Az oktatási rendszerünk egyik könnyen orvosolható problémája a forráshiány. Könnyen orvosolható, mert "csak" politikai akarat kell hozzá. Az oktatással politikai szempontból egy gond van, az eredménye nagyon sokára látszik. Ha most elkezdenénk rendesen finanszírozni az egész oktatást, akkor talán 4 év múlva már látszana valami, de valószínűbb, hogy inkább 8-12 év múlva. És politikus szemszögből, ami 4 évnél több idő, az geológiai időskála: nem érdemes vele foglalkozni.
No de mit látok én apró porszem ott lent abból, hogy nincs forrás a felsőoktatásban?
Nincsen elég tanár. Amikor 30 biológus volt évfolyamonként, akkor több oktató volt az egyetemen, mint most, hogy 300 hallgató van. Ez az egyszerű adat mindent elmond a színvonal csökkenésének okáról. Az oktatás színvonala nem attól csökken, hogy XY előadás nem olyan jó, mint 10 évvel ezelőtt. Olyan jó. Sőt lehet, hogy sokkal jobb is. De a tanárok egyik előadásról a másikra rohannak. Ha nem előadáson vannak, akkor a laborban / terepen / konferencián próbálják meg a tudományos karrierjüket is előre vinni. Vagy éppen pályázatot írnak. Az egyetemmel hadakoznak pár ezer forintos tételek elfogadásán. Vagy éppen azon agyalnak, hogy milyen másodállásokkal képesek úgy-ahogy normális életet biztosítani családjaiknak. Nem jut idő a személyes találkozóra.
A tömegképzéssel megszűntek a szóbeli vizsgák. Írásban vizsgáztatunk. Felteszünk egy kérdést, ír valamit a hallgató és kap egy pontot. Nem fogja sohasem megtudni, hogy mit rontott el, mit kellett volna írnia. A vizsga az oktatás része. Ha máskor nem, ott még rendbe lehet tenni a fejekben pár dolgot. Mert a kérdéseinkre a jó választ is megmondjuk, ha a hallgató nem tudja. Szóbelin van esély kiszedni a hallgatóból, amit tud. A szóbeli vizsgáztatás viszont 15-30 perc hallgatónként. Sok óra alatt lehet csak levizsgáztatni egy évfolyamot.
Nincs előmeneteli lehetőség. Az egyetemi előmenetel teljesítményfüggő - legalábbis ezt reméljük hinni. A teljesítményt mindenféle fokozatokkal és címekkel honorálják, mint a PhD, a habilitálás vagy a nagy doktori. Ezek lehetővé teszik, hogy az egyetemi ranglétrán előre jussunk. PhD birtokosaként lehetünk adjunktusok. Habilitációval decensek (régebben a habilitáció a nagydoktori előszobája volt és docensek habilitáltak). A nagydoktorival a zsebünkben pedig előléphetünk egyetemi tanárrá. A feltételes mód pedig a forráshiánynak szól. Az előléptetéshez az egyetem részéről ugyanis pénz kell, mert több a fizetése egy adjunktusnak, mint egy tanársegédnek, vagy egy egyetemi tanárnak, mint egy docensnek. S mivel pénz nincs, így az emberek nem léphetnek tovább. Amikor az ember lánya/fia egy szinttel van az elérhető pozíció alatt az nagyon kellemetlen, de amikor már kettővel az több annál. Ott már kritikus a helyzet. Nagyon sok doktori fokozattal rendelkező, 10-15 éves kutatói múlttal rendelkező tanársegéd van az ELTE-n, akik igazából már lehetnének docensek. Kezdenek megjelenni a habilitált adjunktusok is. És a nagydoktorival rendelkezők egyre inkább bent ragadnak a docensi státuszban, pedig egyetemi tanárokká kéne őket kinevezni.
Az előlépésnek, a címek hajszolásának pont az lenne az értelme, hogy előreléphessünk, s egy kicsit jobb legyen a fizetésünk. A megalázóan alacsony fizetésből átléphessünk az arcpirítóan alacsonyba. A biztos éhenhalásból az állandó diétát biztosítóba. Nem viccelek! Az adjunktusok kezdenek egy kicsit többet keresni egy az iparban dolgozó technikusnál. A docensek fizetése nem marad el nagyságrenddel egy kezdő informatikus fizetésétől, s az egyetemi tanárok akár annyit is kereshetnek, mint egy alsó vezető egy cégnél. A tanársegédek/doktoranduszok fizetésével kapcsolatban csak annyi maradt meg bennem, hogy egyszer egy szobafestő mázolónak elmondtam mennyi a fizetésem: sokáig röhögött. Ennyire rossz a helyzet.
Az előlépésnek, a címek hajszolásának pont az lenne az értelme, hogy előreléphessünk, s egy kicsit jobb legyen a fizetésünk. A megalázóan alacsony fizetésből átléphessünk az arcpirítóan alacsonyba. A biztos éhenhalásból az állandó diétát biztosítóba. Nem viccelek! Az adjunktusok kezdenek egy kicsit többet keresni egy az iparban dolgozó technikusnál. A docensek fizetése nem marad el nagyságrenddel egy kezdő informatikus fizetésétől, s az egyetemi tanárok akár annyit is kereshetnek, mint egy alsó vezető egy cégnél. A tanársegédek/doktoranduszok fizetésével kapcsolatban csak annyi maradt meg bennem, hogy egyszer egy szobafestő mázolónak elmondtam mennyi a fizetésem: sokáig röhögött. Ennyire rossz a helyzet.
Nincsen pénz az oktatásra. Az oktatáshoz viszont nem csak tanár, fűtött előadó és kréta kell (idén már volt olyan, hogy kréta sem volt...). Egy kutató, mérnök, vagy bármely gyakorlatot is igénylő képzés esetében vannak egyéb dologi kiadások is. Egy vegyésznek kellenek vegyszerek, egy biológusnak boncolandó állatok, s akkor még mindig csak a XIX. századi képzés követelményeinél tartunk. Ha azt szeretnénk, hogy lássanak abból is valamit, hogy miről szól a kutatás a XXI. században, akkor ahhoz az egyetemekre is, a hallgatók számára hozzáférhetően kénének mérőműszerek (egy HPLC, egy GC-MS analizátor, stb.). Ma, ha a képzést komolyan gondolnánk, akkor a fejkvóta két-háromszorosára lenne szükség.
Én olyan gyakorlatokat tartok, amelyekhez kéne egy számítógépterem. Nem a legújabb Alienware-ek vagy Republic of Gamer gépek, hogy a humán konfliktusok nem túl baráti megoldását szimuláljuk rajta (aka lövöldözzünk), hanem olyan 5-8 éves gépek, amiken még stabilan mennének a parancssorból működtethető programozási környezetek (a bioinformatikusoknak már jobb gépek kellenének a fehérje-térszerkezet elemzés oktatásához). De ilyen gépek sincsenek.
Ha van is valamint, például két tucat vékonykliensünk és egy őket kiszolgáló szervernek nevezett nagy doboz, akkor nincs, aki karban tartsa. Egy csapat biológus próbál gépkönyveket és oprendszer leírásokat bújva beletanulni egy olyan szakmába, ami nem sajátja. Lelkes hallgatókat bízunk meg vele, s talán tudunk nekik annyit adni egy félévben, amiért egy rendszergazda pár órát sem lenne hajlandó dolgozni. S itt érkezünk el a forráshiány egy igen jellegzetes tünetéhez: nincs pénz az infrastruktúra működtetésére. Van, hogy nem is az a probléma, hogy nincs egy berendezés, hanem, hogy nincs pénz arra, hogy be is kapcsoljuk. Mert a gép nem csak egy szobát kér, ahol ellehet, hanem vegyszereket, karbantartást, szakértő embereket és persze időnként némi alkatrészcserét is. Na ezekre pénz nincs.
Akkor mégis hogyan működnek még az egyetemek? A rendszerek nem azonnal omlanak össze. Ahogy egy hatalmas fa sem dől ki azonnal, amikor már elkezd belülről rohadni. Évekig mehetnek a dolgok egyfajta lélegeztető gépen. Régen még 13 laborgyakorlat volt egy félévben. Most már lehet, hogy csak 8 mérés van, s még kettő levetítve/elmesélve. Régen még minden biológushallgató boncolt egeret, békát, csirkét, stb. Most lehet, hogy csak a gyakorlatvezető mutatja meg a hallgatóságnak. Régen még lehetett arra idő, hogy minden szakdolgozóval órákat beszélgessen egy tanár (a legtöbbet a kutatásról így tanultam témavezetőmtől! köszönöm, hogy rám még volt ideje!). Mindenből egyre kevesebb lesz. Még most kiereszthetünk egy új évfolyamot, még kapnak valamilyen képzés. Ha lelkesek, akkor tanulhatnak. De egyszer elromlik majd az utolsó harminc éve beszerzett gép is. Egyszer elfogynak évtizedekkel korábban felhalmozott vagy kutatási pénzekből beszerzett vegyszerek és kémcsövek. Egyszer nyugdíjba megy az utolsó oktató is, akinek a helyébe nem vehet fel új embert az egyetem. Akkor mi lesz? Nem lehet beküldeni egy előadásra egy frissen végzett biológust! Az évtizedes tapasztalatot nem lehet gyorstalpalón elsajátítani. Akkor a rendszer végleg összeomlik. Most még "csak" omladozik, "csak" pár szint dőlt össze, s pár fal hiányzik. De az alapok még ott vannak.
Építeni mindig sokkal nehezebb, mint rombolni!
Én olyan gyakorlatokat tartok, amelyekhez kéne egy számítógépterem. Nem a legújabb Alienware-ek vagy Republic of Gamer gépek, hogy a humán konfliktusok nem túl baráti megoldását szimuláljuk rajta (aka lövöldözzünk), hanem olyan 5-8 éves gépek, amiken még stabilan mennének a parancssorból működtethető programozási környezetek (a bioinformatikusoknak már jobb gépek kellenének a fehérje-térszerkezet elemzés oktatásához). De ilyen gépek sincsenek.
Ha van is valamint, például két tucat vékonykliensünk és egy őket kiszolgáló szervernek nevezett nagy doboz, akkor nincs, aki karban tartsa. Egy csapat biológus próbál gépkönyveket és oprendszer leírásokat bújva beletanulni egy olyan szakmába, ami nem sajátja. Lelkes hallgatókat bízunk meg vele, s talán tudunk nekik annyit adni egy félévben, amiért egy rendszergazda pár órát sem lenne hajlandó dolgozni. S itt érkezünk el a forráshiány egy igen jellegzetes tünetéhez: nincs pénz az infrastruktúra működtetésére. Van, hogy nem is az a probléma, hogy nincs egy berendezés, hanem, hogy nincs pénz arra, hogy be is kapcsoljuk. Mert a gép nem csak egy szobát kér, ahol ellehet, hanem vegyszereket, karbantartást, szakértő embereket és persze időnként némi alkatrészcserét is. Na ezekre pénz nincs.
Akkor mégis hogyan működnek még az egyetemek? A rendszerek nem azonnal omlanak össze. Ahogy egy hatalmas fa sem dől ki azonnal, amikor már elkezd belülről rohadni. Évekig mehetnek a dolgok egyfajta lélegeztető gépen. Régen még 13 laborgyakorlat volt egy félévben. Most már lehet, hogy csak 8 mérés van, s még kettő levetítve/elmesélve. Régen még minden biológushallgató boncolt egeret, békát, csirkét, stb. Most lehet, hogy csak a gyakorlatvezető mutatja meg a hallgatóságnak. Régen még lehetett arra idő, hogy minden szakdolgozóval órákat beszélgessen egy tanár (a legtöbbet a kutatásról így tanultam témavezetőmtől! köszönöm, hogy rám még volt ideje!). Mindenből egyre kevesebb lesz. Még most kiereszthetünk egy új évfolyamot, még kapnak valamilyen képzés. Ha lelkesek, akkor tanulhatnak. De egyszer elromlik majd az utolsó harminc éve beszerzett gép is. Egyszer elfogynak évtizedekkel korábban felhalmozott vagy kutatási pénzekből beszerzett vegyszerek és kémcsövek. Egyszer nyugdíjba megy az utolsó oktató is, akinek a helyébe nem vehet fel új embert az egyetem. Akkor mi lesz? Nem lehet beküldeni egy előadásra egy frissen végzett biológust! Az évtizedes tapasztalatot nem lehet gyorstalpalón elsajátítani. Akkor a rendszer végleg összeomlik. Most még "csak" omladozik, "csak" pár szint dőlt össze, s pár fal hiányzik. De az alapok még ott vannak.
Építeni mindig sokkal nehezebb, mint rombolni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése