadás ráncfelvarrásának számító 3.5e kiadást viszont már nem adták ki magyarul. A szabályrendszer (ami azért lényegesen kevesebb egy játékosok könyvénél) fordítása viszont nagyrészt készen volt pár lelkes (akkor) fiatalnak hála (köztük nekem is). Daliás idők voltak, amikor úgy éreztem fejlődik a hobbi. Érdekes dolgok jelennek meg azon rendszeren belül, amit amúgy szeretek.

Aztán jött a 4. kiadás ötlete. Az új kiadások minden élő (azaz aktívan gondozott) szerepjátékhoz jönnek. Egyrészt kiderül, hogy mi nem működik az előző kiadásban. Végül is sok millió ember sok millió órát öl bele. És persze minden újabb kiadásnál meg lehet vetetni a játékosokkal az új alapkönyveket.

A D&D 4e 2007-nem lett bejelentve és 2008-ban jelent meg.

Ott léptek két szerintem értelmetlent. Mindkettőt azért, mert hát az ipart már nem az iparhoz értők vezetik (a termelést mérnököknek, a szerepjtékkiadást pedig játékfejlesztőknek kéne vezetnie), hanem pénzemberek. Akik hát nem sok mindenhez értenek a dolgok elrontásán és nagy csődök okozásán kívül. (bocs attól, aki nem így gondolja, legyen őszinte magával)

Az egyik, hogy úgy gondolták, hogy a MMORPG-ok, azaz a masszívan online számítógépes „szerepjátékok” óriási piacából ők is akarnak egy szeletet. No szerencsére nem számítógépes játékkal (a hobbi történetében azért volt pár jó ilyen is, de nem MMORPG), hanem az asztali szerepjáték olyasmivé változtatásával, mintha ilyen számítógépes játék lenne. Nem árulok el titkot, hogy a számítógépekre rákattant fiatalok nem özönlöttek a hobbihoz, a régi motorosok meg nagy ívben kerülték ez a kiadást (a mi társaságunk egyszer próbálta, de gyorsan közölték, hogy ezt nem és abban az évben egészen az AD&D-ig nyúltunk vissza). Itt most biztosan túlzok és lesz olyan, aki játszott vele és élvezte. Az talán elmond valamit az én hozzáállásomról, hogy ebből a kiadásból nincs meg a játékosok könyve, míg 2e, 3e és 5e megvan (ez persze az én preferenciámat tükrözi).

A másik, hogy ez a kiadás nem került az OGL alá. A szabályrendszere zárt volt a többi fejlesztő felé és csak egy sokkal korlátozottabb licensz mentén lehetett másoknak 4e kompatibilis kiadványokat írni. Nem is jelent meg sok. Azaz rengeteg vásárlói igény kielégítetlenül maradt.

Illetve nem. A játékosok körbenéztek a piacon és sok új szerepjátékot találtak. Voltak közötük olyanok, amelyek a 0-1-2 kiadásra hasonlítottak, voltak, amelyek a 3e-t vitték tovább. Ebben az érában legjobban menő „D&D” rendszer nem a hivatalos 4e volt, hanem a Paizo kiadó által kiadott Pathfinder. A Pathfinder ugyanis pontosan azt tette, hogy megnézte mi volt rossz a 3.5-ben és javította, de megtartotta a játékot olyannak, amilyennek szerettük.

Gondolom idővel a WotC is érezte, hogy gond van. A 2012-es bejelentést követően 2014-ben jelent meg az 5. kiadás. És újból visszatértek a nyílt játéklicenszhez. Nem teljesen úgy, mint korábban, de majdnem. Elég szabadon lehetett 5e kompatibilis kiadványokat kiadni. Viszont a szabályrendszernek csak egy kisebb része lett nyílt, azaz teljes 5e-re hasonlító játékokat már nem volt lehetőség kiadni. Ez egy elfogadható kompromisszumnak tűnt. Nem volt olyan nagyvonalú mint korábban, de nem volt olyan korlátozó, mint a 4e kiadás alatt. És újból dőltek a kompatibilis kiadványok.

Az anyacég pedig alapvetően kevés könyvet adott ki, az alapkönyvek kiadására fókuszált. A PHB eladásai csodásak voltak. Dőlt a pénz. És a hobbink egyre inkább fősodorba került. Az összes kiadás közül ez a legtöbbek által játszott. Alapvetően ez volt a tervezési filozófia: könnyű legyen elkezdeni játszani.

A WotC is örülhetett, hogy dől a lé. Csak sajnos, ilyenkor nem az van, hogy örülnek, hanem elkezdenek azon agyalni, hogy hogyan lehetne több pénzt kisajtolni az egészből. Persze befektetett munka nélkül, mert hát igazi kapitalista nem dolgozik.

2022-ben jött a hír, hogy lesz új kiadása a játéknak 2024-ben. Ez ugye 10 évvel az előző kiadás után jön. Bevallom engem ez önmagában nem zavart. Nem biztos, hogy minden tervezési iránnyal, amibe menni akarnak egyet értek, de ez a hobbi ilyen: mindannyiunknak kicsit más elképzelése van az egészről. A mi egyéni játékunk (mesénk, történetünk) amúgy is különbözik mindenki másétól. A probléma onnan ered, hogy új licenszet is le akarnak nyomni az emberek torkán.

Az elmúlt napokban kiszivárgott egy 1.1-es OGL szövege, ami lényegében mindent tönkretesz

Mivel kiszivárgásról van szó, így nem tudjuk, hogy ez tényleg a valós OGL 1.1, vagy ezt még átírják mielőtt ténylegesen kiadnák. Tehát természetesen miden spekuláció. Mondjuk az is érdekes, hogy maga a cég napok óta hallgat. Illetve január 10-én egy Tweet volt, hogy majd mondanak valamit.

Először csak arról szóltak a pletykák, hogy akik nagyon sok pénzt keresnek a D&D-vel vagy abból eredeztethető rendszerrel, akkor fizetniük kell a WoC-nak (Hasbro-nak). És előre be kell jelenteni minden kiadványt. Persze azért nehogy rasszista, homofób, stb. tartalmak is asszociálva lehetnek az ő játékukkal. Ez maximum rosszul hangzott. De nekem egyszeri mesélőnek/játékosnak, aki legfeljebb ingyen ad ki bármit is, ez nem volt gond. Gonosz húzás más munkájából nyerészkedni, de nem az enyémből teszik.

Aztán kiszivárgott a szöveg, amiben ilyenek voltak:

• A WotC minden licensz alá tartozó, mások által kiadott kiadványt bármikor elvehet, felhasználhat, eladhat, akármi. Az övé.
• Bárkinek a licenszét 30 nappal előre szólva meg lehet szüntetni. Lényegében bármiért. A licenszer aláírók egyben vállalják, hogy nem perelhetnek.
• A licensz bármikor módosítható.
• Minden kiadványt előre be kell jelenteni.
• Ha a tartalmad miatt per lesz, akkor az a te felelősséged, de ha nem tetszik, hogyan védekezel, akkor beszáll a WotC is. Persze a költséget te állod.
• Te semmilyen körülmények között nem pereskedhetsz a WotC-al.
• Mindenkinek be kell jelenteni a bevételeit, hogy a WotC lássa mikor érik el a szintet, hogy fizetni kelljen. Amúgy a sáp 25% minden 750 ezer dollár éves bevétel felett. Akik az ipart ismerik azok azt mondják, hogy ezzel lényegében, aki e felé ér, onnantól vesztesége van. Nincs ilyen profitráta a kiadványokon. Persze lehet egyedi megegyezés, hogy kevesebb legyen A Kickstarter már megegyezett egy 20%-osban…

Ja és a lényeg: az OGL1(a)-t visszavonják

A jelenlegi lázadást ez a kijelentés okozza. Olyan már volt, hogy egy új licensz vállalhatatlan volt és nem is írták alá. Mert ott volt a korábbi licensz és maradt mindenki annál. Ezt a licenszet amúgy olyanok is használják, akiknek a játékának már vagy sohasem volt semmi köze a D&D-hez. Egyszerűen azért – ahogy fent írtam – mert egy jogilag tisztább helyzetet teremt.

A OGL1-et nem arra szánták, hogy valaha visszavonható legyen. Ezt a cég akkori vezetője is többször megerősítette. Még a WotC honlapján is volt ilyen kijelentés (persze azóta leszedték, de ugye az internet nem felejt). És most a jogászkodás ezen megy, hogy visszavonható-e vagy sem egy 23 éves licensz, amit a kiagyalói nem visszavonhatónak szántak, de amúgy nincs benne a „irrevocable” szó. Arról nem is beszélek, hogy különböző országokban ez az egész licenszelési dolog más-más szabályozás alá esik. Ez a része jogászkodás és nem értek hozzá semmilyen szinten.

Ami jó a közösségnek az jó az egyénnek, ami az egyénnek jó, az nem biztos, hogy jó a közösségnek

Vegyük észre, hogy amikor mások is szabadon fejleszthettek tartalmat D&D-hez, akkor jól ment a cégnek. Mind a 3. kiadás, mind az 5. kiadás jól fogyott. Az 5. kiadás nagyon jól fogyott annak ellenére, hogy nem adnak ki sok könyvet. Miért fogyott jól? Részben azok okán, akiket most meg akarnak sarcolni. Például a Critical Role-nak köszönhetően, akik online játszanak és ezt lehet követni YouTube-on. Vagy a Stranger Things-nek, ahol a kiskölkök D&D-znek.

Amikor viszont elkezdtek keménykedni, a 4. kiadásnál, akkor az eladások nem voltak olyan jók. A 4. kiadást általános nemtetszés övezte (pedig tervezés szempontjából sok jó ötlet van benne, és a 13th Age elég jól mutatja, hogy mivé nőhette volna ki magát). És itt nem a kompetíció csökkentéséről van szó. Lehet, hogy így látják a szerepjátékokhoz nem értő managerek a Hasbro-nál. A WotC-nak nincs meg a gárdája, hogy olyan mennyiségű (sem sajnos, hogy olyan minőségű) kiadványaik, programjaik, eseményeik legyenek, amelyek most vannak. Jelenleg olyan világok (szellemi tulajdonsok) is felülnek a D&D vonatra, amelyeknek nincs köze a WotC-hoz. Például a Gyűrűk Ura. Most fog megjelenni a 5e-hez készült rendszerük. Ha valaki csak azért csöppen bele a hobbiba, mert megfogta Tolkien világa, azt így potenciális vásárlója lesz a WotC-nak. Ha más rendszerre épül a Gyűrűk Ura szerepjáték (volt már ilyen), akkor lesz kompetíció. Azáltal, hogy eltaszítják a tartalomfejlesztőket kompetíciót kreálnak ott, ahol eddig őket támogatók voltak. Tartalomfejlesztők, akik ingyen és bérmentve reklámozták / támogatták egy cég kiadványát (ezen keresztül bevételét).

Még mindig szeretjük a globális felmelegedést!

Reggel a kutyának egy szál pizsamában vittem enni. Megálltam a ház keleti sarkánál és napoztam. Élveztem a meleg napsugarakat. A kutya is gyorsan elnyelte, amit kapott és visszaült arra a helyre a kerítés mellett, amit a legjobban süt a nap. Szeretjük ezt így télvíz idején.

Bármerre járok olyan beszélgetésfoszlányok ütik meg a fülemet, hogy milyen jó ez a tavaszi idő! Bárcsak ez maradna akkor most nyárig.

Én is el tudom mondani, hogy milyen időjárásra vágyok: hófödte Kékesre és hófödte szántókra, mellette 15–20 °C-os utakra és településekre. Éjjel csendes esővel, nappal szikrázó napsütéssel. Nyáron 30 °C-os medencével (szeretem a hideg vizet), de 25 °C -nél nem többet a városban és a lakóépületeken belül. Azt hiszem nem kell meterológiából doktorim legyen, hogy sejtsem ezek természetes módon nem jönnek össze.

Ettől még szeretjük az enyhe teleket, akkor is, ha közben havat is szeretnénk. Így energiválságos időben pedig különösen szeretjük az enyhe telet: segít túlélni. De biztosan jó ez nekünk?

A folyamatosan enyhe tél és az óraműpontossággal megérkező márciusi fagyok (is) a klímaváltozás következményei. Az átlaghőmérséklet növekedése mellett a kilengések gyakorisága és mértéke is növekszik.

Örülünk, amikor meleg van télen. A kedvünk is jobb, ha süt a nap, ha van értelme kibújni a fűtött szobából. De annak már nem örülünk, hogy rügyeznek a fák. Mert arról azért sejtjük, hogy elfagyás lesz a vége és majd megint lehet sopánkodni a piacon, hogy miért nincs magyar gyümölcs (vagy úgy általában gyümölcs). Elfagyott. Szeretjük a meleg téli napokat. Biztosan nem kell hajnalban havat lapátolni. Még az autóról sem kell lekaparni a ráfagyott jeget. Észak-Amerikát ezzel párhuzamosan a tél tartja fogva. A fehér karácsonyból egy kicsit túl sok is jutott nekik. Az egyik napról a másikra 20–30 °C eső hőmérséklet, és a méteres hóesés ugyanúgy „benne van a pakliban”, mint pár hét melegebb idő.

Mérsékelt égövön élünk. Négy évszak van (volt?): tél, tavasz, nyár és ősz. Minden évben van egy hidegebb időszak. Ha szeretjük, ha nem. És majd jön a nyári forróság. Akkor majd az lesz a baj. És amíg gyerekkoromban 40 °C-ről csak az újságokban lehetett olvasni, mint valami, ami sok száz vagy ezer kilométerrel délebre képzelhető el csak, most ez Magyarország valósága. Ezzel párhuzamosan hosszúak az aszályok, és ha van is eső, akkor egy havi mennyiség zúdul le pár óra alatt (és folyik el azonnal, mert ilyen gyorsan a talaj nem tudja felszívni).

Megszoktuk a melegebb teleket és a forró nyarakat. Néha még nemtetszésünket fejezzük ki, hogy nem lehet szánkózni. Néha még panaszkodunk hőség okán miközben a hűtött irodából a légkondicionált autóba sietünk. Meddig mehet ez még?

Most élvezzük a meleget! És közben ne feledjük, hogy ez nem jó és tennünk kell azért, hogy a gyerekeinknek még legyen néha hó télen és ne süljenek ropogósra nyáron.