A tudomány műveléseinek is vannak alapszabályai. Egyik ilyen az a négy norma, amit Robert Merton amerikai szociológus nevéhez kötődik. Érdemes őket felsorolni, mert valahogy nekem is elfelejtették annak idején megtanítani, pedig a megalapozó könyvfejezet 1942-ben jelent meg (A tudomány normatív struktúrája). Bár ezek szellemében lettünk képezve, fontos újra és újra feleleveníteni őket, mert kezdünk letérni a kijelölt útról.
Közösségiség
A tudományos felfedezések az egész emberiségé, azokat szabadon meg kell osztani másokkal. A kutató lehet büszke felfedezésére, és a felfedezés tényét nem vehetik el tőle, de a felfedezésének eredménye a közé. A tudomány az egész emberiség közös projektje, amiben meg szeretnénk ismerni magunkat és a minket körbevevő világot. Egy ember erre nem képes. Csak a kutató közösség egészének hosszú időn tartó, folyamatos munkája hozhatja el a megértést számunkra.
Isaac Newton szavai – "Én távolabbra láthattam, de csak azért, mert óriások vállán álltam." – adják talán a legérzékletesebben vissza a közösségiség fontosságát: csak a korábbi generációk felgyülemlett tudása által tudunk továbbmenni. Mindaz a technikai fejlődés, amit most olyan csodálatosnak érzünk (ha érzünk), nem jöhetett volna létre a korábbi évszázadok felfedezései nélkül.
Univerzalizmus
Az igazság független attól, hogy ki mondja azt. Teljesen mindegy, hogy egy tudományos igazságot milyen nemzetiségű, nemű, vallású, szexuális beállítottságú, stb. személy fedez fel, ha az igaz, akkor igaz.
Ez a triviálisnak tűnő norma, sajnos messze nem az. Nagyon sok beszélgetésben megfigyelhető, hogy az emberek nem annyira valakinek a véleményével, gondolataival vitatkoznak, hanem az illető személy jellemére tesznek megjegyzéseket. A tudományos megállapításokat magukban kell értékelni. Ahogy Merton írja, az ammónia előállítására kifejlesztett Haber–Bosch eljárást nem lehet Nürnbergi törvényekkel semmissé tenni (ne feledjük, hogy a II. világháború idején vagyunk, Haber pedig zsidó származású volt. A nevéhez fűződik több harci gáz kifejlesztése.), és az angolokat nem kedvelőkre is hat a gravitáció.
Az univerzalizmus egyben az is jelenti, hogy az eredmények alkalmazhatósága túlmutat a nemzeti határokon, etnikai csoportokon, stb. Olyan tudományos eredményeket szeretnénk közölni, amelyek a világról szólnak, nem annak egy igen kicsi szeletéről. Ez persze biológus szemmel egy kicsit fura dolog, mert mondhatok én valami általánosat az "erdőkről", ha az adatom egy konkrét erdőből való, akkor annak általánosíthatósága kérdéses. Ennek ellenére törekedni kell, hogy általános eredményeket közöljünk.
Pártatlanság
A tudós nem lehet anyagilag vagy érzelmileg érdekelt egy adott eredmény vagy kutatási irány sikerében. Tehát hiába fizeti a kutatást egy dohánygyár, ha a dohányzás káros az egészségre, akkor azt kell mondani. Vagy nem lehet addig válogatni az eredmények között, amíg azok nem támasztják alá az éppen aktuális kedvenc elméletét a kutatónak.
Tágabban értelmezve azt is jelenti a pártatlanság vagy közömbösség (disinterestedness), hogy a tudományban minden kérdés egyformán fontos. Nem szabadna, hogy fontosabb, szexibb, felkapottabb legyen egyik kérdés a másikhoz képest. Az igazság / a világ megismerése érdekelheti csak a kutatót.
Szervezett szkepticizmus
A tudományban semmi nem szent, mindent meg lehet és meg is kell kérdőjelezni. Csak a tények számítanak. Elképzelhető, hogy az ember saját elméletét döntik meg, el kell fogadni és kész. Az eredmények folytonos újravizsgálata, a bennük való kétkedés az egész közösség feladata. A tudományos közlemények megjelenés előtti bírálata másokkal, ennek a szervezett szkepticizmusnak az egyik vetülete.
A mertoni normák helyzete most
Egy felmérésben megvizsgálták, hogy hogyan állnak a kutatók a fenti normákhoz az USA-ban. Legerősebb helyeslése a közösségiségnek van. Ezt biológusként érzékelem is. Egyre nagyobb hangsúly van azon, hogy minden adatot, programkódot, stb. közzé kell tenni, hogy az eredmények teljessége megismerhető és a kutatás megismételhető legyen. A tudás mindenkié.
Az univerzalizmussal már nem minden tekintetben értettek egyet. Itt szerintem az univerzalizmus értelmezése a kérdés. Az eredeti mertoni értelmezés az új ismeret forrására vonatkozott. Inkább olyan problémát látok, hogy egy jobb intézet/egyetem eredményeit inkább elfogadjuk, mint egy kevésbé nevesét. Sajnos a beküldő kutató országa eldönti bennünk, hogy értékes kutatásról vagy baromságról van szó. Nagyon erős az a ki nem mondott előítélet, hogy nem azonos sztenderdek mentén kutatnak a különböző országokban. Ebben van is igazság, de van példa a legjobb amerikai egyetemekről is, hogy csalt egy kutatójuk, és nagyon értékes kutatást produkálnak az olyan világvégi helyek is mint Magyarország (az első 500-ban sem nagyon van magyar egyetem, ez szégyen).
A legcsekélyebb támogatottsága a pártatlanságnak van. Ezt nagyon is érzékelem. Az egy dolog, hogy az ember személyes érdeklődése befolyásolja a témaválasztást. Emberek vagyunk. Viszont egyre inkább a pénz határozza meg, hogy mit kutatunk. Vannak felkapott témák, amire adnak forrásokat, és akkor azzal sokan kezdenek foglalkozni, míg más témák kiüresednek. Ez nem jó, mert féloldalas a tudomány egészének fejlődése. Egyes részterületek elhúznak, mások kullognak, ami a forráshiánynak tudható be.
Az ökológai például forráshiánnyal küzd, mert nem ígér örök ifjúságot, de még gyógyulást sem, ellenben mindig azzal állnak elő az ökológusok, hogy baj van a Földdel, meg, esetleg nem kéne legyilkolni az összes tigrist, orrszarvút, elefántot, stb. pedig milyen szép az elefántcsont billentyűs zongora és az orrszarvú szarv biztosan növeli a teljesítőképességet (nem!).
Ez utóbbi normának az egyre kevésbé való betartása riasztó és veszélyezteti a tudomány egészének működését!
Hivatkozott irodalom
- Merton, R. K. 1942. The normative structure of science. - In: R. K. Merton (szerk.) The Sociology of Science: Theoretical and Empirical Investigations. University of Chicago Press
- Macfarlane, B. és Cheng, M. 2008. Communism, universalism and disinterestedness: Re-examining contemporary support among academics for Merton’s scientific norms. Journal of Academic Ethics 6(1): 67–78
