1976-ban születtem. Az X generációhoz tartozom. Elvileg nem szabadna értenem az Y, Z és akármilyen generációkat, mert ők annyira mások. Pedig valahol még értem őket, de más tekintetben már nem emlékszem a 10-20-30 éves önmagamra. Nem változott az emberiség annyit, mint amennyire gondoljuk! Szerintem.
A Forbes-en jelent meg egy interjú Tari Annamária klinikai pszichológussal, főleg a Z generációról, mint munkavállalóról. Én nem vagyok munkáltató, nem vagyok főnök. Én az új generációkkal egyetemi oktatóként találkozok. Így lehet mást látok belőlük. Vélemény következik.
Az emberek régen is kiégtek. Nekem is voltak mélypontok az életemben. Csak nem beszéltünk róla. És mindenre az volt a megoldás, hogy fojtsd el, lépt túl rajta. És akkor csodálkozunk, hogy alkoholista nemzet vagyunk. Lehet, hogy mégis jobb lenne beszélni a problémákról, mintsem elfojtani?
Én számítógép előtt nőttem fel és nagyjából normális ember lett belőlem
Ki szokott akasztani, hogy a számítógépekre fogjuk minden problémánkat. Apokaliptikus képet festünk arról, hogy mi lesz a mostani generációval, akik már a számítógép előtt nőttek fel, bezzeg az én időmben. Pedig felnőtt már egy generáció, illetve annak egy része, számítógép előtt. Nekünk már természetes volt, hogy van otthon számítógép, amin játszani lehet. És játszottunk is vele. Órákat. És volt veszekedés, hogy mikor kell abbahagynunk vagy kimennünk egy kicsit a levegőre, mert egész nap nem kockulhatunk (csak azt nem így hívták akkor). Amikor ezeken veszekszem a gyerekekkel, akkor semmi újdonságot nem érzek, csak azt, hogy most a másik szerepbe kerültem. Pont olyan, mint azon veszekedni, hogy miért kell lefeküdni este időben, hogy másnap kipihenten kelhessen az ember gyermeke. Én is szívesebben fennmaradtam volna tovább annak idején (játszani a géppel), és most nekem is ágyba kell parancsolni az aprónépet (már amelyik még ebbe a kategóriába tartozik, és aki amúgy gyorsan el is alszik ez utána).
Az az érzésem, hogy nem a generációk mások, csak régebben nem beszéltünk erről ennyit. Most meg beszélünk. Ez jó. Beszéljünk róla, és fedezzük fel saját fiatalságunkat, hogy milyenek voltunk akkor, és most is ugyanolyanok a fiatalok, csak közben mi megöregedtünk és a mi fiatalságunk zenéje retró, szokásai meg öregesek. Pedig azok akkor ugyanolyan modernek és lázadónak hatottak az eggyel korábbi generáció számára.
„A kutatásokból kiderül, hogy mindenki trendi munkahelyet, változatos munkát, nagy szabadságot, és fokozott érzelmi támogatást, partneri viszonyt szeretne a főnökétől.”
Az az érzésem, hogy a partneri viszonyt félreérti a cikk írója. Vagy én. A partner és az egyenlő felek nem azt jelenti, hogy a beosztott ad utasítást a főnöknek. Nálam ez kölcsönös tiszteletet és a döntések megmagyarázását jelenti. Néha annak az őszinte bevallása, hogy a következő két hétben (hónapban) nem fogok ráérni a te dolgaiddal foglalkozni, mert más dolgom van (bocs kedves szakdolgozóim és doktoranduszaim!). Vagy annak elmagyarázása, hogy lehet, hogy ez unalmas feladat, de ez is része a munkának. Semmi munka nem áll csak izgalmas részekből.
A fokozott érzelmi támogatás pedig jogos elvárás. Amúgy régen sem volt ez máshogy. Amikor normálisan mennek a dolgok és nem azt nézi mindenki, hogy mikor rúgják ki, akkor egy munkahelyen is kialakul egy befogadó közösség. Egy közösség, amibe az is beletartozik, hogy meghallgatjuk a másik problémáit, elfogadjuk, hogy vannak érzelmi- és munkán kívüli élete is. Ezek mind nagyon természetesek voltak régen. Nekem is természetesek. Elfogadta mindenki, hogy amikor kicsik voltak a gyerekek, akkor bizony négykor el kellett mennem. Most meg már szemrebbenés nélkül el tudom vállalni a 16–19 közötti előadást.
Nem dolgozunk kevesebbet és nem várunk el kevesebbet a következő generációtól. Ha egy hallgató azt mondja, hogy érzelmi okokból nem tud rendesen felkészülni egy vizsgára, akkor erre az a válasz, hogy „Semmi gond, leteszed a vizsgát, amikor készen állsz rá.” Ettől még fel kell készülnie és ugyanúgy kérdezzük ki, mint bárki mást.
„Nem olyan régen beszélgettem egy elsőéves egyetemistával, aki azt mondta, hogy a fél évfolyam fontolgatja a kilépést, mert nem érdekes, amit az egyetemen tanítanak.”
Nekünk sem volt minden előadás egyformán érdekes. Mi is állandóan arról beszéltünk, hogy mit tartunk fontosnak és mit nem. És lehet, hogy volt, akiben a kilépés gondolata is felmerült. Most pedig elmagyarázom a diákjaimnak, hogy bár teljesen feleslegesnek tartottam az anatómiát, de jócskán a végzés után rá kellett jönnöm, hogy egy evolúcióbiológus egy őslénytani cikket nem ért meg kellő anatómia ismeret nélkül. Nem biztos, hogy így most azonnal megértik, hogy miért is fontos nekik az adott tárgy, de legalább megpróbáljuk nekik elmagyarázni. Miért ne lehetne valós igény, hogy elmondjuk egy felnőttnek (!), hogy a következő 3-5 évét miért kell úgy és azzal töltenie, amivel mi gondoljuk, hogy felkészítsük arra, amiből diplomát szeretne kapni?
Minden munkahelyi, de sokszor az oktatási viszony is, a szárnyak szegésével, az alázatra neveléssel kezdődik. Amikor beléptem a gimnáziumba, akkor én voltam az eminens gyerek az általános iskolából, akinek sohasem kellett tanulnia, akinek a leckéjét másolta a fél osztály. Aztán kiderült, hogy nekem is kell tanulni. Az egyetemen úgyszintén: hiába tudtam jól a biológiát még a bioszfaktosok között is (legalábbis én így éreztem), kiderült, hogy még bőven van mit tanulnom. Hiába voltam az évfolyam azon keveseinek egyike, aki továbbment doktorira, kutatóként a kis kezdő voltam, aki – valljuk be – nem tud semmit. Az egónkból vissza kell venni. Nem ostoroztak vagy szégyenítettek meg, magunktól jöttünk rá. Ettől még nehéz volt. Nehéz hírtelen egy olyan közegben, ahol mindenki elitgimnáziumból jött, ahol mindenki az évfolyam krémje volt, ahol mindenki nagyon jó a szakmában. Ha nem lenne, nem lenne ott, ahol van.
A hierarchia szempontjából az akadémiai szféra egy kicsit jobb, mint a versenyszféra: a rendszer egyrészt kevésbé hierarchikus, másrészt, amiben igen, az a hierarchiaszint nem vehető el tőled. Lehet egy doktoranduszom jobb nálam, lehet később sokkal magasabb polcon, mint én (úgy legyen!), de attól nem fogja senki elvenni tőlem a doktori fokozatomat vagy a docensi kinevezésemet. Azaz a pozíciómat nem fenyegetik a diákjaim. Így érdemes jól felkészítenem őket, mert amíg velem dolgoznak nekem is az az érdekem, hogy a legjobbak dolgozzanak velem.
„Megfigyelhető az úgynevezett happiness effektus: látszólag minden ismerősünk sikeres és boldog, és jól megkomponált munka-magánélet egyensúlyban éli az életét.”
Mintha a „szomszéd fűje mindig zöldebb” egy olyan szólás lenne, amit az Instagramm miatt találtak ki… Ez a képközvetítés mindig is része volt az életnek. Voltak vágyak és áhított termékek a „mi időnkben”? Persze, hogy voltak. Akkor is megvolt az éppen aktuálisan nagyon menő sportcipő, a legújabb akciófigura (He-Man, G.I. Joe, Star Wars), a nagyon modern és majdnem beszerezhetetlen kütyü (videókazetta lejátszó, floppy meghajtó, walkman, stb.). Akkor is az számított menőnek, akinek megvolt. Akkor is kellett mentálisan kezdeni azzal valamit, hogy nekem nem lehetett meg minden, ami mindenki másnak együttvéve. Volt akinek sérülhetett az énképe, csak erről akkor keveset beszéltünk. Most meg végre beszélünk róla. Azért beszélünk róla, mert a „menőzés” nem marad a gyerekek között, hanem olyan platformokra is kicsordul, ahol a korábbi generációk is láthatják.
„a verbális kommunikációt nagyban felváltotta a texting”
Felváltotta. És nem az Y vagy a Z generáció a hibás, hanem mi X-esek (és az előttünk levő generáció). Az új generációk azért nem beszélnek, mert nem beszéltetjük őket. Sem otthon nincs elég idő, hogy meghallgassuk őket (és idő, hogy megnyíljanak), sem az iskolában. Ez a generáció már szinte csak írásban vizsgázik. Nem kell megszólalniuk egész képzésük alatt, ha meg igen, akkor egy memoritert kérünk vissza (mondjuk egy verset). Amikor majd megint lesz idő szóbeliztetni, akkor megint lesz szóbeli kifejezőképessége a gyerekeknek. Amikor majd nem memókat írunk és reportokat, hanem egyszerűen odamegyünk és elmondjuk mire jutottunk, akkor lesz újból szóbeli képessége az embereknek. Rajtunk múlik, a „főnökökön”, hogy írásban vagy szóban kérünk vissza valamit.
„Nem volt gap year, nem volt arra lehetőség, hogy az ember lógassa a lábát.”
A kérdés persze arra vonatkozott, hogy a szüleink, azaz az X generáció szüleinek idejében volt-e ilyen. Nem volt. Aki nem dolgozott (a felsőfokú tanulás is annak számított!), az veszélyes munkakerülő volt. Azaz nem dolgozni bűn volt. A rendszerváltással a teljes foglalkoztatás megszűnt, a munkanélküliség rémes valósággá vált.
És így az X generáció számára már létezett a gap-year. Csodálatos neveket találunk ki arra, hogy vannak vargabetűk az ember karrierjében, tanulmányi vagy akármilyen előmenetelében. Nem mindenkit vettek fel elsőre az egyetemre. Addig dolgozott, nyelveket tanult, készült a következő felvételire. Utána sem biztos, hogy azonnal munkába tudott állni állmai munkahelyén. Bár ez még az én időmben tényleg ritka volt, de akkor sem végzett mindenki időben. Ki ezért, ki amazért, de nyújtotta a képzését. Nem szabad mindent láblógatásnak titulálni. Én például most kezdem érezni, hogy kimaradt a fiatalságom. Az tanulással majd gyerekneveléssel telt. Sohasem utazgattam a feleségemmel. Most is nagy szükségem lenne két hét láblógatásra, hogy mentálisan helyre billenjek. De valahogy minidig ott az értelmetlen önsanyargatás, hogy hajtani kell. Minek?
Miért gond, ha ma már beszélünk arról, hogy van a munkának értelmetlen része. Az édesanyám, aki ugye a „baby boomer” generáció tagja, mesélte mindig, hogy sokszor délelőtt készen volt minden feladatával a munkahelyén. És onnantól nem tudott mit kezdeni magával. Persze a kollégák megtanították, hogy hogyan kell úgy tenni, mintha sok dolga lenne egészen a munkaidő lejártáig. Biztos, hogy ez a képesség, az, amit a következő generációnak feltétlen át kell adnunk?
A cikkben van tárgyi tévedés is. ”A baby boomer generáció jól ismeri már ezt, hiszen végigélték a háborút” Melyiket? A vietnámit? ’56-ot? Csehszlovákia lerohanását 68-ban? Az öbölháborút? Ezek mégis miként formázták jelentős mértékben az életüket? A baby boomer generáció, amit itthon Ratkó gyerekeknek hívunk, a II. Világháború után születettek. Itthon a nagy megpróbáltatás, ami tényleg rányomta a bélyegét az életükre, a rendszerváltás volt. Nagyon sok ember elvesztette egzisztenciáját. Erről akár írhatott is volna a cikk. De háborúról miért?
A cikk amúgy jó. Főleg a második fele arról, hogy mit is lehetne tenni. Ezek a tanácsok ugyanúgy működnek minden generáció számára.
