Az akadémiai függetlenségről

 

Az akadémia függetlenség egy vissza-visszatérő téma az ellen, hogy miért rossz az újabb és újabb átszervezése a magyar kutatóintézeteknek és a magyar felsőoktatásnak. Sajnos félek, hogy nem mindenki érti, a problémát mert az egyik fél innovációról, racionalizálásról, hatékokonyabb ügymenetről beszél, míg a másik a függetlenségét félti. Mintha nem ugyanarról beszélnének.

Mert nem ugyanarról beszélnek. Az akadémiai függetlenség, ami a nevével ellentétben nem csak a Magyar Tudományos Akadémiáról szól, hanem általában a kutatásról, azt jelenti, hogy senki nem szólhat bele az eredménybe, amire egy kutató jutott. Lehet fizetni kutatásokért, sőt akár lehet arról is diskurzus, hogy mivel foglalkozzanak a kutatók, de nem lehet azt mondani, hogy a végén annak kell kijönnie, hogy…

Ezt sok alapkutatással foglalkozó kutató nem érti, mert általában, kimondom, keveseket érdekel, hogy a hisztidin korán vagy későn került a genetikai kódba, X madár hogyan viselkedik (ha ez nem egy háziszárnyas), egy egérgén hol és miért fejeződik ki, vagy bohóchalak miért úgy fejlődnek, ahogy.

No de mi van a cigaretta egészségre gyakorolt hatásával? A vörös húsok evése és a rák kockázatának összefüggéséről? A hatékony járványkezeléshez szükséges tesztek számáról? A népességpolitikai intézkedések hatásáról? Egy gazdasági intézkedés pozitív vagy negatív következményeivel? Vagy arról, hogy van-e védendő faj azon a mezőn, ahova a következő akugyárat szeretnénk építeni?

Bőven vannak kérdések, amelyekre a megbízó esetleg nem azt a választ kapja, amit remél. Vagy úgy általában bizonyos érdekcsoportok nem szeretnék, ha megjelenne olyan tudományos vélemény, amely ellentmond a narratívájuknak (vö. klímaváltozás, oltások).

A tudomány akkor független, ha a tudomány művelőknek nem kell azt figyelembe venni egy eredménynél, hogy elveszthetik a munkájukat, ha valakinek nem tetsző eredményre jutnak.

Ez sajnos messze nincs eléggé körbebástyázva Magyarországon. De amíg egy alapvetően kutatókból álló csapat vezet egy intézményt, addig lehet azt remélni, hogy megvédik a sajátjaikat. De amint a vezetőség (és egy alapítványi egyetemnél vagy alapítványi kutatóintézetnél ez a kuratórium és nem a rektor vagy a főigazgató) összetétele olyan, hogy nem a tudományos igazság az elsődleges érdekük, hanem van saját pénzügyi vagy politikai érdekük, akkor a függetlenség már elveszett.

Nem fogják senkinek bevallani, hogy valakit azért rúgtak ki, mert a véleménye ellentétes a kormánnyal vagy egy nagyobb cég érdekeivel. Majd hoznak valami szabályt, amit éppen azok nem teljesítenek, akiket ki kéne rúgni. Mondjuk azt, hogy ezentúl nem foglalkozunk társadalomtudománnyal, joggal vagy közgazdaságtannal. Maradjunk szépen a fékeknél és kuplungoknál, az akuk csodálatos világánál vagy a gonosz Brüsszeli birodalom elnyomó történeténél.

Ez először nem kirúgásokkal kezdődik, hanem felülről jövő nyomásról, hogy mivel nem kéne foglalkozni, illetve öncenzúrával, hogy mi az az eredmény / tudományos vélemény, amit inkább nem mondunk ki. Az öncenzúra már eleve egy nagyon erős mechanizmus, hogy a tudomány működése megakadjon. Onnan nem az a kérdés, hogy mi igaz (hogyan működik a világ), hanem, hogy milyen eredmény mellett marad meg az állásom, léptetnek elő, kapok forrást a kutatásra. És ez már nem csak lehetőség, hanem a mindennapjaink része.

Az öncenzúra velünk van. Amikor visszautasít valaki egy interjút, mert fél, hogy megkérdezik mi köze van a hormonoknak a nemi identitáshoz, akkor az öncenzúra. Vagy, amikor Soros-ügynöknek neveznek ki valakit, mert felemlegeti a WHO azon általános, nem az országra kiadott megállapítását, hogy többet kéne tesztelni, úgy jobban követhető és kezelhető egy járvány. És akkor az ember nem mer már megszólalni sem. Odáig, amikor az egész egészségügy pofazárral van ellátva, nehogy kiderüljön hogyan működik vagy nem működik a rendszer. Ezek mind példák arra, hogy miként csorbult az akadémia függetlenség.

Amikor a kutatók, akik felesküdtek a valóság megismerésére, nem szólalhatnak meg, akkor ezt az űrt betöltik azok, akiknek a kezét nem köti az állásának féltése, az intézmény kommunikációs szabálya és a valóság. Akkor jönnek a klímatagadók, az oltásellenesek, a történelemhamisítók, stb. Ebben a világban élünk.

Mindeközben az összeesküvés-elméleteket kedvelők arra buzdítanak mindenkit, hogy ne higgyenek a tudósoknak, mert hát őket az állam pénzeli, tehát úgysem mondhatnak ellent a felülről kapott narratívának. Azaz a hitelességünk is csorbul attól, hogy nyilvánvalóan politikai/gazdasági aktorok vannak felettünk és nem vagyunk függetlenek.

A megoldás? Egyszerű. Minden államilag fizetett kutatónak meg kell adni a tényleges állandó állást. Azt, hogy kirúghatatlan. És a munkaköri leírásába bele kell kerüljön, hogy minden esetben szabad neki a saját legjobb tudása szerint nyilatkoznia. Bármiről.

Lehet ezzel visszaélni? Persze. De az ellenkezőjével sokkal inkább. Inkább legyen pár kreacionista egyetemi állásban, minthogy megszűnjön a magyar társadalomtudomány, történelemtudomány, bölcsészet, stb., csak mert most éppen kulturkamf van.

Ki mondja meg mit kutassunk?

Vérzivataros időket élünk, amikor a hatalom nyílt támadást indít a tudomány hazai fellegvára, az Akadémia ellen. Az ellen a Magyar Tudományos Akadémia ellen, amit még Széchenyi István alapított. Nem tudjuk miért, lehetnek sejtéseim és véleményem is, de most nem az a fontos. A közvéleményt ugyanis azzal hergelik, hogy a kutatók azt csinálnak, amit akarnak, és hát a fránya ballib kutatók nem azzal foglalkoznak, ami fontos.

Ki mondja meg mit kutassunk?

A rövid válasz az, hogy mi magunk. És ebből a rövid válaszból akár kirajzolódhat egy olyan olvasat is, hogy mi azt csinálunk, amit akarunk. Nem ez az álommeló? Nekünk, akik erre tettük fel az életünket igen, de nem azért, mert semmit tehetünk. Mert azt nem tehetjük. A következőkben szeretném körbejárni, hogy végül is hogyan dől el, hogy mivel foglalkozzunk.

Van egy érdeklődésem. Sőt több ilyen is van. Kacskaringós utat tettem meg onnan kezdve, hogy Gerald Durell amatőr természetbúvár könyvét bújtam, majd gimnáziumban az anyagcsere utak tetszettek meg. És az egyetemen végül klonális növények ökológiájával kezdtem el foglalkozni. Miért? Mert megkérdeztem Szathmáry Eörsöt, hogy nem-e kell a tanszékén valakinek egy programozni tudó emberke. Oborny Beának szüksége volt ilyenre, és ez volt a témája. Szóval lehetnek elképzeléseink, de a rendelkezésre álló témák korlátozottak. A témavezetők érdeklődése, a rendelkezésre álló berendezések, a rendelkezésre álló tudás behatárolja, hogy mivel kezd foglalkozni az ember. Ez mindaddig meghatározó, amíg a kutató nem áll a saját lábára.

Ezt követően már lehetnek teljesen önálló ötleteim is, és megpróbálhatom megvalósítani azt. És itt jön a következő nagy szűrű. A kutatáshoz pénz kell. Amennyiben az embernek van is állandó állása, akkor sem jár azzal kutatási pénz. Tehát azt meg kell szerezni. Pályázni kell rá. Meg kell győzni valakit, hogy adjon rá pénz. A tudományban a pénzosztókat pedig az eddigi teljesítmény és a téma fontossága / kidolgozottsága győzi meg. Ha nem dolgozom keményen, akkor nincs is esélyem pályázatot nyerni (de a kemény munka még nem garancia a sikerre).

Nem lehet semmit tenni, mert akkor – szó szerint – kiesünk a szakmából.

 A téma fontosságát a tudományos közösség értékeli. Meg kell bizonyosodni, hogy más még nem végezte el ugyanazt a kutatást (nem lehet alibizni), és, hogy van értelme egyáltalán elvégezni. Ehhez szükséges, hogy a kutató benne legyen a "vérkeringésben", olvassa az irodalmat, beszélgessen a többi kutatóval.

A kutatandó témákat a tudományos közösség határozza meg.

Tehát a tudósok határozzák meg, hogy mit érdemes és szükséges kutatni. Ők (mi) értenek a legjobban hozzá. Érvényesülnek az egyéni erősségek és képességek, de a tudomány szükségletei is.

Érvényesülnek-e az állam érdekei, esetleg a nép érdekei abban, hogy milyen témákat kutassunk? Igen. Vannak például az EU szintű pályázatok, amelyek egy jelentős része bizonyos témák köré csoportosul, mint a fenntartható fejlődés, az urbanizáció vagy a közlekedés és áruszállítás. Magyarországnak is van kutatási stratégiája (Nemzeti Intelligens Szakosodási Stratégia), amit 2014-ben fogadtak el. Most készül az új, 2020-ig irányt adó stratégia. Ezek a minisztérium, a hatóságok, a köz és természetesen a kutatók bevonásával készülnek. Ez a stratégiai megjelöli a prioritásokat, amelyekre több pénz van, így ilyen irányú kutatásra egyszerűbb pénzt szerezni. Nekem is vannak ötleteim, hogy éppen mit szeretnék kutatni, de a megnyert pályázataink vagy a következő pályázat tereli a kívánságaimat.

A források felől ma is be van határolva, hogy mivel foglalkozhatunk.

Lehetnek persze a minisztériumnak (vagy bárki másnak) olyan problémája, amire azonnal kell válasz. Ekkor meg lehet bízni egy kutatóintézetet – a szükséges pénzt mellérakva természetesen –, hogy az a téma legyen kutatva. Jobbára ez nem is kutatás a szó szoros értelmében, hanem mondjuk hatástanulmány vagy felmérés a jelen állapotról. Vannak persze alapító okiratba foglalt feladatai is egy kutatóintézetnek. A tihanyi Balatoni Limnológiai Intézet –, ahol most fizikailag vagyok – például foglalkozik a Balatonnal. A vízminőséggel és az élővilággal egyaránt. Nyertek pályázatokat is például halas témában. Tehát még az sem igaz, hogy a kutatóintézet hálózat nem foglalkozik alapból a közt is érdeklő kérdésekkel.

És miért nem foglalkoznak a kormány által éppen fontosnak vélt témával a szociológusok? Mert a támadás pont ellenük volt. Pont azért, amiért úgy általában nem, mert már tudjuk a megoldást. Tudjuk, hogy több óvoda kéne, meg bölcsőde. De valahogy mindig stadionok épülnek. Tudjuk, hogy a biztonság, a jogfolytonosság, a nők helyzetének javítása segíti a szülési kedved. De a vak komondorok, a szülőcsatornának degradálás vagy a problémáikkal foglalkozók (gender study) üldözése nem segít. Nem népesedési biztosok kellenek. Parancsszóra vagy Ratkó-korszakra hajazó megoldásokkal nem fog menni.

Persze, akik csak a szalagcímig jutnak el, hogy a társadalomkutatóban csak a melegekkel foglalkoznak, az nem fogja felfedezni, hogy a vizsgált témák igen jelentős része igenis a népesedési problémával van kapcsolatban. A kisebbségek kutatása (beleértve a melegeket és a romákat is) azért fontos, hogy ha egyszer majd annyira nem lesz munkaerő, hogy mint évtizedekkel ezelőtt az NSZK-ba, mi is vendégmunkásokat fogunk fogadni, akkor tudjuk őket integrálni. A melegek azért tökéletes alanyok, mert itt fehér, keresztény kultúrkörben felnevelkedett honpolgárokról van szó. Őket sem tudjuk elfogadni. Akkor hogyan fogjuk integrálni a szintén honpolgár cigányokat? Vegyük észre, hogy a jelenlegi oktatáspolitika lemondott azokról, akiket nem lehet egyszerűen tanítani (írtam erről itt). De volt abban a listában olyan kutatás is, amely az apukák otthonmaradásával foglalkozott, ami úgy látszik nem illő kutatás, de lehet róla nemzeti konzultációt tartani. A szociológusok igenis a demográfiai problémával foglalkoznak. Csak a tanulmányok címe nem lehet "demográfia probléma megoldása I" és utána II.

Nekem még a szakmám legelején a témavezetőm azt mondta, hogy egy (úgy ahogy) fejlett országnak meg kell engednie magának, hogy okos embereket tartson. Ha probléma van, akkor lehet rájuk támaszkodni. De nem lehet hozzáértő embert csak úgy leakasztani. Ha nincsenek ökológusok, akkor jön egy újabb ciánszennyezés a Tiszán, vagy egy újabb vörös-iszap katasztrófa és senki nem fogja tudni mit lehet csinálni. Ez a kutatási területe a kutatóknak? Nem. Szerencsére ilyen katasztrófa nincs gyakran. Most utána lehet vizsgálni az élet újratelepedését. Megakadályozása mérnöki kérdés. A megtörtént baj csökkentése, a helyreállítás viszont ökológiai probléma (is). Ehhez szükségesek képzett ökológusok. Ha mindig csak az a tudomány van finanszírozva, amire éppen az egyik minisztériumnak szüksége van, akkor nem lesz kutató, akit elővegyenek, amikor másra van szükség.

Higgyük el, hogy a kutatók fontos dolgokkal foglalkoznak. És főleg higgyünk nekik, amikor megoldást ajánlanak a problémáinkra.