Nem kéne fizetni a tudományos publikálásért - út a gyémánt OA felé

A tudományos publikálás egy igen fura üzletág. Minden kutatónak kötelező publikálnia, azaz megrendelőként jelentkezik egy olyan rendszerben, ahol alapvetően a terméket (a cikket) is ő állítja elő. A profit pedig azoknál van, akik a cikkeket kiadják, azaz a kiadóknál. A rendszert alapvetően kutatók működtetik íróként, szerkesztőként és bírálóként, és fizetnek is érte. Mindeközben valós verseny nincs a kiadók között, mert nem lehet egyszerre több kiadónak beadni a cikket, hogy nyerjen az aki leggyorsabban vagy a legmagasabb presztízsű lapban hajlandó kiadni a cikket.

A tudományos folyóiratok igazán tradicionális formája az egyetemi, intézeti és tudományos társasági kiadványok. Amelyeket ezen szervezetek munkatársai menedzseltek. A kiadott kötetekért pénzt kértek, mert a nyomtatás pénzbe került. Ez változott később, hogy már nem tudományos szervezetek, hanem profitorientált kiadók vették át a folyóiratok működtetését és kértek egyre több pénzt érte. Így bár a termék, ami alapvetően maga a tudományos cikk, továbbra is alapvetően ingyen kerül a kiadókhoz, de a hozzáférést erősen korlátozhatják a kiadók. Mert fizetéshez kötik a hozzáférést. Ami most már nem a tényleges fizikai másolat kézhezvételét jelenti, hanem az elektronikus változatét. Ebben a rendszerben tehát ingyenesen odaadjuk hónapok/évek munkáját, hogy más pénzt keressen vele, de elképzelhető, hogy még a saját cikkünkhöz sem férünk hozzá, ha az intézményünk nem fizetett a kiadónak a hozzáférésért.

Ez persze nem mindenkinek tetszett (a kiadókon kívül senkinek). A megoldás továbbra is az eredeti rendszer lenne: alapvetően tudományos szervezetek adnak ki kiadványokat, a befektetett munka része a munkaidőnek, az intézmények a technikai hátteret biztosítják. A cikkekhez meg mindenki hozzáfér, hiszen azt szeretnénk mi kutatók, hogy az eredményeinket bárki érdeklődő olvashassa.

Ezt a rendszert is sikerült pénzzé tenni. A Nyílt Hozzáférés (Open Access) azt jelenti, hogy mindenki megnézheti a cikket, aki akarja. Tehát nem fizetünk az olvasásért. Hogy lesz ebből pénz? A kiadásért fizetünk. Sokat. Egy-egy cikk az 1000-3000 Euro vagy dollár sávban mozog. Ez olyan 1-4 havi bérem...

A probléma ezzel az, hogy továbbra is nagyon sokba kerül a tudományos publikálás. Értelmetlenül sokba, miközben továbbra is rengeteg ingyen munkát teszünk bele. Bírálunk, szerkesztők vagyunk, cikket írunk, a megjelent cikkeket reklámozzuk. A saját cikkeinkkel építjük a kiadó brend-jét. A kiadó pedig bezsebeli a pénzt, mert nekünk kutatóknak kötelező publikálni és lehetőleg ott ahol drága, mert azok a "jó" lapok.

A Nature-ben megjelent kitekintéscikkben egy Kanadában dolgozó, dél-amerikai kutató mondja el, hogy Dél-Amerikában gazdag hagyománya van (volt?) annak, hogy az intézményeknek kiadványaik legyenek, amelyekbe publikálhattak a helyi kutatók. De a nyomás és a globális Észak rossz példája vagy elsorvasztja ezeket a lapokat vagy a fizetőssé tétel felé nyomja őket. Ismerős? Amikor én kezdtem a pályafutásomat még sok magyar kiadású lap létezett. Abstracta botanica cikkeket olvastam, amit a tanszékiek adtak ki.

A cikk címe az, hogy a Feldolgozási díjak eltörlése megmenti a nyílt hozzáférést. Ezt én is így gondolom. Vissza kell térnünk az intézményekhez köthető folyóiratokhoz. Amelyek intézményi (állami) pénzből biztosítják, hogy mind a publikálás, mind az olvasás ingyenes. A rendszer alapvetően olcsóbban működtethető a jelenleginél. Minden ország a kutatási ráfordításai egy részét jelenleg is publikálásra költi. Akár az előfizetéseken keresztül, akár a nyílt hozzáférések feldolgozási díjainak (publikálási díj) kifizetésével. Ezen a pénzen kéne néhány profi kiadványszerkesztőt, nyelvi lektort és egy apró IT stábot fizetni, akik pár tucat tudományos kiadványt működtetnének. A tudományos szerkesztők, a bírálók és a tudományos cikkek írói továbbra is a munkájukat fogják végezni. Kevesebb részvényes fog élősködni a tudományos közösségen. Nem érzem nagy árnak. És még egyszer, 1-1 cikk megjelentetése jelenleg több havi fizetésembe kerül. Tehát most is áldoz rá pénzt a magyar állam. Így kevesebbet kéne.

A mindenkinek alapvetően jó rendszer bevezetésének egy hátulütője van. Szeretnénk megúszni azt, hogy más kutatók cikkeit elolvassuk. Sajnos minket a cikkek írásáért és nem az olvasásért fizetnek. Pedig a társadalom számára az a fontos, hogy tudjak (olvassak) és nem az, hogy mennyire vagyok grafomán (kivéve, ha tudománynépszerűsítésről van szó). Az olvasást úgy lehet megúszni, ha mások előszűrik a cikkeket. Például azzal, hogy a drága helyeken megjelenő cikkek biztos jók, mert valahonnan volt rá pénz, hogy megjelenjenek. Vagy, ha drága helyen publikálták, akkor biztos jó vagy és erről már nekem nem kell megbizonyosodnom az által, hogy elolvasnám akár egyetlen cikkedet is. Azaz a lustaságunkért fizetünk vagyonokat. Mert egyik elektronikusan elérhető cikk pont olyan, mint a másik. Nincs már az, hogy a könyvtárban megvan X folyóirat, de Y-ért már át kéne mennem két tömbbel arrébb a BME-re vagy átmetrózni a SOTE-ra. Minden elérhető. Elolvasva meg eldönthetem, hogy fontos információ van benne vagy sem.

Egy a szakterületemen kívül eső témában írt cikk története

Sem a tudományetika, sem a publikációk, a pályázatok és az előmeneteli rendszer körüli problémák nem a szakterületem. Vannak – főleg szociológusok és közgazdászok –, akik ezekkel foglalkoznak, és tudományos folyóirataik is vannak. Viszont, mint kutatót, engem is érint ez a problémakör. Nagyon is érint. Így a konferencia vacsorák egyik kedvenc témája a rendszer anomáliáinak ostorozása.

Fiatal kutatóként* kaptam egy felkérést 2014-ben, hogy válaszoljak erre a kérdésre röviden: Mi a legnagyobb etikai kihívás, amivel egy fiatal kutató találkozik a szakterületeden? Hogyan lehetne ezt orvosolni? (What is the most challenging ethical question facing young investigators in your field? How should it be addressed?) Számítógépekkel dolgozom, nem bántok kutyákat, nem gyilkolom az ecetmuslincákat, nem kell taposnom a természetvédelmi területek gyepét és emberek érzékeny adatait sem kezelem. Viszont minden kutató találkozik azzal, hogy az adatok manipulációjával lehet szépíteni az eredményeket. A szép eredmények pedig jobb cikkhez vezetnek. A jobb cikkek pedig korábbi előmenetelhez, ami magasabb fizetés eredményez. Értjük mi a probléma, ugye? A pár oldalas, a Science-ben megjelent válogatás egy jelentős része is erről a problémáról szólt. Az én rövidke bekezdésem is.

Ennek folyományaként hívtak meg, hogy írjak egy cikket a Publications című folyóirat különszámába. Úgy gondoltam, hogy akkor most kiírom magamból a bosszankodásomat. Másrészről kihívásnak éreztem olyanról írni, ami nem a szűkebb szakterületem. A tudományt viszony ugyanúgy kell művelni, minden szegletében: adatokat gyűjtünk, amiből következtetéseket vonunk le. Itt is ezt tettem. Adat van, sőt az emberek elégedetlensége is megjelenik, bár főleg blogokon és folyóiratok vélemény rovatában.

Adatokat főleg Magyarország viszonylatában gyűjtöttem, ez például érdekes lehet másoknak, akiknek a KSH vagy a Magyar Tudomány olvasása nehézségeket jelent (tudom a magyar világnyelv, de hát vannak alulképzett emberek a világban). Ezek az adatok nem igazán térnek el más országok hasonló adataitól, legalábbis trendszinten nem. A probléma tehát globális.


Sokáig piszmogtam magán a cikken. Egyrészről szerettem volna egy kidolgozott gondolatmenetet prezentálni. Túl sokan megállnak ott, hogy a tudomány etikátlan művelése ellen elég lenne etikaórákat tartani. NEM. Nem az emberekkel van a gond, hanem a rendszerrel. Amikor egy rendszer valamire szelektál (tudománymetriai számok), akkor ne csodálkozzunk, hogy az ebben jók kerülnek ki győztesen. Nem hitelességre, becsületre, etikus magatartásra, alapos kutatásra szelektál a jelenlegi rendszer. Evolúcióbiológusként számomra ez triviális, de nem mindenki gondolkodik ilyen rendszerekben már évek óta.


Másrészt igen sokáig csiszolgattam a nyelvet. Ne feledjük, hogy angolul kell írni. Még magyarul is néha elég sután fogalmazok, angolul ez hatványozottan igaz (az is, hogy a helyesírásnak bizonyos része egyszerűen nem megy, angolban ez az egyesszám - többesszám egyeztetés). Így is volt benne hiba bőven, amit javított a szerkesztő, az egyik bíráló és pár kollégám (köszönöm nekik!).


Így az írás eltartott vagy 3 hónapig (amihez azért hozzátartozik, hogy hetente alig 1 vagy 2 napom van kutatói munkára, a többi oktatás és adminisztráció). Úgy gondolom megérte. Nekem mindenféleképpen. Érdekes kaland volt a komfortzónámon kívül.


Kiemelném, hogy a bírálók nagyon pozitívak voltak. Ez nagyon ritka élmény. Sajnos elharapódzott a tudományban, hogy a bíráló feladata kritizálás és nem a segítése a publikációs folyamatnak. Engem még mindig nagyon le tud törni egy negatív hangvételű bírálat, amiből süt, hogy el se nagyon olvasta az illető a kéziratot. Itt nem ilyen volt.


Az első bíráló rögtön így kezdte:

I had planned on reviewing this paper after I had made more progress on my own manuscripts, but I found that once I started reading it, I could not stop. The author has made a truly cogent argument for his position, and I enthusiastically recommend it for publication. It is, in my opinion, a rare jewel, and the first truly objective assessment of this problem.


[Úgy terveztem, hogy majd csak az után bírálom ezt a cikket, hogy a sajátommal jobban tartok, de amint elkezdtem olvasni nem tudtam letenni. A szerző nagyon meggyőzően érvelt álláspontja mellett és lelkesen ajánlom közlésre a kéziratot. Véleményem szerint egy ritka gyöngyszem, és az első tényleg objektív feldolgozása a témának.]


Kedves kutatótársaim, kaptatok már ilyen pozitív bírálatot? Kicsit visszaadta a hitemet a világban.


A másik bírálat eleje nem volt ennyire kirohanóan dicsérő, de pozitív volt.


This is a well-written and interesting opinion paper on an important topic.  The author presents a careful and well-reasoned argument that is supported by extensive documentation.  While the argument itself is not new, the author presents the discussion in a clear and logical presentation, using relevant statistics, and interesting metaphors from his field of biology.  The author also presents some solid recommendations to address the issues he outlines.


[Ez egy jól megírt és érdekes véleménycikk egy fontos témában. A szerző aprólékos és jól átgondolt érvelést vezet végig, amelyet kiterjedt dokumentáció támaszt alá. Bár maga a gondolat nem új, de a szerző tisztán és logikusan felépítve mutatja be, releváns statisztikákkal alátámasztva és a saját szakterületéről egy érdekes metafórával fűszerezve. A szerző továbbá konkrét ajánlásokat is ad a felvázolt problémák megoldására.]


A bírálatok további részeiben természetesen kitértek, hogy mit módosítanának a kéziratban, és hogy mit vennének még bele. A bírálatok ezen részével máskülönben sincs gondom. Volt, amihez olvasnom kellett még pár cikket, volt, ami csak megfogalmazási kérdés volt.


Ezt a bejegyzést azért írtam, mert bár maga a cikk témája elszomorít és okozott pár álmatlan éjszakát, maga a cikk írása és publikálása egy igen pozitív élmény volt számomra.

---

* Bár a hallgatóktól egyre gyakrabban megkapom, hogy végtelenül öreged vagyok, de 40 évesen fiatal kutatónak számítok (vagyis talán most már egyre kevésbé, de olyan 40–45 évesig tart a fiatal kutató időszak). Ennek az az oka, hogy nagyon sok tanulás és tapasztalás kell, ahhoz, hogy valakiből kutató legyen. 27 évesen szerezhető legkorábban a doktori fokozat, sokaknak inkább a harmincas éveik elején/középén lesz meg. És lényegében ezt követően kezdődik az igazi tapasztalatszerzés. Szóval sok idő.