Úgy érzem, hogy belefeledkeztünk a saját világunkba és már észre sem vesszük, hogy nem normális!
Az államilag finanszírozott kutatás-fejlesztésről szóban mindig azt várják el, hogy olyan legyen, mint a versenyszféra, de pontosan azt nem teszik, amitől a versenyszféra működik.
Van egy halom ember, egyetemi oktatók, kutatóintézeti kutatók, múzeumi szakemberek. A munkaköri leírásukban (egyetemi oktatók esetében a felsőoktatási törvényben) rögzített feladatunk a kutatás.
2011. évi CCIV. törvény a nemzeti felsőoktatásról VIII. Fejezet 26. § (1) „Az oktató munkaideje legalább húsz százalékában tudományos kutatást - a művészet, művészetközvetítés és sporttudomány képzési területen művészeti vagy sportszakmai tevékenységet - folytat, továbbá a hallgatókkal való foglalkozással, tudományos kutatással le nem kötött munkaidőben - munkaköri feladatként - a munkáltató rendelkezései szerint ellátja mindazokat a feladatokat, amelyek összefüggnek a felsőoktatási intézmény működésével és igénylik az oktató szakértelmét.”
Akkor kérem most a jogot végzett ismerőseimet kérdezem, hogy kinek a feladata a munkaköri leírásban szereplő feladathoz szükséges feltételek biztosítása? A munkáltatóé vagy a munkavállalóé? A Marika néni is megértse szinten kérdezve: a gyári munkásnak mikor mondják, hogy ugye a futószalagot hozod otthonról vagy legalább menj el a polgihoz és beszéld meg vele, hogy adjon olyat neked?
Amikor viszont felvetem, hogy minden oktatónak alanyi jogon járni kéne a kutatásához forrás, akkor igen sokan furán néznek rám, hogy az nem működne, mert a munkaköri leírásba foglalt tevékenység végzéséhez szükséges feltételek csak a kiváltságosoknak járnak….
Mennyire vagyunk kiválóak?
Olvassunk cikkeket a 20. század első feléből vagy mondjuk úgy 1969-ig bezárólag. Ez a nagyon régen volt még nekem is. A nagyszüleim felnőttkora, a szüleim fiatalsága. De ha visszamegyünk ezekhez a cikkekhez, akkor sokszor lesz az az érzésünk, hogy minden kérdést pontosan láttak. Miért ne tették volna? Az azóta eltelt 70+ évben azokat a kérdéseket járjuk körül. Könnyebb nekünk, mert sok minden felfedeztek és közben volt egy óriási technológiai fejlődés. De egyben azt a kijózanító üzenetet is leszűrhetjük, hogy mi most letisztázzuk azt, amit az elődeink felfedeztek. Az a fajta meló, amikor megvan a csodálatos ősmaradvány lelete, de le kell farigcsálni a követ róla. Iszonyat meló, de a nagy felfedezés már megvolt. Erre mondják azt, hogy iparosmunka. (persze lesz még felfedezés, amikor minden szépen le van tisztázva)
Nem kisebbíteni akarom a kortársak munkáját! Azt szeretném egy kicsit perspektívába helyezni, hogy mennyire érdemes arról beszélni, hogy csak a legkiválóbbaknak szabad kutatni és többiek mehetnek a levesbe. Van egy ilyen felfogás a tudományon belül. Persze mindenki, aki ilyet kimond az egyértelműen úgy gondolja, hogy ő abba a szűk elitbe tartozik, aki érdemes a kutatásra, bezzeg a többiek.
Akkor én leírom: másod – harmadvonalbeli kutató vagyok. És lehet, hogy most túlértékeltem magamat. Bár pontosan mit is jelent az, hogy kiváló kutató? Egy kollégámmal egy konferencia alkalmával (akkor van lehetőségünk hosszabban beszélgetni, akkor is, ha amúgy szomszédos szobában dolgozunk) felmerült ez a kérdés. Egy generációval (ami szerintem tudományban olyan 15 év, a tanáraim korosztálya) előttem jár. Neki a jó kutató az, akinek vannak érdekes kérdései. Ledöbbentem. Mert valahol nagyon logikus válasz ez. Valahol ezért szerettünk bele a tudományba a húszas éveinkben. Ezért néztünk fel a mestereinkre: voltak érdekes kérdéseik! Miközben én rávágtam azt a választ, amit ma elvárnak a kiváló kutatótól: sok pénzt tud behozni pályázatokból. Lehet, hogy nincs érdekes kérdése. Sőt az igazán érdekes kérdésekre nem igazán lehet pénzt kapni. Azért, mert rizikósok. A legtöbből nem lesz semmi. Kiderül, hogy nincs válasz (a mai tudásunk szintjén). Vagy a válasz nem érdekes (most). De amiből lesz, az előre fogja vinni a tudományt (és így az emberiséget).
A kiválóság nem mérhető.
Olvassuk el Barabási Albert-László „A képlet” című könyvét. Értően olvassuk! Úgy, hogy a meg nem értése a bőrünkre megy! A kutatásban nem 100 méteres sprintben veszünk rész. A 100 méteres futásban, aki előbb beér az a jobb. Pont. De ki a jó focista? Persze egy focitébolyban élő országban biztos mindenki tud neveket mondani. Összeraknánk őket egy csapatba, mit kapnánk? Ki a jobb hegedűművész? És kiderült, hogy a versenyeken fontosabb, hogy hányadiknak hallgatnak meg, mint, hogy hogyan tudsz hegedülni. Mert mindenki nagyon jól hegedül. Egy hegedűversenyen nem én, Kun Ádám versenyzek, aki legfeljebb hegedűtokot fogott a kezében, Paganinivel. Ott Paganinik versenyeznek. Nem tudjuk mérni, hogy ki a jobb kutató. Pláne nem tudjuk most megmondani, hogy kinek a cikkét fogják még 50 év múlva is idézni, tanítani és kiét nem. Hosszútávon az a fontos.
Vegyük ki a fejünket a homokból és álljunk ki a normális munkakörülményekért!
A pályázatok nem arra valók, hogy az alaptevékenységünket végezzük vele! Nem arra valók, hogy abból legyen számítógépünk a mindennapi munkához (jegybeírás a hallgatóknak, levelezés), hogy legyen egy csomag papír a ZH-hoz. És nem arra való, hogy elvégezzük azt a kutatást, amit elvárnak tőlünk. Az a legalább 20%-ot az időnkből. Az alanyi jogon kell, hogy járjon nekünk. A pályázati pénzek arra valók, hogy, ha van valami világmegváltó ötletem, amit nem tudok elvégezni abban az időkeretben, személyzettel, eszközökkel és forrásokkal, ami amúgy lefedi a munkaidőmet. Ha ilyet akarok megvalósítani, ahhoz kellhet extra pénz.
Az alapműködéshez a forrást a munkáltatónak kell biztosítani. Alanyi jogon, a pozícióhoz és kutatási területhez igazított összeggel.
Hol tévedek? Az nem válasz, hogy de itt így működnek a dolgok és fogadjuk el. Ha ezt válaszolnánk a tudományos kérdéseinkre, akkor az emberiség még a tüzet sem használná.
