2021. december 18., szombat

Az egyetemi és kutatói fizetésekről

Amikor valaki be meri vallani, hogy mennyit is keres egy egyetemi oktató ma, 2021-ben Magyarországon, akkor bizony az emberek először hazugnak nevezik, majd jön a terelés. Szóval öntsünk tiszta vizet a pohárba!



Az állami fenntartású egyetemeken a fizetések minimumát a törvény szabályozza



A netjogtár ezen oldalán található táblázatból (1. melléklet a 2015. évi CXXXI. törvényhez) kiderül, hogy a vetítés alapja az egyetemi tanári fizetés 1. fokozata, ami így 100%. Az egyetemi tanár a legmagasabb "rang" a felsőoktatásban. Ezt fontos megjegyezni! TV műsorban is hallottam olyat, hogy a riporter egyetemi tanárnak nevez valakit, aki nem az és persze az illető kénytelen visszakozni. A riporter persze egyetemi oktatót akart mondani, arra rámutatva, hogy riportalanya egyetemen tanít. Tehát az egyetemi oktató az az általános kifejezés, amibe mindenféle rangú egyetemen tanító személy belefér (a helyzet nem ennyire egyszerű, mert bár egyetemen tanítok 20+ éve, de egyetemi oktató pár hónapja vagyok csak). Az egyetemi ranglétrának négy fokozata van: egyetemi tanársegéd, egyetemi adjunktus, egyetemi docens és egyetemi tanár. A fizetésük az egyetemi tanárhoz képest rendre 40%, 50% és 70%. Az egyetemi tanár (minimum) fizetését a költségvetési törvényben találhatjuk.



Egy egyetemi tanár havi bruttó fizetése 2021-ben 554 ezer forint



Ezt a sort kell keresni: A Kjt. 79/E. §-a alapján az egyetemi tanári munkakör 1. fizetési fokozatának garantált illetménye 2021. január 1-jétől 554 400 forint. (Magyar közlöny 2020. július 15. 64. § (2))



Ez az összeg 2018 óta változatlan, azóta az egyetemi fizetések nem nőttek. Amikor a fizetések emeléséről jönnek szózatok, meg bejelentik, hogy akkor most majd akkor nagyon emeljük a fizetést, akkor elég szkeptikusak szoktunk lenni, mert a bejelentéseket nem szokta tényleges fizetésemelés követni.  Az alábbi táblázatban összeszedtem minden évre vonatkozó összeget. És mindenhol ott a link a törvényre, hogy senki ne mondja, hogy valami obskúrus megtévesztő forrásból direkt alacsony összegeket írok ide.



  egyetemi tanári munkakör 1. fizetési fokozatának garantált illetménye  
2008
437 300 Ft
2008-as költségvetési törvény
2009
437 300 Ft
2009-es költségvetési törvény
2010
437 300 Ft
2010-es költségvetési törvény
2011
437 300 Ft
2011-es költségvetési törvény
2012
437 300 Ft
2012-es költségvetési törvény
2013
437 300 Ft
2013-as költségvetési törvény
2014
437 300 Ft
2014-es költségvetési törvény
2015
437 300 Ft
2015-es költségvetési törvény
2016
528 000 Ft
2016-os költségvetési törvény
2017
528 000 Ft
2017-es költségvetési törvény
2018
554 400 Ft
2018-as költségvetési törvény
2019
554 400 Ft
2019-es költségvetési törvény
2020
554 400 Ft
2020-as költségvetési törvény
2021
554 400 Ft
2021-es költségvetési törvény
2022
554 400 Ft
2022-es költségvetési törvény


Egy egyetemi docens (és az akkor még szintén ezen rendelkezések hatálya alá tartozó kutatók közül a tudományos főmunkatársak) fizetése 2008 és 2016 között bruttó 306 100 Ft volt. Ez a táblázatban levő 437 300 Ft 70%-a. Ez eléggé az agyamba vésődött, mert ez volt a fizetésem ebben az időszakban. Egy egyetemi tanársegéd ekkor 174 900 Ft-ot kapott (bruttó!). (az elmúlt évtized egyetemi béreiről érdemes ez a cikket elolvasni)



Jelenleg egy egyetemi tanársegéd (és ezt szokták elrettentő példaként bemutatni) 221 800 Ft bruttó fizetéssel rendelkezik. Ez, ha nincsenek gyerekei, havi nettó 147 497 Ft. Egyetemi végzettségű emberről beszélünk! Ráadásul úgy, hogy lényegében nincsenek tényleges egyetemi tanársegédek, ebben a kategóriában igen sok PhD-val rendelkező ragad, akiknek már az adjunktusi rang és fizetés dukálna. A KSH alapján a bruttó átlagkereset 2021. áprilisában 440 600 Ft. Ennyit nem keres egy egyetemi docens!



Bár ez a minimum, de az egyetemek előszeretettel ezt alkalmazzák



Mindig hangsúlyozni kell, hogy ez az érték a minimum, a garantált illetmény, amelynél kevesebbet adott pozícióban levő személy nem kaphat. Elvileg minden egyetem megtehetné, hogy ennél többet fizessen oktatóinak. Csak hát fedezet arra nincs, így a minimumot alkalmazzák.



Azért is fontos hangsúlyozni, hogy ez a minimum, amitől el lehet térni, mert sokszor még egyetemi emberekben is felmerül, hogy a bértábla korlátozná a magasabb béreket. Nem! A felsőoktatási törvény alapján sokkal magasabb fizetése is lehet bármely oktatónak. Kevesebb nem. A fizetések emeléséért nem kellett volna senkit kivenni a közalkalmazotti törvény hatálya alól.



A fizetés növelésére egy oktatónak kevesebb lehetősége van, mint a versenyszférában dolgozóknak



Elolvasva az egyetemi oktatók alacsony fizetéséről szóló cikk alatti kommenteket elborzadok, hogy mennyi félreértésből fakadó rosszindulat van az emberekben. Először tegyük tisztába: igen a versenyszférában többet kereshetnénk, és az okot, hogy nem megyünk oda úgy hívják: elhivatottság (ez persze ma Magyarországon a bolondság szinonimája, de ez van). Ha minden rendőr, tanár, tűzoltó, ápoló, muzeológus, egyetemi oktató stb. felállna és elmenne a versenyszférába, akkor ki oltaná a tüzet, tanítaná a gyerekeket vagy felnőtteket, gyógyítana, stb.? Ezen elgondolkodnak a kedves kommentelők?


A többi megjegyzés pedig arra vonatkozik, hogy milyen egyéb módokon lehetne nekünk sokkal magasabb fizetésünk. Nem lehetnek, vagy csak úgy, mint mindenki másnak: másodállásokkal.



Egyetemi oktatónak lenni nem a nyugdíjas évek tétlen várásáról szól



Az emberekben él egy olyan képzet, hogy aki  közalkalmazott annak nem kell dolgoznia, és akármit csinál, nyugdíjig egyenes az út számára. Hát én ezt nem tapasztaltam. Már bekerülni sem egyszerű. Nem olyan régen rendelkezek olyan munkaszerződéssel, amely nem határozott idejű (jellemzően pár éves). És ez csak az adminisztratív része. A mindenki által emlegetett versenyszférában elképzelhetetlen lenne, hogy a munkavégzéshez elengedhetetlen eszközöket / forrásokat, vagy hozza az ember vagy külön kell rá pályázni. Azért megnézném mit mondana egy szakács, ha közölnék vele, hogy ugye a konyhabútort azért hozza magának, mert az nincs! Persze, ha nem lesz étel a vendég asztalán, akkor ki vagy rúgva. Mert a közalkalmazottak a közhiedelemmel ellentétben kirúghatóak.



A pályázatok nem pénzesők



Sokan szeretnek arra hivatkozni, hogy pályázatokat nyerve lehet magasabb fizetéshez is jutni. Van olyan pályázat, amivel lehet. De sok pályázatban eleve ki van zárva, hogy a pályázó saját fizetésére költsön. Az ugyanis egyrészt kutatásra van (ami drága!) vagy mások alkalmazására.

A pályázatok az egyszeri földi halandó számára magas összegek. Nem ritkán több 10 millióról beszélünk. Ezek viszont nem egy évre vonatkoznak, hanem jellemzően többre, illetve nem a kutatók számlájára utalják, hanem az egyetemére (kutatóhelyére). A kutatóhely le is csíp egy részt rezsire. A maradék részből kell minden mást fizetni. Egy 221800 Ft-os tanársegédi (tudományos segédmunkatársi) fizetés a munkáltatónak 259 506 Ft-ba kerül. Vannak ugyanis adók. Ez egy évben 3 114 072 Ft a pályázat terhére, és ebből még mindig nagyon alul van fizetve valaki (de van állása).



Pályázati pénzből viszont kevés van. A pályázatokon 5-20% a nyerési valószínűség. Azaz a kutatók/oktatók zömének nincs pályázata. Ha még minden pályázat lehetővé is tenné a vezető kutató bérének emelését, akkor sem oldódna meg az oktatók nagy részének a helyzete. A pályázatok amúgy kutatásról szólnak, nem oktatásról. Az oktatási tevékenységért nem is lehet plusz pénzekhez jutni.



Az ipari megbízás a fusi tovább élése (szerintem)



Szokták még azt is mondani, hogy miért nem szereznek ipari megbízást az oktatók, amiből már jól megélhetnének. Ahol létezik ez (az én szűkebb szakmámban pl. nem is hallottam ilyesmiről), ott persze ez jó pénz lehet. Viszont ez gyakran a főállás rovására megy. Azaz az illető nem azzal foglalkozik, amiért amúgy fizetik: nem oktat és nem alapkutatás végez. Ez akkor így általában mellékállás. Amit szintén emlegetnek, hogy de hát az oktatóknak lehet. Úgy tudom bárkinek lehet mellékállása. Mitől érv az, hogy bár van az országban olyan, aki megélhet a napi 8 órás munkájából, de az egyetemi oktatótól elvárjuk, hogy vállaljon még 4-6 órát naponta, hogy megéljen? Az ugye megvan, hogy állandó konfliktus forrás a családdal, hogy 12-16 órákat ülök a gép előtt, beleértve a hétvégéket is?



Forrás: https://index.hu/napirajz/2019/02/11/mi_mindent/


Ezt a bejegyzést régebben kezdtem el írni. A szükségessége pedig sokkal korábban merült fel, amikor vitában kellett volna a jogtárral alátámasztani, hogy mekkora is ma Magyarországon egy magasan képzett oktató fizetése. Az elmúlt hónapok bejelentései alapján talán egyes egyetemeken magasabbak lesznek a bérek. Úgy legyen! Ha így lesz, akkor sem lesz ennek semmi köze a közalkalmazotti státusz elvételéhez, sem az alapítványba szervezéshez. Ahogy az állami egyetemeket, úgy az alapítványokba kiszervezetteket, és a volt MTA kutatóintézeteket is az állam finanszírozza. Annyit ad bérre, kutatásra, amennyit akar (tud). Ahol tudnak fizetést emelni, ott azért tudnak, mert többet kapnak az államtól és nem azért, mert megtalálták a pénztermő fát.



2021. szeptember 8., szerda

Könyvajánló: Norah Vincent - Self-made man: One Woman's Year Disguised as a Man

Norah Vincent: Self-made man: One Woman's Year Disguised as a Man



Eddig nem írtam könyvajánlást a blogomon, de ezt is el kell kezdeni, főleg, ha olyan lebilincselő könyv akad a kezembe, amit két nap alatt „kivégeztem”, úgy is, hogy számítógépről kellett olvasnom. Egy másik, szakmaibb könyvben hivatkoznak rá és belenéztem, ottragadtam. Ez nem egy szakkönyv, hanem egy jól megírt dokumentálása az író „kalandjainak” a férfilétben.


Férfi és nő. Hogy érthetnék meg egymást? Hisz mind a kettő mást akar - a férfi nőt - a nő férfit.

A Karinthy Frigyes idézet igazsága rátelepszik életünkre. Súlyosbítva van ez azzal, hogy nincs fórum, lehetőség, hogy megbeszéljük milyen is egy férfi és milyen a férfilét, és milyen egy nő és milyen a női lét. Én nem ellenzem az általánosításokat, és igenis vannak közös vonások a nemeken belül, akár fakadjanak azok a genetikánkból, akár a társadalom elvárásaiból. Régen a történetek segítettek megérteni, hogy miként működnek az emberek, és persze a tapasztalat, hiszen sokkal kevesebb volt a privát szféra. Jó a privát szféra, de elvesztettük a lehetőséget, hogy megtudjuk, párunk-e az egyetlen a Földön, aki így viselkedik, miközben minden más nő/férfi tökéletes, vagy pontosan úgy viselkedik, mint mindenki más, csak erről nem tudunk?


Tudjuk-e mi férfiak, milyen nőnek lenni? Nem. Viszont erről most többet beszélünk. Az elvárásról, hogy vezessék a háztartást, neveljék a gyerekeket és persze álljanak helyt a munkahelyen is. Arról miért akarjuk vagy nem akarjuk a tradicionális női szerepeket megtartani, mi lépjen helyébe és mi lenne a férfiak feladata egy ilyen új világban. Ezekben a vitákban viszont én fájóan hiányolom, hogy beszéljünk a férfiakról is és a tradicionális férfi szerepekről és azok megtartásáról vagy elhagyásáról. Az egyenjogúságnak, a lehetőségek azonosságának mindkét irányba működni kéne.


Norah Vincent nő. Nőnek született és nőként éli életét. Nőtudományokat (woman studies) tanult és persze ismerte az összes elméletet, hogy miként nyomják el ördögi praktikákkal a férfiak a nőket. Gondolom szeretett volna bejutni azokra a szeánszokra, ahol eldöntjük, hogy a következő fél évben hogyan is uralkodjunk a nők felett és éltessük a patriarchátust. Szóval volt némi előítélete az ellenkező nemmel kapcsolatban.


Norah Vincent elég fiús alkat, így a megfelelő sminkkel (apró borostát kellett varázsolnia magára, nem gondolunk rá, de a frissen borotvált férfiarc sem olyan sima, mint a női bőr), sportmelltartóval, pár hónap vállra gyúrás után és alakot takaró ruhákkal akár férfinak is nézhetik. Így indult neki az egy éves kalandjának, hogy férfiként éljen, megfigyelje az ellenkező nemet különböző ikonikus tevékenysége közben.


Barátság. Kalandjainak első fejezete szerintem a legerősebb. Egy férfi bowling klubba iratkozik be, ahol egy több hónapos csapatversenyben lesznek neki vadidegen társai, később barátai. A klubban csak férfiak vannak, amolyan elvonulás ez a zömében munkásosztálybeli közönségnek. Söröznek, bowlingoznak, megbeszélik az élet problémáit (vagy sem). A kijelölt csapata (akik amúgy régóta ismerték egymást) rögtön befogadta az újoncot, úgy is, hogy az nem igazán tudott játszani és a szezon végén is még pocsékul játszott. Már az első kézfogás más volt számára: ami kívülről macho ceremóniának látszik, az belülről annyi, hogy „eddig nem ismertük egymást, de mostantól közénk tartozol”. Ezt a közösség idegen a nők számára (a biológus agyam meg hozzáteszi, hogy a csimpánzoknál pontosan ugyanígy van, szóval nem a modern vagy akármilyen emberi társadalom az oka). Már az furcsa volt neki, hogy milyen gyorsan befogadták. Megdöbbentette például, hogy a többi csapatban játszók is állandóan tanítgatni, okítani próbálták, tanácsokkal látták el. Miért akarnak segíteni neki, ha ezzel a saját esélyeiket csökkentik (akármilyen kicsit is)? Ilyen – saját tapasztalata alapján – nők között nincs, nem segítünk a másiknak, ha egyszer kompetícióban vagyunk, sőt! Persze, hogy ezek a férfiak is le akarták győzni csapatukat, de ettől még nem lettek ellenségek. A konfliktusok és a megoldásaik is mások a két nemnél.


Végül a csapatának elmondta, hogy ő nem férfi, hanem nő. Innen megváltozott a kapcsolata velük. Mélyebb lett. A férfiak közösséget alkotnak, de van egy távolság, aminél közelebb nem engednek más férfiakat. Érzésekről nagyon ritkán beszélnek, ez más fejezetekből még inkább lejön (és tényleg így van). Egy nővel már nem volt gond megbeszélni ilyesmit.


Az előítéletei sem jöttek be. A feleségeit mindegyik nagy tisztelettel emlegette, és boldogok voltak házasságukkal. Nem volt életükben semmi nőellenes.



Szex: A férfilét a szex körül forog. Sokkal inkább, mint a női. Igen, a férfiagy egy jó része mindig azzal van elfoglalva. Az evolúcióbiológusok szerencsések, mert ennek egy részét munkaként könyvelhetik el 😊. Hogy miért akarta megismerni a sztriptízbárok világát, nem biztos, hogy értem. Amit érdemes tudni a férfilélek és a szex viszonyáról, azt az első fejezetben leírja. Ez a fejezet inkább kínos volt. Neki is megélni, és ez át is jött.


Szerelem. Próbált csajozni is. Online társkeresőkön keresett hölgyeket és randikra is járt. Hozzáteszem, hogy a nőkhöz vonzódik, szóval nem volt gondja a gondolattal, hogy nőknek tegye a szépet (ahogy más szituációkban sem zavart be az, hogy esetleg valamelyik férfi megtetszene neki). A férfilét árnyoldala mutatkozott meg itt: az állandó és folytonos visszautasításé. És minden visszautasítás és becsmérlő tekintet („kevés vagy hozzám”) után fel kell állni és újra kell építeni az ember önbecsülését. Csak, hogy egy kicsit értsék a hölgy olvasók, hogy mit jelenthet ez egy férfi lélek számára: 20 éves korom óta vagyok együtt a nejemmel, az éltem most már nagyobb részét vele, azaz párkapcsolatban éltem le, és még a mai napig is van rémálmom, hogy nem találok magamnak párt, feleséget.

Élet. Elment szerzetesek közé lelki békét keresni. Sok ki nem beszélt feszültséget talált, ami a „kibírod, nem sírsz” álarca mögé lett rejtve jó mélyen. A kötelező távolságot sem tudta jól belőni, amit tartani illik a férfiak között. Ez nagyon más a két nemnél. Az érzelemmentesség elvárt, nevelt dolog a fiúknál/férfiaknál. „Ne sírj, mint egy lány!” Hallottuk ugye? Persze egy csak férfiakból álló társaságban, mint a szerzetesek, ahol elfojtott vágyak (akár egyik, akár másik irányba) is zavarják az életet, még fontosabb a távolságtartás. De akkor is nagyon nehézzé teszi az érzelmi életet, az élet bánatainak és örömeinek megélését, hogy „ne mutasd!” „ne beszélj róla”. Ez és a barátság fejezet nagyon érzékletesen körbejárja a férfilét ezen oldalát. A szerzőnek többet sikerült megtudnia ezen emberek belső éltéről, mint társaiknak évtizedek alatt.


Munka. Házaló ügynöknek állt. Főleg férfiak dolgoztak és bőven volt kakaskodás, nagy szavak, hogy mi lesz majd, ha egyszer meggazdagodnak és hogy csak a legerősebbek bírják ezt a fajta munkát. Így kívülről, örülök, hogy nálunk ez a fajta meló nem jellemző (a kakaskodás persze igen). Úgy éreztem, hogy ez a fejezet nem mond többet annál, hogy a férfiak a kompetíció kimutatásában nyíltabbak. Nekem ez természetes, de talán a nő olvasóknak nem. Norah (vagy Ned, ahogy férfiként hívta magát) megtehette és a környezete természetesnek vette, hogy nagyot mond magáról és mindezt persze a legnagyobb magabiztossággal.


Önmagunk. Végül elment egy férfigyűlésre. Igazából nem tudom mit gondolt, mi lesz ez, talán itt akarta tetten érni a patriarchátus működését, a titkos összejövetelt, ahol a nők elnyomásáról döntenek. Pedig ez alapvetően ilyen terápiás csoport volt, ahol nagy nehezen, néha, a megfelelő emberek unszolására megnyíltak egy kicsit a férfiak, hogy feldolgozhassák érzelmeiket. Az érzelmeket, amelyek a szüleikkel és párjukkal kapcsolatban merülnek fel. Igen, volt szó nőkről, de nem úgy általában, hanem a jelenlegi és volt partnerekről, akik befolyásolták a személyek életét. A volt kapcsolataink befolyásolják, hogy mit várunk el, mire számítunk a másik nemtől. Amúgy a randik alkalmával Norah/Ned megtapasztalhatta, hogy mennyi előítélet van a nőkben a férfiakkal szemben. Korából fakadóan (harmincas nő vagy férfi) nem 18 évesekkel randizott, akik esetleg csak diákszerelmeken vannak túl, hanem olyanokon, akiket már meggyötört pár kapcsolat. És ez rányomta a bélyegét már a randikra is. Ez mindkét oldalon megvan.


A legtöbbeknek az elvárások nyomása volt sok. A tradicionális férfiszerep ugyanolyan megerőltető tud lenni, mint a női. Amerikában (a könyv amúgy 2005-ös) még elég jellemző az egykeresős családmodell, azaz a férfi felelős a bevételekért. Az ő vállán nyugszik a család ilyen irányú sikere vagy bukása. Egy férfinak mindig sziklának kell lennie. Nem beteg, nincs érzelme, csak kötelessége. És az ő osztályrésze a fájdalom, hogy a családjának ne fájjon. A férfiak panaszaiban nem az jelent meg, hogy ki akarnak lépni ebből a szerepből (avagy mit lehetne még a nők vállára átrakni), hanem hogy ismerjék el, hogy hozzájárulnak a család működéséhez.

„A nők úgy gondolják, hogy ők tartják fenn és működtetik a világot, és ezért a szolgálatért megérdemelnek néha egy kis pihenést. A férfiak, úgy tűnik, pontosan ugyanezt gondolják magukról. És mindkettőnek igaza van.” írja a szerző. Nagyon keveseknek adatik meg, hogy mindkét oldalról láthassák a világot. Túl egyszerű belefeledkezni a saját problémáinkba és nyomorunkba és nem látni, hogy az ebéd nem magától főződik, a gyerekek dolgai sem varázsütésre mennek rendben és néha a lakást is ki kell takarítani.


Főleg nőknek ajánlom olvasásra, hogy kapjanak egy apró betekintést az ellenkező nem életében egy nő tollából / szemszögéből, aki nem elfogult a férfiakkal szemben (legalábbis pozitívan nem). Nincs benne fényezés vagy a feminizmus megtagadása. Egy árnyaltabb kép kerekedik ki a férfitársadalomról, és remélem lerombolja a mítoszt, hogy valahol, titkos klubok mélyén mi mindannyian egységesen a patriarchátust építjük a nők ellenében.

2021. március 27., szombat

Oktatás: Ne legyünk tartalomfejlesztők?

A TIMES Higher Education hozott le egy cikket arról, hogy az egyetemi oktatók ne legyenek tartalomfejlesztők, azaz ne képezzük át magunkat filmesnek, online influenszernek és ne próbáljuk meg az előadásainkat az online térnek megfelelően előállítani. Részben egyetértek, részben nem.


Felvételről ne menjen egyetemi oktatás!


Az egyetemi oktatás sava-borsa a jelenlét. Ebbe bele tartozik a tanár-diák találkozás, de a diák-diák találkozás is. Az egyetem egy közösség, amelynek a célja a tanulás. A tanulásnak csak egy része az, amit tankönyvekből és oktatóvideókból meg lehet tanulni. Egy másik része a szakma szellemiségének átadása. Továbbá sajnos egyre inkább elfelejtjük, hogy az egyetemeken értelmiségieket kéne képezni, nem egyszerűen szakembereket (ez a harmadik magyar köztársaság felsőoktatási törvényében még törekvésként szerepelt is).


Most még ennél is távolabb vagyunk a diákjainktól. És rajtam kívül is szoktak lenni emberi lények a teremben. Ez a felvétel illusztráció, egy teljesen üres tanteremben készült hónapokkal korábban.

A felsőoktatást nem érdemes áthelyezni a YouTube-ra, azaz nem látom értelmét annak, hogy felpakolunk videókat és azzal az előadás le van tudva, nézzétek végig két Netflix sorozat között és vizsgázzatok le belőle. Eddig sem az volt a jelenléti előadások lényege, hogy felolvasunk egy könyvet, aminek tartalmából aztán le kell vizsgázni.


Az egyetemek történelmének során volt olyan időszak, amikor pontosan ez volt az előadás lényege, azaz a kevés, kézzel másolt könyv felolvasása, hogy így tartalmáról többen értesülhessenek, mintha egyesével olvasnák az emberek. A nyomtatás és a könyvek darabszámának emelkedésével volt is félelem, hogy az egyetemek kiüresednek, hiszen majd mindenki otthon fogja olvasni a könyveket és nem lesz szükség az előadásokra. Ismerős?


Liber ethicorum des Henricus de Alemannia

Az egyetem nem szűnt meg a könyvnyomtatástól és nem fog megszűnni a pár felvett előadástól sem. Az már nagyobb gond, hogy ha az egyetemi vezetés hajlik arra, hogy egy előadót az előadásával helyettesítsen. Ez akkor lesz különösen morbid, amikor kiderül, hogy az előadó már nem is él, egy technikus kezeli az online oktatási felületet. Ez akkor bukott ki, amikor az egyik hallgató kérdést szeretett volna feltenni neki az előadással kapcsolatban, és az e-mail címe helyett egy nekrológot talált. Sajnos az egyetemek (ez kezd világszinten egyre jellemzőbb lenni) minél kevesebb oktatóval szeretnék megúszni az egyre több hallgató oktatását. Társadalmi szinten mind a pénz, mind az emberanyag rendelkezésre áll, hogy sokkal több oktató legyen. A többi politikai kérdés.


Az oktatók amúgy pont e miatt ódzkodnak mindenféle digitális technika bevetésétől (akinek nem inge...): senki nem szeretné, ha egy webfelület és egy részmunkaidős rendszergazda helyettesítené. A kérdés nem az én (vagy bárki más) személyes helyettesíthetősége! Van az országban vagy az egyetemen olyan, aki ugyanolyan jól (akár jobban is) meg tudná tartani az előadásaimat. De a YouTube csatornám, vagy akár a legjobb egyetem felvételről visszajátszott evolúcióbiológia kurzusa sem helyettesíthet engem. Engem ugyanis lehet kérdezni, meg lehet állítani előadás közben, hogy magyarázzak el valamit, én tudok reagálni a változó világra (nagyon máshogy lehetett elmagyarázni a kórokozók evolúcióját 2019-ben olyan példákkal, amelyek térben és időben messze voltak a hallgatóktól, 2020 februárjában, amikor már a zoonózis kifejezés keringett egy ideje, és 2020 szeptemberében járványsújtástól bezárva, online).


Ismeretszerzésre viszont nagyon jók a felvett előadások!


Míg az egyetemi oktatás szempontjából borzalmasan rossznak értékelem a távoktatást (ezzel a saját munkámat értékelve, de erről az egészről majd egy másik bejegyzésben/videóban), azért látom az előnyeit. Most először tudtam tényleg végighallgatni kollégák előadását. Egyszerűbb volt adott időben becsatlakozni egy online előadásba, mint az egész napot úgy szervezni, hogy adott időben az egyetem adott részén legyek.


Természetesen máshogy hallgatok egy előadást, amiről tudom, hogy nem kell vizsgáznom belőle, az ismeret öröméért hallgatom. Van része, ami érdekel, akár le is jegyzetelem, más kevéssé és arra kevéssé is figyelek. Az ismereteimet viszont frissíthetem, vagy új ismeretekre tehetek szert. Például tanulhatok virológiát.


A frontális oktatás csak egy része az oktatásnak


Mára egyre több olyan oktatási módszer létezik, amely a frontális előadást másodlagosnak tartja. Nem állítom, hogy kipróbáltam, de azért találkoztam a fordított / tükrözött osztályterem (flipped classroom) ötletével. Ebben a diák előre felkészül az anyagból felvett előadások és a tankönyv segítségével. Majd önállóan kitölt egy tesztet, az eredményét kisebb csoportban megbeszélik, a tesztet újra kitölti és végül ezt látja a tanár és erre tud reflektálni. Az ötletben az is benne van, hogy a diákok jobban értik, hogy a társaik hol akadhatnak el, miközben a sok teszt segít a tanárnak, hogy lássa hol kell neki elmagyarázni valamit.


Ennek egy a klasszikusabb tanításhoz hasonlatosabb megoldása, hogy van előadás és van a hozzá szorosan (témában és időben is!) kapcsolódó gyakorlat. Azaz megmarad az élő előadás varázsa. Van abban valami inspiráló, hogy valaki ott áll és órákat beszél egy témáról, azaz tud. A hallgatóság részéről viszont megvan az az igény, hogy ne csak hallgasson, hanem beszélgessen is a témáról. Minél többen vannak az előadáson, annál kevésbé fognak megszólalni a diákok. Erre lenne jó utána egy kiscsoportos gyakorlat. Tavaly az egyik hallgató ezt így fogalmazta meg "Érdekes kurzus. Több időt szánnék rá. Az anyagot ugyanilyen ütemben jó lenne leadni, aztán 1-2 óra még nagyon jó lenne arra, hogy beszélgetve, lazábban eszmét cserélhessünk a hallottakról tanárainkkal. Szerintem ez nagyban segítené a gondolkodásmód elsajátítását."


Mindezen módszerek sok időt vesznek el az oktatótól. A tartalomfejlesztés időigényes, legyen az tankönyvírás, egy diasor összeállítása, blog írás vagy YouTube videók készítése. A "ne legyünk tartalomfejlesztők" parancs azért fura, mert én még emlékszem az idegenkedésre a PowerPoint prezentációk ellen. Aztán most már senki nem mondja, hogy ne készítsünk kivetítést (bár én még hiszek a tábla és kréta varázsában), most éppen a videókkal szemben van ellenállás. Amit viszont látni kéne, hogy az oktatás idő és erőforrás igényes. Nincs olcsó megoldás, és nem is érdemes keresni, ugyanis az oktatásba való befektetés megtérül, sokszorosan.


Ha a tartalomfejlesztésre nem úgy tekint az oktatásvezetés, hogy azzal lecserélhető az oktató vagy csökkenthető a munkaidejének oktatásra fordított része, hanem pont fordítva: még több energiát kell fektetni az oktatásba és még több időt kell a diákokkal foglalkozni, akkor ebből jó is kisülhet. Több tanárra van szükség (ugye ezen nem lepődik meg senki?). Nem szabad kötelezővé tenni a tartalomfejlesztést, nem mindenki tanít azonos módszerrel. Engedjük kísérletezni, sőt támogassuk azokat, akiknek ehhez van kedve. Amíg viszont masszívan forráshiányos a (felő)oktatás, addig tényleg nem az a fő kérdés, hogy mennyire jó videókat tudunk előállítani.



2021. március 4., csütörtök

COVID-19: A kutató és az ember vívódásai

Nem egyszerű biológus kutatónak lenni egy világjárvány közepén. Próbára teszi az amúgy is kicsavart elménket és az elvárt távolságtartó hozzáállást. Távolságot normál időkben nem egymástól kell tartanunk, hanem a témától, és azt előítéletek nélkül kell (kéne) szemlélni.


Ha megkérdeznek egy virológust, járványtanászt, orvost vagy mezei biológust, mint én, akkor azt fogjuk mondani, hogy az ország lezárása rendben van, a járvány terjedését akadályozni szükséges. Ezt mondatja velünk a járványtani alapmodell, amelyből egyértelmű, hogy le kell nyomni az átadás valószínűségét. Ezt mondatja az a kevés (vagy sok), amit kórokozókról tanultunk, mert nem tesz jót a szervezetünknek, ha megbetegszünk. Nem szabad egy virológusnak felróni, hogy tart a vírusoktól. Egész életét olyan valamik tanulmányozásával töltötte, amik megbetegítenek és mindenféle rombolást végeznek bennünk. Nem szabad egy járványtanásznak felróni, hogy halottakat, megtelő kórházakat, szövődményeket lát. Ezzel foglalkozik. Ne rójuk fel egy orvosnak, hogy betegeket lát, és gondolom minden embertársának azt kívánja, hogy ne kelljen vele találkoznia, amikor fehér köpeny van rajta.


Más szakma képviselői máshogy látják a világot. A közgazdászok biztosan kieső GDP-t, bezuhanó gazdaságot, tönkremenő ágazatokat látnak. A szociológusok növekvő egyenlőtlenséget, leszakadó régiókat, oktatásból kimaradó gyerekeket. Egy pszichológus a bezártság és a magány problémáit fogja látni.


Az ember – szakmájától függetlenül – a saját életét érintő dolgokat fogja inkább hiányolni


Bár biológus vagyok, de családapa, gyerek, oktató is (és még sok minden címkét magamra aggathatok). És engem a családapád zavar, hogy a tini gyerekeim nem ülnek az iskolapadban, nem bandáznak és csevegnek a haverjaikkal. Mert ennek most lenne az ideje, és nem lehet pótolni. Gyerekként, testvérként zavar, hogy ritkán találkozom a szüleimmel vagy a testvéremmel (a telefon nem olyan). Hiányzott a nagy családi Húsvét, hiányzott a nagy családi Karácsony. Oktatóként ki szeretnék állni a diákok elé egy előadóban és előadni nekik, látni az arcukat, a szünetben beszélgetni velük. És le szeretnék menni kardozni legalább heti egyszer.


Járványkezelés kapcsán kevésbé fáj, ami kevésbé érint


De annyira azért nem zavar engem, hogy nincsenek fergeteges bulik, nincsenek nyitva este a kocsmák, és nincs színház. Mert én ilyen vagyok. Zavar, hogy nem szürcsölhetem a kapucsínót rendes csészéből egy dobos torta mellett, de éttermek nélkül hosszabb ideig megvagyok. Más ember meg másmilyen.

Nyilatkozhatok-e emberként?


De lehetek én csak egyszerűen ember? Beleordíthatom-e a világba, hogy most azonnal ültessenek 50 hallgatót a terembe, hogy én jelen levő közönség előtt beszélhessek? Elpanaszolhatom-e fájdalmamat, hogy konferenciák nélkül sivár a tudományos élet? Vagy megjegyezhetem, hogy jó-jó felvételről egy operett, de úgy ott ülve azért egy teljesen más minőség? Nem kockáztatom, hogy úgy fog továbbadódni, hogy "a biológus az azonnali nyitás mellett szólalt fel"? (leszögezem, hogy nem tettem ilyet)


Járvány, vírus, oltás témákban csak nagyon óvatosan, mindig a szakma felől közelítve beszélhetek


Én ezt látom a virológusok, járványmatematikusok, orvosok, biológusok nyilatkozatai mögött: a szakmájuk, a szakmai meggyőződésük nem engedi, hogy emberként az önös érdekeik és vágyaik alapján kezdjenek fejtegetésbe.


Ne médiamunkások és újságírók elmélkedjenek a járványtanról


Zavar, amikor egy műsorban (ami amúgy jó) egy adag újságíró szapulja a virológusokat, hogy azok valamiért rosszat akarnak a vendéglátásnak, meg szobafogságra ítélnének mindenkit. A kutatók / orvosok / szakemberek nem hoznak törvényeket és szabályokat. Nem víruscelebek, hanem szakemberek. Akiknek van egy szakmai véleménye, ami a világnak egy vetülete. Ahogy fent írtam a világnak van más, gazdasági, társadalmi, pszichológiai, stb., vetülete. Ezekről a vetületekről ugyanúgy kell beszélni, mint a távolságtartásról. Csak könyörgöm, ne a virológust kérdezzük az intézkedések jogi vetületéről, a szociológust a vírus sejtbe való bejutásáról és a járványügyi szakembert a távoktatás pedagógiájáról. Abból nem fog semmi jó kisülni.


Szerintem

Felértékelődnek azok a helyzetek, amikor egyszerűen a véleményemre kíváncsi valaki. Az emberi véleményemre. Tetszik-e egy társasjáték? Milyen hosszú legyen egy nadrág szára? Lehet-e rózsaszín kalapot hordani? Mi a véleményem egy sorozatról? Örömmel megosztom a véleményemet (ilyenek vagyunk, szeretjük megmondani a tutit). De tudom, hogy ezekben a kérdésekben csak egy ember vagyok egy véleménnyel.

Biológia kapcsán viszont a nagybetűs tudományt képviselem, akármilyen apró porszem is vagyok. Így az emberi véleményemet is meg kell tartanom magamnak.


Ugye senki nem gondolta, hogy megússzátok a rózsaszín nyakkendőt, ha már másról nem mondhatok magánvéleményt a szakmai integritásom megtartása okán?




2021. február 28., vasárnap

Az irodalmi listák margójára egy szakértőtől - bocs, laikustól

A címben szereplő szakértő természetesen én vagyok, mert kishazánkban egyre hosszabb a lista, amihez mindenki ért. Természetesen ki más lenne legalkalmasabb a kötelező olvasmányok listájának megalkotására, mint én!


Irodalomtúlélő vagyok!


Túléltem a kötelező olvasmányokat. Szokták mondani, ami nem öl meg, az erőssé tesz. Így a túlélésnél hathatósabb érv nincs is egy irodalmi mű oktatása mellett. Már bocsánat az irodalmiatlanságért, de a tökön rúgást sem szokták ajánlani csak azért, mert túlélhető. És most legyünk őszinték az oktatással kapcsolatban a leggyakrabban elhangzó érv, hogy azért ne változzon vagy legyen olyan, mint 30 éve (idén lenne a 30 éves általános iskolai osztálytalálkozónk!), mert mi is túléltük. Azért akkorát nem hazudunk, hogy "mert mi is szerettük", csak túléltük.



Szerettem az irodalomórákat!


De én még az irodalomórákat is szerettem! Csodálatos tanáraim voltak. Ugye így már majdnem irodalmár vagyok? Gondolom ők is szerették az irodalmat általános iskolában és gimiben. Meg hát majdnem filozófusnak mentem (az meg bölcsész, mint az irodalmár). Szerencsére a filozófiatanárunk megmondta, hogy a filozófia ma a régi filozófusok elemzése és nem saját gondolatok papírra vetése. Pedig az lett volna az igazi, hogy a saját gondolataimat elmondhassam. Mert már akkor is volt véleményem mindenről IS. Csak remélem, hogy a magyartanáraim nem olvassák ezt, mert esetleg emlékeznének, hogy mi is volt a véleményem akkor...


Lehetett véleményünk! Legyen véleményünk!


Végre egy tantárgy, amiben le kellett írni a véleményemet. Lehetett érvelni. Lehetett felfedezni egy művet. És nem kellett azt gondolnom, amit a költő, sem azt, ami a tanár. Szerencsémre sohasem kaptam rossz jegyet, mert valamiről más véleményen voltam. A borzalmas helyesírásom (ma minden bizonnyal simán diszgráfiásnak nyilvánítanának, akkor a "tanuld meg és kész"-szel elintézték) vagy a csetlő-botló fogalmazásomért persze megkaptam a jussomat. És így 44 évesen természettudósként nagyon felértékelődik a vélemény értéke. Hogy az embernek lehet olyan. Mert a szakmámban nem igazán van olyan, hogy vélemény. Ott szakcikkekből eredeztethető tényeket lehet közölni. De az irodalmi művekről lehet csak véleményem!


Az irodalmi művekről szóló véleményen rólam mond valamit és nem a műről


A tanáraim elmondták nekem, hogy az irodalom egy tükör. A tükör meg egy olyan dolog, aminek nagyon kevesen érdeklődnek a fizikája vagy az anyagösszetétele iránt, a legtöbbeknek az számít, hogy mit lát benne. Megszólít-e bennünk valamit egy mű vagy sem. Én szerettem az Egri csillagokat meg a Pál utcai fiúkat. Azért szerettem őket, mert a militáns lelkem szereti a hősies csatákat. Ennyi. Az arany virágcserépben meg van szalamandra és különben is a romantika az a fantasy előfutára. A fantasyt meg szeretem. A sci-fit is. Sajnos ezen műfajok nem szerepeltek az irodalomórán.



Én nem szeretem a szépirodalmat


Nekem a sok év irodalomoktatásból ez maradt meg a művekről: nem szeretem a szépirodalmat. Ha valamire azt mondják szépirodalom, az nekem nem fog tetszeni és meg se próbálom. Nem azzal van gondom, amit látnék azokban a tükrökben, hanem a keretével. Nem tetszik a keret. Egy Terry Pratchett regény egy társadalomkritika. Minden mű egy más részéről ír a társadalomnak, legyen ez a mozi, a rock'n'roll, a nők helyzete vagy foci (nem maga a sport, hanem, ami körülötte van) az nekem végtelenül elgondolkodtató. De nem élvezném ennyire, ha nem lennének benne varázslók, törpék, sárkányok és tudálékos körtefából készült utazóládák. Ha Pratchett nem kacsintana ki a fantasy irodalom többi részére, amitől bennfentesnek érzem az olvasást, akkor az nem lenne olyan. És a szépirodalom nem ilyen, mert a történelmi utalásokat nem biztos, hogy értem, a többi műre való utalást meg még kevésbé.



Ahogy nem a tükör hibája, hogy túlsúlyos vagyok, úgy nem a szépirodalom hibája, hogy nem szeretem


Az irodalom egy szakma. A tanítása is egy szakma. Azokra kéne bízni a tantervek, kompetencialista, stb. kidolgozását, akik értenek hozzá. Akik nem csak túlélték az irodalomórákat, nem csak szerették tizenévesen az irodalmat, hanem komolyan foglalkoztak vele, és nagyságrendekkel több írót, művet, stílust ismernek. És, ami a legfontosabb: tanítanak gyerekeket. Tudják mit lehet és mit nem lehet átadni. Tudják mi marad meg és mi nem egy műből. Tudják – velünk ellentétben –, hogy az irodalom az nem egy lista szerzőkről, a születésük évéről, a feleségük nevéről és pár vers első versszakáról.


A kompetenciákról


Az irodalomhoz nem értek (le merem írni, kövezzetek meg, de ez van). A biológiához egy kicsit értek. A biológia tanításához (általános- és középiskolás szinten) szintén nem értek. Viszont evolúcióbiológiából (amihez értek) nem vagyok biztos, hogy azt és úgy kell középiskolában tanítani, amit tanítanak. Például a Hardy-Weinberg egyensúlyt szokás megtanítani és így mindenki tudja, hogy 1=p2+2pq+q2. Egyetemen sem tudom elmagyarázni, hogy ez miért jó. Fel lehet használni bizonyos populációgenetikai számolásoknál, amivel az átlag biológus úgysem találkozik (vagy igen, csak nem tudja, hogy az van mögötte). És el lehet hosszan beszélgetni arról, hogy miként lehetne közelebb hozni a diákokhoz, hogyan lehet megértetni velük, hogy az egyenletek mögött biológiai valóság van. Miközben egy kolléga teljesen jogosan kérdezte meg tőlem, amikor már egy ideje panaszkodtam, hogy milyen nehéz megértetni a matekosabb részeit az evolúcióbiológiának, hogy miért is kell akkor azt tanítani? Olyan kolléga volt, aki mind a matekhoz, mind az evolúcióbiológia matekosabb részeihez nálam nagyságrendekkel jobban ért. És ott, bevallom nem is olyan régen volt ez, bekattant, hogy bizonyos dolgokat azért tanítunk, mert előttünk mindenki tanította és nem azért, mert tényleg úgy gondoljuk, hogy ez fontos és hasznos.


Miért tanítjuk meg a Hardy-Weinberg egyensúlyt? Mert el lehet mondani, hogy ideális populációban, amelyben nincs mutáció, migráció, szelekció, végtelen (vagy kellően) nagy és véletlenszerűen állnak párba a szexuális fajok ellenkező nemű egyedei, abban nincs evolúció. Ha a feltevések bármelyikét megváltoztatom, akkor meg van (lehet) evolúció. Úgy is mondhatom, hogy szelekció, migráció, mutáció és sodródás okozhat evolúciós változást. Ez a lényeg. Lehet, hogy ezért nem kell egyenleteket írni órákon át, amiből amúgy csodálatosan kijön mindez, de nem azon a nyelven van, amit az átlag biológus ért. Miközben az átlag biológusnak azt szeretném átadni, hogy ha látja, hogy egy populációnak a genetikai összetétele változik, akkor nem biztos, hogy szelekció van mögötte, lehet, hogy más. Mondjuk így vírusos és variánsos időkben ez lenne a fontos, nem pedig a számolás, ami speciel vírusokra amúgy sem így van.


A kompetencia pedig az, hogy tudjanak a biológusok evolúciós problémákon elmélkedni. Gondolom az irodalomnak meg az a célja, hogy tudjuk elolvasni egy könyvet, megértsük, meg tudjunk írni. Akár egy beadványt az önkormányzathoz, vagy egy e-mailt egy tanárnak. Ezek ráadásul fontosabbak, mint a Hardy-Weinberg egyensúly. Hasznát vettem valaha annak, hogy megtanultam egy verset vagy valamikor tudtam XY költő mikor született? Nem. Felesleges volt tehát számomra az irodalomóra? Nem.


Aki idáig eljutottál, esetleg sejtheted, hogy vannak grafomán hajlamaim, nem csak hallani (és hallatni) szeretem a saját hangomat, de olvasni is ;) Persze a tudományos blogomhoz nem árt, ha tudok ezt-azt biológiából, de írni is tudni kell. Ami az írásaimban az olvashatóság szempontjából jó, azt az irodalomtanításnak köszönhetem. Az olvasónaplóknak. Annak, hogy kellett írni. Ez is egy készség, amit gyakorolni kell. Aztán vagy javul benne az ember vagy sem.


Akit meg tényleg érdekel, hogy kell-e szerzőlista, kötelező olvasmány és ha igen milyen, ha nem miért nem, az olvassa az irodalomtanárok írásait. Elérhetőek!



2021. február 16., kedd

CDC és az iskolanyitás

A CDC azaz az USA közegészségügyi hivatala kiadott egy ajánlást, hogy miként és milyen feltételek mellett nyithatnak az iskolák, azaz térhetnek vissza a jelenléti oktatáshoz. Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy egy ilyen ajánlás nem IGEN/NEM jellegű, ahol egy kontinensnyi országra egyöntetűen azt mondják, hogy „mintha mi sem történt volna” vagy „még egy kis távoktatás nem fog ártani”. A feltételek természetesen a járvány közösségben való kiterjedése, a miként pedig, hogy milyen óvintézkedéseket kéne betartani az iskoláknak és tanulóiknak.

  • Az iskoláknak kéne lennie az utolsónak, amik bezárnak és az elsőnek, amelyek kinyitnak. A gyerekeknek szüksége van a jelenléti oktatásra!
  • Az személyes oktatás fontosabb, mint az órán kívüli foglalkozások, mint a sport és egyéb iskolai foglalkozások.
  • A tanárokat és az iskolák munkatársait, amit lehet be kéne oltani.

 

Milyen feltételek mellett nyithatnak az iskolák?

Alacsony terjedés (100 ezer főre 0–9 új fertőzött az elmúlt héten és a PCR tesztek 5%-nál kevesebb pozitív eredmény): Minden iskola nyitva és az iskolán kívüli foglalkozások (sport) is megtartható persze távolságtartás mellett.

Közepes terjedésnél (100 ezer főre 10–49 új fertőzött az elmúlt héten és a PCR tesztek legfeljebb 8% pozitív) minden iskola nyitva lehet (gimi is), de az iskolán kívüli foglalkozásokat csak akkor lehet megtartani, ha távolság tartható.

Jelentős terjedésnél (100 ezer főre 50–99 új fertőzött az elmúlt héten és a PCR tesztek 8,0–9,8% pozitív): Mindenki hibrid módon vagy csökkentett jelenléttel lehetnek az iskolába. Iskolán kívüli tevékenységek csak szabadban és távolságtartással.

Magas terjedésnél (100-nál több új fertőzött az elmúlt héten 100 ezer főre, a tesztek több, mint 10%-a pozitív) az alsósok csökkentett jelenléttel vagy hibrid oktatásban. A felsősök és középiskolások pedig távoktatásban. Iskolán kívüli tevékenységek csak virtuálisan.

 

Miként lehet biztonságos a jelenléti oktatás?

  • Helyes maszkviselés mindenütt
  • Fizikai távolságtartás
  • Kézmosás és „tüsszentési protokoll” (valamelyik élelmiszerüzletben hallom ezt állandóan, a lényeg, hogy ne tüsszentsük/köhögjük telibe a másikat)
  • Takarítás
  • Kontaktkutatás, és karantén a fertőzésben érintetteknek
  • Tesztelni kéne, hogy csírájában elfojtható legyen bármilyen az iskolában átadódó fertőzés. Minden tünetes gyermek, tanárai és az összes kapcsolatának tesztelése lenne szükséges. A tanárokat akár hetente lehetne tesztelni. A diákokat csak közepes közösségi terjedéstől fölfele.

 


Katelyn Jetelina amerikai epidemiológus, akitől átveszem ezeket az anyagokat (beleolvasok az eredeti forrásba, eddig mindig azt írta le, ami ott van) felhívja a figyelmet arra, hogy a CDC-nek nincs végrehajtó hatalma, csak ajánlásokat fogalmazhat meg. Az ajánlásokat pedig vagy betartják vagy sem. Az ajánlások szigorúak az óvintézkedések terén, de a gyerekek fizikai és mentális egészsége és fejlődése szempontjából fontos célt szolgálnak.

2021. január 26., kedd

Láthatjuk miért nem működik a technooptimizmus

2019-ben írtam arról, hogy szerintem miért nem működik a technooptimizmus. A technooptimizmus azt jelenti, hogy a problémáinkra van olyan technológiai válasz, amely azokat megoldja. Leginkább a klímaváltozásra. Van az a csodavárás, hogy majd lesz olyan technológia, ami tiszta és végtelen energiát ad, mindent újra tudunk hasznosítani, kivonjuk a széndioxidot és a metánt a légkörből, stb.


Akár minden ilyen technológia rendelkezésre is állhat, akkor sem oldja meg a problémánkat.

A SARS-CoV-2 járvány megmutatta, hogy mi lesz a gond a klímaváltozással. Nem hittünk a tudósoknak, hogy baj van. Nem most mondták sem a járványokkal, sem a klímával kapcsolatban, hogy baj van (baj lehet). A járvány persze közvetlenebb veszély és lehet vele hadakozni, a klímaváltozás ennél hosszabb folyamat és sok lemondás árán nem visszakapjuk a „normális életünket”, hanem nagyjából megtarthatjuk a lemondásosat és nem lesz osztályrészünk egy sokkal rosszabb.

A járvány technológiával legyőzhető: oltásnak hívjuk ezt a technológiát

A technooptimuzmust éltető első lépés, hogy van olyan technológia, ami megoldja a problémánkat a járvány esetében adottnak látszik. Az óvatosabb hangok inkább 2021 tavaszára várták az oltást, csak a nagyon hurráoptimisták szeptemberre. Decemberre volt hatékony, biztonságos oltás. El is kezdték az oltást sok országban, köztünk hazánkban is.

A technológia meglétével nem szűnik meg a probléma

Itt vagyunk január végén, a technológia létezik és a járvány is köszöni szépen jól van. Mi van? Miért nem tűnt el a járvány és a vírus is? Legyőztük, nem!? Megvan a varázsfőzet, kicsit körülményes szállítani és nem lehet lehajtani egy feles kíséretében, de magunkhoz vehető (oltakozhatunk!).
Szóval az van, hogy a technológia megléte nem elég, azt alkalmazni is kéne. Az alkalmazáshoz nem csak akarat kell (vö. oltásellenesség) hanem oltóanyag is. Azaz, ha holnap lenne működő fúziós reaktorunk, attól még nem lehetne minden energiaszükségletünket azzal az eggyel kielégíteni. Építeni kéne sok újat. Az idő és pénz. Ahogy oltást gyártani is idő és pénz. Pénz speciel most van rá, de a gyártási kapacitás hiányzik.

Azaz hiába a megoldás léte (oltás), a tényleges megoldás (járvány vége) várat magára. Nem tudjuk meddig. Van remény, hogy tavasz végére elegen lesznek beoltva, de vannak hangok, hogy majd inkább év végére (és ebben az ütemben 2026-ra).


 

2021. január 12., kedd

Az érettségi feladata és elhagyásának lehetőségei

A „mi legyen az érettségivel?” című polémiához szeretnék hozzászólni. Véleményem van, akként tessék olvasni. A cikk jó és körbejárja a problémát, nem egy oldalról próbálja megközelíteni azt (ez lenne az újságírás lényege, nem?).

A járványkérdést most félreteszem. Pont azért, mert szerintem ez a kérdés nem a járványról szól.

Mi nem célja az érettséginek?

Nem ezen dől el, hogy valaki elvégezte a középfokú iskolát. Ugyanis az a négy (öt, akárhány) éves munkáján múlik. Ha megbukott 9-edikben, akkor biztosan később végez. E tekintetben a jegyek tökéletesen elegendőek, hogy eldöntsük, hogy befejezheti-e valaki a középiskolát vagy sem. Ha ez lenne az érettségi egyetlen célja, akkor akár el is hagyhatnánk.

Mi az érettségi feladata, célja?

(I) Beavatási szertartás a felnőtt létbe. Ez szerintem a legfontosabb feladata. Nem szokás kimondani, mert a rituálékat valahogy lenézzük. Pedig a rituálék fajunknak nagyon fontosak (2019-ben írtam róla részletesebben itt). Az már kérdés, hogy miért nem tudatosítjuk úgy a tanulókban, mint a lakosságban, hogy ez alapvetően egy rituálé. Döntenünk kell róla, hogy valaki érdemes-e a felnőttek körébe való felvételre*. Az nem egyszerűen a kibekkelt 18 év kérdése. Tanúságot kell tenni tudásról.

A rituálénak a fontos, a fontosabb, sőt a valós eleme a szóbeli érettségi. Ott történik ez a tanúságtétel a felnőttek előtt. És a rituálénak része utána a bankett is (azt se feledjük el!). Ezek azok a dolgok, amelyektől nem foszthatjuk meg a gyerekeinket.

(II) Az érettséginek, ma itt Magyarországon, feladata a felsőoktatásba való továbblépés lehetővé tétele vagy ellehetetlenítése. Na jó persze pénzzel megváltható a dolog, vö. fizetős szakok. Sajnos erre fókuszálnak többen. Abból az alapból indulunk ki, hogy a felsőoktatás egy valamilyen objektív okból kevés embernek adatik meg, ezért kell őket erősen megszűrni valami standard, mindenkire azonos módon. És ezért nem jó a tanárok jegye alapján, mert a gyengébb iskolákban úgyis egyszerűbb jó jegyet kapni (az erősebbek után meg egyszerűbb elvégezni az egyetemet, de erről meg nem beszélünk). De amúgy meg ezért vették el az egyetemektől a felvételiztetés lehetőségét, mert úgyis szubjektív lenne, és persze, hogyan is tudhatnák azok a mindenfajta egyetemi oktatók, hogy milyen hallgatók valók és nem valók oda.

Az érettségi megrendezése, elengedése, formája körüli vita nem az érettségi körül folyik. A körül folyik, hogy ki jusson be a felsőoktatásba. Az érettségi mellett érvelő diákoknak nem az a gondjuk, hogy az országban más is esetleg jelesre érettségizik és ez kerül a bizonyítványába, hanem az a gondjuk, hogy ha nem mérhetik össze tudásukat a felvételin, akkor esetleg az kerül be az áhitott szakra és nem ők. Tehát az érettségi körüli vita a felsőoktatási felvételiről szól. Ha erről szól, akkor viszont ne az érettségiről beszéljünk, hanem a felsőoktatási felvételiről.

A felvehető diákmennyiséget a következő dolgok korlátozzák:

(1) Az adott képzőhely kapacitása. A tantermek befogadóképessége, a laborférőhelyek száma, az oktatók száma. Ezek objektív korlátok, ráadásul nem orvosolhatóak egyik napról a másikra. Sem nagyobb termeket nem lehet varázsolni, sem kvalifikált oktatók nem teremnek a fán. Nem tudom mely szakokon ez az alapvető korlát. Kicsit látom biológia szakon (de cáfoljatok meg), hogy mi például többet veszünk fel, mint amennyire van kapacitás, és kicsi reméljük, hogy elegen kibuknak első félévben. Idén kevesebben buknak meg. Meglátjuk mekkora zavart fog ez okozni a következő félévben.

(2) A szándék, azaz a diákokban levő kedv, hogy az adott képzést válasszák. A természettudományos képzés például évek óta kisebb létszámmal megy, mint mehetne. Lényegesen több fizikust vagy vegyészt képezhetnénk, de nincs elég jelentkező. A tanárszakokról ne is beszéljünk. Szükség is lenne több tanárra, lehetőség is van a képzésükre, de – amúgy érthető okok miatt – nem ezt válasszák a diákok.

(3) Az állam által meghatározott keretszámok. Legyünk őszinték, nagyon kevesen engedhetik meg maguknak a fizetős felsőoktatást, így az államilag támogatott helyekért megy a harc. Ez döntés kérdése igen sok esetben, és sajnos nem az ország szükségéhez vagy a hallgatók igényeihez van igazítva, hanem egy olyan társadalomideához, hogy hány ügyvéd vagy közgazdász legyen legfeljebb az országban. Azért is emelem ki ezeket a szakokat, mert tipikusan itt szűkültek a lehetőségek, sokan vennék fel ezeket a szakokat (lásd 2. pont) és nincs olyan eszközigénye, hogy ne lehessen sokakat tanítani rá (lásd 1. pont).

(4) A felvetteknek megvannak-e a képességei az adott szak elvégzéséhez? Értsd, ha felvennénk évente 5000 orvostanhallgatót, akkor lenne-e 6 év múlva 5000 új orvos vagy a zöme kihullana? Ez persze megint felülről korlátozza az érdemben felvehetők számát. Fel lehet venni többet, akár sokkal többet is, de ki fognak hullani.

Baj, ha a szelektálás a felsőoktatásra bízzuk?

Miért gondoljuk, hogy a középiskolák, vagy a központi felvételi feladata szűrni, hogy ki való egy adott helyre vagy sem? A fenti pontok közül a 4-es tekintetében lenne értelme ennek a szűrésnek. Ellátja ezt a feladatát? Az biztos, hogy amit én látok a felsőoktatásból, abban nem. Nagyon sokan jönnek úgy hozzánk, hogy nem tudják a gimnáziumi biológia anyagot. Az pedig alap elvárás lenne. Azaz nem működik (más kérdés, hogy akkor is felvesszük őket, mert a normatív finanszírozás miatt kellenek a hallgatók, akkor is, ha nem idevalók).

Lehetne persze egyrészt felvételiztetni az egyetemeken. Hiszen tényleg az oktatót tudják milyen tudással és habitussal (ez is fontos!) rendelkező hallgatókból lesznek / lehetnek jó szakemberek. A felvételi pontoknak ugyanúgy megvan az esetlegessége, sőt akár nagyobb is, hiszen nyelvvizsgákat, bölcsésztárgyakat honorál (amelyek érettségiként való számonkérését nem vitatom!) ott, ahol mi azt szeretnénk, hogy az illető a biológiát és a kémiát tudja, de nagyon.

Ezzel az egyre hosszabbra nyúló írással csak azt szeretném felvetni, hogy lehetne-e az érettségi felvételi jellegét elhagyni? Esetleg pont ezért az írásbelit elhagyni, ha már el akarunk hagyni valamit? Miért ne járhatna mindenki arra a szakra, amire szeretne? Nem lesz hirtelen több vegyész vagy fizikus hallgató, hogy ne bírnák a laborok. És persze ki is bukhatnak. Tudom, hogy ez több munka a felsőoktatás számára, de egyben biztosak lehetünk, hogy, aki nem ide való az azért nem ide való, mert nem képes megtanulni a sejtbiológiát, az általános kémiát vagy a vektoranalízist, és nem azért, mert rossz jegye volt nyelvtanból. És viszont, miért ne juthatna be az áhított bölcsészszakra valaki, aki nem jó matematikából (mondjuk ezt még megérteném, hiszen a középiskolás matematika könnyebb, mint a helyesírás). Egyáltalán miért gondoljuk, hogy az állam jobban tudja, hogy hány fő kell bizonyos képzettségből az emberpalántánál, aki a saját életéről dönt?



* Nem gondolom azt, hogy csak az érdemes felnőttnek, akinek van érettségije. Az állításom annyi, hogy ez az utolsó megmaradt, intézményesült beavatási szertartás. Fontos lenne, ha lenne mindenki életében ilyen.