Befejeződtek a záróvizsgák. A BSc-sek és az MSc-sek záróvizsgái is. Ez a vizsga zárja le a képzésüket. A teljes „cselekmény” két részből áll: a szakdolgozat védéséből és a záróvizsgából. A szakdolgozat védése során bemutatják mit végeztek és válaszolnak a bírálók és a védésen jelenlevők mindenféle kérdéseire. A védések alapvetően jó élmények, amelyek során a sokszor impresszív mennyiségű elvégzett munkájukról adnak számot a hallgatók. A hallgatók hajlandóak dolgozni!
A záróvizsga, ami úgy egy héttel később szokott lenni, viszont általában elég lehangoló élmény (általában a vizsgákhoz hasonlóan). Vannak jó feleletek (tehát a következőt mindenki olvassa úgy, hogy ha nem inge, nem veszi magára). De van az az általános élmény, hogy (1) nem tanulnak a diákok, (2) nem állt össze a fejekben a biológia, és (3) nem látják a lényeget.
Egy általános hiányosságot nem lehet csak a diákok nyakába varrni
Mivel sokaknál vannak ezek a problémák, így ez az oktatás problémája. Fontos, hogy egy sok hallgatót érintő problémát ne varrjunk egyszerűen a nyakukba vagy intézzük el egy „ezek a mai fiatalokkal”. Az egyik korai oktatói meglátásom az volt (mert ugye az egyetemi oktatók általában nem kapnak képzést az oktatásban, aminek azért megvan a maga pikantériája. Azt is megjegyzem, hogy most már van oktatási/oktatástechnikai továbbképzésünk!), hogy ha páran nem tudnak valamit, akkor ők nem tanultak, de amennyiben a csoport 75-80% elront valamit, az már az én hibám.
Viszont nem tudom, hogy mit lehetne azért tenni, hogy jobban összeálljon a fejekben a biológia és lássák a lényeget. Nem emlékszem, hogy én mennyire értettem a biológiát 23 évvel ezelőtt. Lehetnénk persze sokkal szigorúbbak a sima vizsgákon, hogy legalább a tényanyag a fejekben legyen. A tényanyag vagy definíciók ismerete viszont még nem megértés és nem lényeglátás.
Azt a tételt sem tudják, amit maguk választottak
A mi záróvizsgáinkon két tételből kell felelni. Az egyik tételt azon négyből kapja a hallgató, amely négyet ő maga választotta. Ezeket részletesen kell tudni. A maradék 18 tételből egyet véletlenül húz, de ezt kevésbé mélyen kérdezzük vissza. Azaz pontosan megvan mely (4) tételt kéne nagyon tudnia a hallgatóknak. Ennek ellenére találkozunk azzal, hogy a hallgató nem tud túl sokat abból a négy tételből. Ő választotta!
Fontos lenne, hogy ők maguk is képesek legyenek felmérni a saját tudásukat. Tudnak egy adott diszciplínát elég mélyen? Ezt a képességet már a gimnázium alatt meg kellett volna szerezniük, így ebben nem gondolom, hogy dolgunk van. Már azon kívül, hogy ott helyben szembesítjük őket azzal, hogy esetleg nem készültek mégsem fel olyan jól, ahogy gondolták.
A megértés fontosabb lenne, mint a lexikális ismeretek
A megértéshez idő kell. Mivel lényegesen kevesebb kontaktóra van, mint korábban, így a fennmaradó időt lehetne erre is szánni. A megértés abból fog fakadni, hogy kezd a fejekben összerakódni a sok adat. Én imádtam azokat a tárgyakat, amelyek megérthetőek voltak. Az ökológia és az evolúcióbiológia ilyen, mert alapvetően folyamatokról szól. A biokémiának az anyagcsere része is ilyen, de ahhoz azért nagyon sokat kell anyagcsere utakat bámulni, hogy megértse őket az ember. Nem úszható meg, hogy a kedves hallgató gyakori kapcsolatba kerüljön a tananyaggal az órákon kívül is.
A lényeglátás a nehezebb kérdés. Nekem egyszerű visszakérdezni a „lényeget”, hiszen az az, amit visszakérdezek. Mit és milyen mélységben érdemes tudni egy vizsgára? Persze a mindent kell tudni és olyan mélységben, ahogy le van adva. De ennyit én legalábbis nem tudok megjegyezni. És idő sincs rá, hogy ennyit visszakérdezzünk. Valamint sok dolog, amit elmondunk az példa. Sok példát próbálunk hozni, hogy azokon keresztül megértsék a jelenséget. De ott a vizsgán nem lehet minden példát visszamondani, de egy-egy példát mindenre érdemes tudni.
A záróvizsgán ráadásul olyan tételsor van, amin vastagon vannak szedve a fontos fogalmak. Ezekről a fogalmakról illene tudni valamint. Mindegyikről. Ezzel egyértelműen jeleztük, hogy mi mit tartunk fontosnak. Amikor valamiről azt mondom, hogy „ezt biztos kérdezem a vizsgán, ha ezt a tételt húzod”, akkor azt komolyan gondolom. Túl sokat találkoztam azzal, hogy nem foglalkoznak a hallgatók azzal, amiről mi oktatók megmondjuk, hogy fontos, de közben tele van pakolva a fejük adatokkal, amelyekre sohasem mondtam, hogy fontos (és egy adaggal, amire mondtam, hogy nem kell memorizálni). Szóval a lényeglátást meg lehet tanulni az által is, hogy érzékelik a tisztelt hallgatók, hogy mit tartunk fontosnak az előadás során, mi az, amire mindig vissza-visszatérünk és mely fogalmakat szedünk vastagon a tételjegyzékben.
Szóban vizsgázni stresszes, mert nem szokták
Persze egy záróvizsga nagyon stresszes. Egy óriási, jó két évnyi anyagot kéne valamilyen szinten fejben tartani. És mindezt szóban, amely formában igen keveset vizsgáztatok, bizottság előtt meg egyáltalán nem. De ez is gyakorolható. Ha valaki úgy érzi, neki nem megy a szóbelizés, akkor vegyen fel olyan tárgyakat, amely végén szóba kell vizsgázni, hogy szokja. Vagy kérje meg a témavezetőjét, hogy kérdezze ki.
Egy kutató életében különösen fontos, de szinte minden más természettudományos pályán is, hogy tudjunk szóban kommunikálni az ismereteinkkel kapcsolatban. Legyen az egy labormegbeszélés, egy konferencia vagy egy „sales pitch” a leendő megrendelőnek, a tudásodról szóban kell számot adnod és ott helyben válaszolni kérdésekre. Nincs idő keresni az interneted, belenézni a jegyzeteidbe vagy segítséget kérni a kollégáktól. Ott és akkor kell helyt állnod. Az írásbeli vizsgák (főleg a tesztek) a stressztűrésen kívül másra nem készítenek fel. Amikor írsz, akkor mindig van idő utánanézni dolgoknak, segítséget kérni és vissza-visszatérni egy mondathoz, míg az pontos és összeszedett nem lesz.
Ötlet arra, hogy lássák a lényeget, összeálljon a fejükben a biológia és tanulni is hajlandóak legyenek?
