Miért akarják a kormányok vállalatokká alakítani az egyetemeket?

Az Egyesült Királyság egyeteminek dolgozói sztrájkra készültek. Globalizált világunkban a problémák is eléggé hasonlóak a világ különböző részein. Sajnos ennek az oka, hogy a kormányok ugyanabból a kottából próbálnak játszani, ami sehol sem vezetett semmi jóra, de mivel papíron jól mutat, a többi nem számít.

A következőkben próbálom megvilágítani, hogy szerintem miért nem lehet egy egyetem egy vállalat

A „vállalat” itt persze nem egy ideális, hatékonyan működő szervezetet jelent, ami a legtöbbek fejében esetleg megjelenik azzal szemben, hogy az állam elvileg rossz tulajdonos és amúgy sem tud céget vezetni. Persze egy állam nem is tud céget vezetni, mert ahhoz még ember kell, így persze bárminek a vezetése azon múlik, hogy ki és hogyan vezeti. Ez viszont most messze vezetne. A „vállalati” működés a kormány (kormányok) elképzelésében azt jelenti, hogy nincs vele kiadás, sőt, ha lehet még pénzt is hoz. Közvetlenül, nem valami indirekt módon.

A felsőoktatással kapcsolatban azt szeretnék a kormányok, hogy közvetlenül pénzt termeljenek

Szögezzük le, a felsőoktatás rengeteg pénzt hoz az államnak. De nem közvetlenül, hanem közvetetten. A felsőoktatás, ahogy az egész oktatási rendszer infrastruktúra. Viszi a pénzt, de nélküle nem lehet pénzt termelni. A cégeknek szükségük van a képzett munkásokra. Minden szinten szükség van képzett munkaerőre, a szakmunkástól kezdve a diplomásig. Ahogy az Ipar 4.0 felé mennénk (nem arra megyünk, de tegyük fel, hogy egyszer majd), úgy egyre több diplomásra lesz szükség.

A diplomást a felsőoktatás „termeli”

Megint tegyünk egy megjegyzést: a diplomást a felsőoktatás nem úgy termeli a diplomást, hogy bemegy egy 5 éves és kijön egy mérnök. Bementként felkészített, érettségivel rendelkező emberpalánták kellenek. Azaz eleve egy jó közoktatásra van szükség ahhoz, hogy elég diplomásunk legyen. Lehet a felsőoktatásunk akármilyen csodálatos, ha a közoktatás nem jó, akkor nem tud jó lenni a rá épülő felsőfokú képzés sem.

A felsőoktatás nem működik valódi piacként

Ki a megrendelő? A szolgálatatást közvetlenül a hallgatók veszik igénybe, de mégsem ők a megrendelők, hanem a közösség (az államon keresztül). Nagyon helyesen Magyarországon (még) nincs a teljes képzési költség a hallgatókra terhelve, azt a közösség állja. Azért mondom, hogy nagyon helyesen, mert elvileg lehetne olyan rendszer, amelyben minden személy egyénenként kifizeti a tanításának az árát, amit remélhetőleg a fizetése majd visszatermel számára. Ez a csodálatos elv viszont nem működik, illetve torzítja a társadalmat. Egyrészt nincs annyi ember, aki előre ki tudja fizetni az oktatásának költségét. Azt a szülők fizetik ki, és így a képzés a szülők anyagi helyzetétől és nem az adott személy képességeitől függ. Társadalmi szinten nem engedhetjük meg magunknak, hogy elvesszük azokat az embereket, akik képességeik (legyen az genetikai szerencse vagy egyszerűen a szorgalom) okán sok tanulást kívánó munkát végezhetnének, de nem tudják, mert a szüleiknek nincs meg a pénze a képzésükre. Ezért van a fejlett országokban (a fejlettség nem csak GDP-t jelent, az Egyesült Királyság és az USA nem igazán fejlett ország, pont azért, mert kevesebb szolgáltatást nyújt állampolgárainak, mint amennyit tehetne) alapvetően közfinanszírozott az oktatás. Direkt nem ingyeneset írtam, mert van ára a képzésnek, de azt közösen fizetik az állampolgárok.

Erre lehet az az ellenérv, hogy de hát egy mérnök, informatikus vagy most már egy orvos a fizetéséből vissza tudná fizetni az oktatásának költségét, akkor legyen valódi piac és fizessen érte. A diplomához között munka viszont túlmutat a mérnök, informatikus, orvos háromszögön. Mi van például a tanárokkal? Lehetne nekik is olyan fizetésük, hogy abból simán visszafizessék a taníttatásuk költségét, de akkor jön a továbbterjedő kérdés, hogy az így megemelkedett költségét az oktatásnak (a tanárok bérét) ki fogja kifizetni? A jelen rendszerben az adókon keresztül (elvileg, főleg, ha progresszív adózás van) az fizet inkább a közös dolgokért, aki több pénzt tud termelni. Ezen képességének egy jó része az oktatásának köszönhető a másik pedig a megszokásnak, hogy bizonyos szakmák többet, mások kevesebbet kapnak (aki azt állítja, hogy a szakmák bérezésének bármi köze van a hozzáadott értékhez, az hazudik magának! Ha ez így lenne, akkor messze a tanárok keresnének a legjobban és mondjuk a pénzügyben lenne, hogy a minimálbér emelésekor nőnének csak a fizetések a minimálbérig.)

A közösből finanszírozott ágazatok a kormányok miatt torz bevételi szerkezettel rendelkeznek

Ha egyszer eldöntöttük, hogy a közösség finanszírozza az oktatást, akkor ugye ott van még, hogy az mennyibe kerül. Mindennél a végösszeg a csillagos ég természetesen. Hiszen el tudnánk azt is képzelni, hogy 3-4-fős csoportokban tanuljanak nyelvet a diákok, a legújabb számítógépek álljanak rendelkezésükre az informatika tanulásánál és minden iskolának legyen saját uszodája is.

A közösség (a törvényalkotáson keresztül) meghatározza, hogy mi a feladata, azaz a kimentei követelménye az oktatásnak. Ha ebben benne van, hogy mindenki napi szinten leússzon 500 métert, akkor kellhet uszoda minden iskola mellé. Ha úgy gondoljuk, hogy mindenkinek tudni kell legalább egy rántottát jól elkészítenie, akkor kéne helység, ahol ezt megtanulják. És így tovább. A kimeneti követelmények és a diákok számának ismeretében az oktatók/iskolaműködtetők ki tudják számolni ez mennyibe kerül. Az iskolák (egyetemek is) viszont nem ezt az összeget kapják, hanem a kormányok által erre a szektorra szánt összeget. Ami természetesen (?) mindig kevesebb, mint ami kéne a törvényekben meghatározott követelmények teljesítéséhez.

Hogy pontosan lássuk mi van. Amikor szeretnénk valamilyen munkát elvégeztetni egy szakival, akkor megmondjuk, hogy mit szeretnénk. Ezt követően ő ad erre egy árajánlatot és mi vagy elfogadjuk vagy sem. Ha nem tudjuk elfogadni, akkor vagy keresünk más szakit, hátha olcsóbb vagy lejjebb adunk az igényeinkből, hogy beférjünk a keretbe. Ugyanez nem működik az oktatásban (egyetlen szinten sem). Egyrészt a végeredményt a törvények szabályozzák, így nem mondhatja egy iskola, hogy „ha csak ennyi pénz van, akkor nyelvet és informatikát nem tanítunk, helyette több ének lesz, mert az énektanár még nem mondott fel”. Pontosan meg van határozva, hogy mennyi ének, informatika és nyelvóra legyen. A felsőoktatásban is van egy képzési és kimeneti követelmény, ami meghatározza, hogy mit kell tanítani, ahhoz, hogy valaki például biológus legyen.

A diplomás lehet, hogy több adót termel, de nehezebben irányítható

Az egyetemek nem csak viszik a pénzt, hanem olyan embereket eresztenek ki falaik közül, akik kritikusan gondolkodnak. A kritikusan gondolkodó ember pedig nehezebben irányítható. A populista (Angliában ahogy nálunk is ez inkább a jobboldalnak nevezett rész sajátja) kormányok ezért nem szeretik az egyetemeket és az onnan kikerülőket. Az adójukat persze igen. De azt nem szeretik, hogy onnan olyanok jönnek ki, akik nem fognak rájuk szavazni. Minél iskolázottabb valaki, annál valószínűtlenebb, hogy a populista jobboldalra szavazna.

Ráadásul sok diplomás képes külföldön munkát vállalni, akár úgy is, hogy nem kell itthonról elköltöznie. Így függetleníteni tudja magát a helyi borzalomtól.

Folytatás következik. Ezek inkább a tünetek és az okok, de nem a megoldások.

Hogyan kéne megreformálni a PhD képzést?

Abban van némi egyetértés a világban, hogy egy ország felemelkedésének záloga az innováció, azaz a kutatni képes közösség. A kutatók képzése pedig az egyetemeken történik, zömében a PhD képzés keretében. Erős PhD képzés nélkül nincs innováció.

A PhD képzés viszont óriási válságban van. Nem csak itthon, mindenütt.

Az első égető probléma, hogy minden képzés pénzbe kerül. Amíg nincs a megfelelő pénz mögé rakva, addig nincs rendes képzés. A PhD-sok fizetése mindenütt igen alacsony. Nálunk olyannyira, hogy lényegében azok engedhetik meg maguknak, akiket a szüleik vagy a párjuk képes eltartani. Munka mellett ez nem megy. Mert ez nemcsak heti 40 órás elfoglaltság, hanem – az akadémiai szféra egészéhez hasonlóan – sokkal több.

Magyarországon a doktori ösztöndíj összege 140 eFt az első két évre és 180 eFt a következő két évre. Ezek nettó összegek (ösztöndíj). Évek óta ennyi. Egyelőre semmi jele, hogy emelnék. Egyértelmű bárki számára, hogy ennyi pénzből nem lehet megélni ma Magyarországon. Ezért még albérletet sem igazán kapni. Bár az állam évente majdnem 2000 új ösztöndíjas helyet nyit meg, a ránk eső részt mi az ELTE TTK-n ezt az elmúlt két évben nem tudtuk feltölteni. Amikor én jelentkeztem PhD képzésre, akkor 2-3x túljelentkezés volt, most kevesebb jelentkező van, mint hely. A fizetés akkor is rossz volt, de a piacon elérhetőhöz képest nem ennyivel.

Ha szeretnénk innovációra alkalmas szakembereket, akkor bizony költeni kell a képzésükre!

Itt amúgy én azt szorgalmaznám, hogy ne hallgatói ösztöndíjat kapjanak a PhD képzésben levők, hanem tanársegédi fizetést. A munkaviszonyt egyrészt maguknak a hallgatóknak is egy tisztább jövőt ad TB/nyugdíj/hitelek, stb. szempontból, másrészt egy sokkal jobban kontrollálható viszonyt a munkahely és a doktorandusz között. A hallgató ugyanis egyedül a jegyein keresztül kérhető számon. Vagy elfogadom a félévét vagy sem. De például nem kötelezhetem – tudtommal – arra, hogy bejárjon dolgozni, hogy valamit időre elkészítsen, vagy hogy kötelező legyen neki bejelenteni, hogy betegszabadságon van (ami ösztöndíjnál nem is létezik).

Biztos, hogy jó a mester és tanítvány viszony?

A bejegyzés apropójául szolgáló, a Nature-ben megjelent szerkesztőségi levélben (PhD training is no longer fit for purpose — it needs reform now) a képzés alapjául szolgáló mentor-mentorált viszonyt is megkérdőjelezi.

Jelenleg minden PhD hallgató a témavezetője szárnyai alatt tanulja a kutatás és a szűkebb szakma fortélyait. Ennek a rendszernek az előnye, hogy személyes oktatást kap az illető. A hátránya pedig az, ha nem kapja ezt meg, mert nem ér rá a témavezető.

Egyrészt ezen a szinten már nem igazán lehet akár csak tucatnyi hallgatót beterelni egy előadásra és nekik valami nagyon újat és relevánsat mondani. Ez a képzésnek az a szintje, amikor már nagyon szűk, az országban nagyjából egy legfeljebb két kézen megszámolható szakértő által művelt tudományban képezzük diákjainkat. Persze ezen képzéssel képessé válnak ezen nagyon szűk szakterületen kívüli kutatásra is, de magához a kutatáshoz ebben a szűk részletben kell elmélyedniük.

Saját életem példája: én a doktorimat növényökológiából azon belül is a klonális növények térbeli terjedésének a fiziológiai integrációval való kapcsolatának vizsgálatából írtam. És a doktori fokozat megszerzése után szinte azonnal váltottam élet keletkezésének és együttműködés evolúciójának vizsgálatára (miközben térbeli ökológiából azért még írtam pár cikket utána is). Részben azokat a technikákat alkalmazom ma is, amit akkor megtanultam, csak a kérdéskör más (nagyon más).

A mentor-mentorált viszony olyan, mint a házasság: sokáig kell együtt lenni és csúnya vége is lehet

A témavezetett – témavezető viszony egyfajta kapcsolat és itt már messze nem csak a tudományos kvalitások számítanak, hanem bizony az emberiek is. Nem mindenki tud együtt dolgozni. Nem mindenkinek azonosak a szükségletei és ezeket a témavezető nem azonosan tudja kielégíteni. Sok dolog viszont csak úgy derül ki, ha elkezdünk együtt dolgozni. Én ezért már eleve nem szeretem, ha olyan jönne hozzám, akit nem ismerek BSc-s kora óta. Akkor már van mögöttünk vagy három év közös munka. Sok helyen a világban viszont a PhD hallgatókat legfeljebb a felvételin látja a leendő témavezető és ezt némi levelezéssel lehet még kiegészíteni.

Ez önmagában nem lenne gond, de a váltás nagyon nehézkes. Ez nem olyan, hogy elmész egy munkába és, ha nem tetszik egyik félnek, akkor ott a három hónap próbaidő és fel lehet mondani. Nagyon nehéz témavezetőt váltani. Főleg úgy, hogy ne legyen belőle sértődés. Van, hogy egy témavezető belátja, hogy nem ér rá és átadja valakinek a környezetéből. Ez megoldható. De mi van, ha a témavezetett szeretne váltani? Mi van, ha a témavezető szeretné, ha az illető eltűnne a tudományból és soha nem nézne vissza? Nem egyszerű esetek ezek. Ennyire szélsőséges problémám még nem volt, de azét ilyen-olyan konfliktusaim a témavezetettjeimmel igen (bocs!).

Az összeveszésekből, félreértésekből, inkompatibilitásokból és időhiányból fakadó problémákat egy ennyire egy-egy viszonyon alapuló rendszerben nagyon nehezen lehet orvosolni. Lenne igény a tömegesedés felé való elmozdulásra, de én sem (és a cikk sem) látja a megoldást.

Lehetne mindenkinek eleve kettő vagy több témavezetője. Most van ilyen felesben vezetett doktoranduszom és ennek a rendszernek vannak előnyei. Vannak dolgok, amiben kiegészítjük egymást a másik témavezetővel így van, amit tőlem, van amit a másik oktatójától tanulhat meg az illető. De a „közös lónak” is megvannak a maga problémái. Ha mindenkinek több témavezetője lenne, akkor mindenki gondolhatná úgy is, hogy majd a másik megoldja. Ki az egyszemélyi felelős végül? Szóval bőven van még mit itt kitalálni.

Ne legyen kötelező szakcikkeket megjelentetni

Amit én látok most nagy problémának az a kötelező szakcikk megjelentetés. A szakcikk igazából a témavezetőnek fontos és a doktorandusznak akkor, ha utána az akadémiai szférában szeretne elhelyezkedni. Amennyiben azonban a legtöbbjüket az iparba szánjuk, akkor nekik ez alapvetően felesleges.

Annyira felvillanyozó volt hallani, hogy Angliában „csak” a disszertációt kell megírni, amit aztán elbírálnak és megkapja (vagy nem) az illető a fokozatot. Azaz kell kutatnia. Kellenek eredmények. De nem kell az időbe azt is beleszámítani, amíg egy szakcikk elkészül és megjelenik. Ez bizony évekbe is telhet onnan, hogy minden eredmény megvan. Most a napokban fogadták el egy cikkünket, amit 2021 őszén adtunk be. Egyszerűen az újság elfeledkezett róla és vagy fél évig semmi nem történt. Egy ilyen megjelenési folyamatra a doktorandusznak nincs befolyása (nekünk sincs), miközben neki 4 éve van befejezni tanulmányait és kutatásait. Amennyiben a PhD megszerzését tényleg úgy vesszük, hogy az oktatás legmagasabb foka, akkor lehetne a követelményrendszere is inkább hasonlatos az oktatás többi részéhez, azaz, hogy alapvetően helyben kontrollálható dolgoktól függ és nem azon kívüliektől. A szakcikk követelése amúgy azért van, mert nem hiszünk eléggé magunkban, hogy elég színvonalas munkát követelnénk meg a doktoranduszainktól. Vagy legalábbis biztos lenne valahol, valaki más, aki nem követelne eleget és ezzel értéktelenítené a doktori fokozatot.

Egy doktori fokozat megszerzése soklépcsős folyamat. Messze nem arról szól, hogy ír valami esszét az illető, amit a témavezető sebtében elolvas, ad rá egy jegyet és vége. Mások olvassák el, bírálják azt, van nyílvános vita róla és ezt követően még legalább két szint szavaz róla az egyetemen. Azaz nem hiszünk magunkban, de ellenben hiszünk a folyóiratok szerkesztőiben és bírálóiban. Ja azok is mink vagyunk…

XYZ Generáció - tényleg ennyire mások lennénk?

1976-ban születtem. Az X generációhoz tartozom. Elvileg nem szabadna értenem az Y, Z és akármilyen generációkat, mert ők annyira mások. Pedig valahol még értem őket, de más tekintetben már nem emlékszem a 10-20-30 éves önmagamra. Nem változott az emberiség annyit, mint amennyire gondoljuk! Szerintem.

A Forbes-en jelent meg egy interjú Tari Annamária klinikai pszichológussal, főleg a Z generációról, mint munkavállalóról. Én nem vagyok munkáltató, nem vagyok főnök. Én az új generációkkal egyetemi oktatóként találkozok. Így lehet mást látok belőlük. Vélemény következik.

Az emberek régen is kiégtek. Nekem is voltak mélypontok az életemben. Csak nem beszéltünk róla. És mindenre az volt a megoldás, hogy fojtsd el, lépt túl rajta. És akkor csodálkozunk, hogy alkoholista nemzet vagyunk. Lehet, hogy mégis jobb lenne beszélni a problémákról, mintsem elfojtani?

Én számítógép előtt nőttem fel és nagyjából normális ember lett belőlem

Ki szokott akasztani, hogy a számítógépekre fogjuk minden problémánkat. Apokaliptikus képet festünk arról, hogy mi lesz a mostani generációval, akik már a számítógép előtt nőttek fel, bezzeg az én időmben. Pedig felnőtt már egy generáció, illetve annak egy része, számítógép előtt. Nekünk már természetes volt, hogy van otthon számítógép, amin játszani lehet. És játszottunk is vele. Órákat. És volt veszekedés, hogy mikor kell abbahagynunk vagy kimennünk egy kicsit a levegőre, mert egész nap nem kockulhatunk (csak azt nem így hívták akkor). Amikor ezeken veszekszem a gyerekekkel, akkor semmi újdonságot nem érzek, csak azt, hogy most a másik szerepbe kerültem. Pont olyan, mint azon veszekedni, hogy miért kell lefeküdni este időben, hogy másnap kipihenten kelhessen az ember gyermeke. Én is szívesebben fennmaradtam volna tovább annak idején (játszani a géppel), és most nekem is ágyba kell parancsolni az aprónépet (már amelyik még ebbe a kategóriába tartozik, és aki amúgy gyorsan el is alszik ez utána).

Az az érzésem, hogy nem a generációk mások, csak régebben nem beszéltünk erről ennyit. Most meg beszélünk. Ez jó. Beszéljünk róla, és fedezzük fel saját fiatalságunkat, hogy milyenek voltunk akkor, és most is ugyanolyanok a fiatalok, csak közben mi megöregedtünk és a mi fiatalságunk zenéje retró, szokásai meg öregesek. Pedig azok akkor ugyanolyan modernek és lázadónak hatottak az eggyel korábbi generáció számára.

„A kutatásokból kiderül, hogy mindenki trendi munkahelyet, változatos munkát, nagy szabadságot, és fokozott érzelmi támogatást, partneri viszonyt szeretne a főnökétől.”

Az az érzésem, hogy a partneri viszonyt félreérti a cikk írója. Vagy én. A partner és az egyenlő felek nem azt jelenti, hogy a beosztott ad utasítást a főnöknek. Nálam ez kölcsönös tiszteletet és a döntések megmagyarázását jelenti. Néha annak az őszinte bevallása, hogy a következő két hétben (hónapban) nem fogok ráérni a te dolgaiddal foglalkozni, mert más dolgom van (bocs kedves szakdolgozóim és doktoranduszaim!). Vagy annak elmagyarázása, hogy lehet, hogy ez unalmas feladat, de ez is része a munkának. Semmi munka nem áll csak izgalmas részekből.

A fokozott érzelmi támogatás pedig jogos elvárás. Amúgy régen sem volt ez máshogy. Amikor normálisan mennek a dolgok és nem azt nézi mindenki, hogy mikor rúgják ki, akkor egy munkahelyen is kialakul egy befogadó közösség. Egy közösség, amibe az is beletartozik, hogy meghallgatjuk a másik problémáit, elfogadjuk, hogy vannak érzelmi- és munkán kívüli élete is. Ezek mind nagyon természetesek voltak régen. Nekem is természetesek. Elfogadta mindenki, hogy amikor kicsik voltak a gyerekek, akkor bizony négykor el kellett mennem. Most meg már szemrebbenés nélkül el tudom vállalni a 16–19 közötti előadást.

Nem dolgozunk kevesebbet és nem várunk el kevesebbet a következő generációtól. Ha egy hallgató azt mondja, hogy érzelmi okokból nem tud rendesen felkészülni egy vizsgára, akkor erre az a válasz, hogy „Semmi gond, leteszed a vizsgát, amikor készen állsz rá.” Ettől még fel kell készülnie és ugyanúgy kérdezzük ki, mint bárki mást.

„Nem olyan régen beszélgettem egy elsőéves egyetemistával, aki azt mondta, hogy a fél évfolyam fontolgatja a kilépést, mert nem érdekes, amit az egyetemen tanítanak.”

Nekünk sem volt minden előadás egyformán érdekes. Mi is állandóan arról beszéltünk, hogy mit tartunk fontosnak és mit nem. És lehet, hogy volt, akiben a kilépés gondolata is felmerült. Most pedig elmagyarázom a diákjaimnak, hogy bár teljesen feleslegesnek tartottam az anatómiát, de jócskán a végzés után rá kellett jönnöm, hogy egy evolúcióbiológus egy őslénytani cikket nem ért meg kellő anatómia ismeret nélkül. Nem biztos, hogy így most azonnal megértik, hogy miért is fontos nekik az adott tárgy, de legalább megpróbáljuk nekik elmagyarázni. Miért ne lehetne valós igény, hogy elmondjuk egy felnőttnek (!), hogy a következő 3-5 évét miért kell úgy és azzal töltenie, amivel mi gondoljuk, hogy felkészítsük arra, amiből diplomát szeretne kapni?

Minden munkahelyi, de sokszor az oktatási viszony is, a szárnyak szegésével, az alázatra neveléssel kezdődik. Amikor beléptem a gimnáziumba, akkor én voltam az eminens gyerek az általános iskolából, akinek sohasem kellett tanulnia, akinek a leckéjét másolta a fél osztály. Aztán kiderült, hogy nekem is kell tanulni. Az egyetemen úgyszintén: hiába tudtam jól a biológiát még a bioszfaktosok között is (legalábbis én így éreztem), kiderült, hogy még bőven van mit tanulnom. Hiába voltam az évfolyam azon keveseinek egyike, aki továbbment doktorira, kutatóként a kis kezdő voltam, aki – valljuk be – nem tud semmit. Az egónkból vissza kell venni. Nem ostoroztak vagy szégyenítettek meg, magunktól jöttünk rá. Ettől még nehéz volt. Nehéz hírtelen egy olyan közegben, ahol mindenki elitgimnáziumból jött, ahol mindenki az évfolyam krémje volt, ahol mindenki nagyon jó a szakmában. Ha nem lenne, nem lenne ott, ahol van.

A hierarchia szempontjából az akadémiai szféra egy kicsit jobb, mint a versenyszféra: a rendszer egyrészt kevésbé hierarchikus, másrészt, amiben igen, az a hierarchiaszint nem vehető el tőled. Lehet egy doktoranduszom jobb nálam, lehet később sokkal magasabb polcon, mint én (úgy legyen!), de attól nem fogja senki elvenni tőlem a doktori fokozatomat vagy a docensi kinevezésemet. Azaz a pozíciómat nem fenyegetik a diákjaim. Így érdemes jól felkészítenem őket, mert amíg velem dolgoznak nekem is az az érdekem, hogy a legjobbak dolgozzanak velem.

„Megfigyelhető az úgynevezett happiness effektus: látszólag minden ismerősünk sikeres és boldog, és jól megkomponált munka-magánélet egyensúlyban éli az életét.”

Mintha a „szomszéd fűje mindig zöldebb” egy olyan szólás lenne, amit az Instagramm miatt találtak ki… Ez a képközvetítés mindig is része volt az életnek. Voltak vágyak és áhított termékek a „mi időnkben”? Persze, hogy voltak. Akkor is megvolt az éppen aktuálisan nagyon menő sportcipő, a legújabb akciófigura (He-Man, G.I. Joe, Star Wars), a nagyon modern és majdnem beszerezhetetlen kütyü (videókazetta lejátszó, floppy meghajtó, walkman, stb.). Akkor is az számított menőnek, akinek megvolt. Akkor is kellett mentálisan kezdeni azzal valamit, hogy nekem nem lehetett meg minden, ami mindenki másnak együttvéve. Volt akinek sérülhetett az énképe, csak erről akkor keveset beszéltünk. Most meg végre beszélünk róla. Azért beszélünk róla, mert a „menőzés” nem marad a gyerekek között, hanem olyan platformokra is kicsordul, ahol a korábbi generációk is láthatják.

„a verbális kommunikációt nagyban felváltotta a texting”

Felváltotta. És nem az Y vagy a Z generáció a hibás, hanem mi X-esek (és az előttünk levő generáció). Az új generációk azért nem beszélnek, mert nem beszéltetjük őket. Sem otthon nincs elég idő, hogy meghallgassuk őket (és idő, hogy megnyíljanak), sem az iskolában. Ez a generáció már szinte csak írásban vizsgázik. Nem kell megszólalniuk egész képzésük alatt, ha meg igen, akkor egy memoritert kérünk vissza (mondjuk egy verset). Amikor majd megint lesz idő szóbeliztetni, akkor megint lesz szóbeli kifejezőképessége a gyerekeknek. Amikor majd nem memókat írunk és reportokat, hanem egyszerűen odamegyünk és elmondjuk mire jutottunk, akkor lesz újból szóbeli képessége az embereknek. Rajtunk múlik, a „főnökökön”, hogy írásban vagy szóban kérünk vissza valamit.

„Nem volt gap year, nem volt arra lehetőség, hogy az ember lógassa a lábát.”

A kérdés persze arra vonatkozott, hogy a szüleink, azaz az X generáció szüleinek idejében volt-e ilyen. Nem volt. Aki nem dolgozott (a felsőfokú tanulás is annak számított!), az veszélyes munkakerülő volt. Azaz nem dolgozni bűn volt. A rendszerváltással a teljes foglalkoztatás megszűnt, a munkanélküliség rémes valósággá vált.

És így az X generáció számára már létezett a gap-year. Csodálatos neveket találunk ki arra, hogy vannak vargabetűk az ember karrierjében, tanulmányi vagy akármilyen előmenetelében. Nem mindenkit vettek fel elsőre az egyetemre. Addig dolgozott, nyelveket tanult, készült a következő felvételire. Utána sem biztos, hogy azonnal munkába tudott állni állmai munkahelyén. Bár ez még az én időmben tényleg ritka volt, de akkor sem végzett mindenki időben. Ki ezért, ki amazért, de nyújtotta a képzését. Nem szabad mindent láblógatásnak titulálni. Én például most kezdem érezni, hogy kimaradt a fiatalságom. Az tanulással majd gyerekneveléssel telt. Sohasem utazgattam a feleségemmel. Most is nagy szükségem lenne két hét láblógatásra, hogy mentálisan helyre billenjek. De valahogy minidig ott az értelmetlen önsanyargatás, hogy hajtani kell. Minek?

Miért gond, ha ma már beszélünk arról, hogy van a munkának értelmetlen része. Az édesanyám, aki ugye a „baby boomer” generáció tagja, mesélte mindig, hogy sokszor délelőtt készen volt minden feladatával a munkahelyén. És onnantól nem tudott mit kezdeni magával. Persze a kollégák megtanították, hogy hogyan kell úgy tenni, mintha sok dolga lenne egészen a munkaidő lejártáig. Biztos, hogy ez a képesség, az, amit a következő generációnak feltétlen át kell adnunk?

A cikkben van tárgyi tévedés is. ”A baby boomer generáció jól ismeri már ezt, hiszen végigélték a háborút” Melyiket? A vietnámit? ’56-ot? Csehszlovákia lerohanását 68-ban? Az öbölháborút? Ezek mégis miként formázták jelentős mértékben az életüket? A baby boomer generáció, amit itthon Ratkó gyerekeknek hívunk, a II. Világháború után születettek. Itthon a nagy megpróbáltatás, ami tényleg rányomta a bélyegét az életükre, a rendszerváltás volt. Nagyon sok ember elvesztette egzisztenciáját. Erről akár írhatott is volna a cikk. De háborúról miért?

A cikk amúgy jó. Főleg a második fele arról, hogy mit is lehetne tenni. Ezek a tanácsok ugyanúgy működnek minden generáció számára.

Mi a tanulmányi kredit?

A felsőoktatási törvény (2011. évi CCIV. törvény 108. §) alapján

"24. kredit: a hallgatói tanulmányi munka mértékegysége, amely a tantárgy, illetve a tantervi egység vonatkozásában kifejezi azt a becsült időt, amely a tárgyleírás alapján meghatározott ismeretek elsajátításához, a követelmények teljesítéséhez szükséges; egy kredit átlagosan harminc tanulmányi munkaórát jelent, a kredit értéke - feltéve, hogy a hallgató teljesítményét elfogadták - nem függ attól, hogy a hallgató a tudására milyen értékelést kapott.,"

Az egyetemi tanulmány teljes munkaidős elfoglaltság

Egy félév (átlagosan) 30 kredit. Azaz egy félév 900 órányi elfoglaltságot jelent. Az ELTE-n (ez amit biztosan tudok) 13 hét szorgalmi időszak és 7 hét vizsgaidőszak van. Tehát 20 hétre van 900 órányi elfoglaltság. Az heti 45 óra! Ez van, nem egyszerű hallgatónak lenni. Azért így kiszámolva durva.

Egy kredit az 30 órányi elfoglaltság

Mit is jelent 30 órányi elfoglaltság? Legyen egy 2 kredites, heti 2 órás (2×45 perc) előadás, ami a vizsgaidőszakban vizsgával végződik. A 2 kreditből következően ez 60 órányi elfoglaltság egy hallgató számára. Ebből körülbelül 22–26 maga az előadás, hiszen félévente a pirosbetűs ünnepek, egyetemi szünetek és hasonlók okán 11–13 tanulmányi hét van, azaz ennyi előadás lehet. Marad még 34–38 óra a vizsgára való felkészülésre. Ez nagyjából egy hét tanulást jelent (feltesszük, hogy mint a munka világában egy napba 8 órányi tanulás fér bele). Egy hét alatt fel is lehet készülni egy vizsgára.

Egy 4 kredites, heti 4 órás gyakorlat a fenti eszmefuttatás alapján összesen 120 órányi munka, ami viszont mind a szorgalmi időszakra esik. Maga a tényleges gyakorlat 44–52 órányi elfoglaltság. A gyakorlatokra való készülés, jegyzőkönyv írás, egyéb beadandók, ZH-ra készülés, stb.-re így 76–68 óra áll rendelkezésre. Ez így most lehet, hogy nem mond sokat, de számoljunk úgy, hogy a 11–13 hét alatt hetente mennyi időt kell a tárgyra fordítani! 9–11 óra hetente, amiből csak 4 órányi a tényleges labor. A többi otthoni munka / felkészülés.

A számolásból érthető, hogy gyakorlatok és laborok száma (kreditérték) miért kéne nagyjából egyenlőnek lennie a féléves előadások számával (kredittel). Az laborok és gyakorlatok teljesen szorgalmi időszakos elfoglaltságok. Ha túl sok van belőlük, akkor a lényegesen több teljesítendő lesz a szorgalmi időszak során, mint a vizsgaidőszakban. Amennyiben az előadásokra fordítandó idő (kredit) sok, úgy a vizsgaidőszak lesz zsúfolt. Ez utóbbi persze az előre tanulással csökkenthető, de voltam én is diák...

Az egyetemi képzésbe bele van építve az önálló felkészülés ideje, az önálló feladatok elvégzéséhez szükséges idő

A kreditek amúgy ennél magasabbak is lehetnek. Így legyen itt egy életszerű példa. A programozás biológusoknak gyakorlat heti 3 órás gyakorlat és 6 kredit jár érte. Azaz 180 óra elfoglaltság a szorgalmi időszakon belül. Ez heti 14–16 órányi elfoglaltság. És ebből csak 3 óra maga a gyakorlat. Tehát hiába van csak egy 3 órás sáv az órarendben erre a tárgyra, ténylegesen kettő munkanapot rá kell szánni!

Amikor annyi és nem kevesebb feladat, beadandó, elolvasandó tankönyv, kipróbálandó programkód van az nem azért van, hogy csuklóztassam a hallgatóságok, hanem mert 180 órányi elfoglaltságot kell nyújtanom egy 6 kredites gyakorlaton.

Ne azt nézd, hogy hány órád van az órarendedben, hanem hogy hány óra elfoglaltságot jelentenek!

Nem lehet elégszer ismételni, hogy a félévek tervezésénél a hallgatók legyenek körültekintőek. Bár a biológus alapszak képzésének első négy féléve jobbára kötelező tárgyakkal van kitöltve, lehetőség van más tárgyak felvételére is. A harmadik évben pedig kötelező felvenni (kötelezően) választható tárgyakat. Csábító lehet addig felvenni újabb és újabb tárgyakat, míg a napok szépen meg nem telnek előadásokkal és gyakorlatokkal.

Ez a gondolkodás még azt a képzési szerkezetet tükrözi, amiben nagyjából azt vártuk el, hogy az idő felében előadáson/gyakorlaton legyenek a másik felében pedig készüljenek ezekre. Ez lenne akkor, ha a kredit megegyezne a heti óraszámmal. Ekkor minden kredit után 11–13 óra lenne szemtől-szembe oktatás, a maradék 17–19 óra pedig egyéni felkészülés.

Az új képzési szerkezetben – nem állítom, hogy nekem tetsző módon – a nagyobb önálló felkészülés felé mozdultunk el. Tehát az időtöknek nem a felét, hanem negyedét-harmadát töltitek előadásokon és gyakorlatokon ülve, az időtök nagyobb részét így az önálló munka / felkészülés tölti ki.

Úgy érzem, hogy nem tudatosítottuk eléggé a fentieket a hallgatókban, ezért is írtam le most remélhetőleg érthetően és részletesen, mit is jelent egy kredit.

Az egyetemi és kutatói fizetésekről

Amikor valaki be meri vallani, hogy mennyit is keres egy egyetemi oktató ma, 2021-ben Magyarországon, akkor bizony az emberek először hazugnak nevezik, majd jön a terelés. Szóval öntsünk tiszta vizet a pohárba!

Az állami fenntartású egyetemeken a fizetések minimumát a törvény szabályozza

A netjogtár ezen oldalán található táblázatból (1. melléklet a 2015. évi CXXXI. törvényhez) kiderül, hogy a vetítés alapja az egyetemi tanári fizetés 1. fokozata, ami így 100%. Az egyetemi tanár a legmagasabb "rang" a felsőoktatásban. Ezt fontos megjegyezni! TV műsorban is hallottam olyat, hogy a riporter egyetemi tanárnak nevez valakit, aki nem az és persze az illető kénytelen visszakozni. A riporter persze egyetemi oktatót akart mondani, arra rámutatva, hogy riportalanya egyetemen tanít. Tehát az egyetemi oktató az az általános kifejezés, amibe mindenféle rangú egyetemen tanító személy belefér (a helyzet nem ennyire egyszerű, mert bár egyetemen tanítok 20+ éve, de egyetemi oktató pár hónapja vagyok csak). Az egyetemi ranglétrának négy fokozata van: egyetemi tanársegéd, egyetemi adjunktus, egyetemi docens és egyetemi tanár. A fizetésük az egyetemi tanárhoz képest rendre 40%, 50% és 70%. Az egyetemi tanár (minimum) fizetését a költségvetési törvényben találhatjuk.

Egy egyetemi tanár havi bruttó fizetése 2021-ben 554 ezer forint

Ezt a sort kell keresni: A Kjt. 79/E. §-a alapján az egyetemi tanári munkakör 1. fizetési fokozatának garantált illetménye 2021. január 1-jétől 554 400 forint. (Magyar közlöny 2020. július 15. 64. § (2))

Ez az összeg 2018 óta változatlan, azóta az egyetemi fizetések nem nőttek. Amikor a fizetések emeléséről jönnek szózatok, meg bejelentik, hogy akkor most majd akkor nagyon emeljük a fizetést, akkor elég szkeptikusak szoktunk lenni, mert a bejelentéseket nem szokta tényleges fizetésemelés követni.  Az alábbi táblázatban összeszedtem minden évre vonatkozó összeget. És mindenhol ott a link a törvényre, hogy senki ne mondja, hogy valami obskúrus megtévesztő forrásból direkt alacsony összegeket írok ide.

	egyetemi tanári munkakör 1. fizetési fokozatának garantált illetménye
2008	437 300 Ft	2008-as költségvetési törvény
2009	437 300 Ft	2009-es költségvetési törvény
2010	437 300 Ft	2010-es költségvetési törvény
2011	437 300 Ft	2011-es költségvetési törvény
2012	437 300 Ft	2012-es költségvetési törvény
2013	437 300 Ft	2013-as költségvetési törvény
2014	437 300 Ft	2014-es költségvetési törvény
2015	437 300 Ft	2015-es költségvetési törvény
2016	528 000 Ft	2016-os költségvetési törvény
2017	528 000 Ft	2017-es költségvetési törvény
2018	554 400 Ft	2018-as költségvetési törvény
2019	554 400 Ft	2019-es költségvetési törvény
2020	554 400 Ft	2020-as költségvetési törvény
2021	554 400 Ft	2021-es költségvetési törvény
2022	554 400 Ft	2022-es költségvetési törvény

Egy egyetemi docens (és az akkor még szintén ezen rendelkezések hatálya alá tartozó kutatók közül a tudományos főmunkatársak) fizetése 2008 és 2016 között bruttó 306 100 Ft volt. Ez a táblázatban levő 437 300 Ft 70%-a. Ez eléggé az agyamba vésődött, mert ez volt a fizetésem ebben az időszakban. Egy egyetemi tanársegéd ekkor 174 900 Ft-ot kapott (bruttó!). (az elmúlt évtized egyetemi béreiről érdemes ez a cikket elolvasni)

Jelenleg egy egyetemi tanársegéd (és ezt szokták elrettentő példaként bemutatni) 221 800 Ft bruttó fizetéssel rendelkezik. Ez, ha nincsenek gyerekei, havi nettó 147 497 Ft. Egyetemi végzettségű emberről beszélünk! Ráadásul úgy, hogy lényegében nincsenek tényleges egyetemi tanársegédek, ebben a kategóriában igen sok PhD-val rendelkező ragad, akiknek már az adjunktusi rang és fizetés dukálna. A KSH alapján a bruttó átlagkereset 2021. áprilisában 440 600 Ft. Ennyit nem keres egy egyetemi docens!

Bár ez a minimum, de az egyetemek előszeretettel ezt alkalmazzák

Mindig hangsúlyozni kell, hogy ez az érték a minimum, a garantált illetmény, amelynél kevesebbet adott pozícióban levő személy nem kaphat. Elvileg minden egyetem megtehetné, hogy ennél többet fizessen oktatóinak. Csak hát fedezet arra nincs, így a minimumot alkalmazzák.

Azért is fontos hangsúlyozni, hogy ez a minimum, amitől el lehet térni, mert sokszor még egyetemi emberekben is felmerül, hogy a bértábla korlátozná a magasabb béreket. Nem! A felsőoktatási törvény alapján sokkal magasabb fizetése is lehet bármely oktatónak. Kevesebb nem. A fizetések emeléséért nem kellett volna senkit kivenni a közalkalmazotti törvény hatálya alól.

A fizetés növelésére egy oktatónak kevesebb lehetősége van, mint a versenyszférában dolgozóknak

Elolvasva az egyetemi oktatók alacsony fizetéséről szóló cikk alatti kommenteket elborzadok, hogy mennyi félreértésből fakadó rosszindulat van az emberekben. Először tegyük tisztába: igen a versenyszférában többet kereshetnénk, és az okot, hogy nem megyünk oda úgy hívják: elhivatottság (ez persze ma Magyarországon a bolondság szinonimája, de ez van). Ha minden rendőr, tanár, tűzoltó, ápoló, muzeológus, egyetemi oktató stb. felállna és elmenne a versenyszférába, akkor ki oltaná a tüzet, tanítaná a gyerekeket vagy felnőtteket, gyógyítana, stb.? Ezen elgondolkodnak a kedves kommentelők?

A többi megjegyzés pedig arra vonatkozik, hogy milyen egyéb módokon lehetne nekünk sokkal magasabb fizetésünk. Nem lehetnek, vagy csak úgy, mint mindenki másnak: másodállásokkal.

Egyetemi oktatónak lenni nem a nyugdíjas évek tétlen várásáról szól

Az emberekben él egy olyan képzet, hogy aki  közalkalmazott annak nem kell dolgoznia, és akármit csinál, nyugdíjig egyenes az út számára. Hát én ezt nem tapasztaltam. Már bekerülni sem egyszerű. Nem olyan régen rendelkezek olyan munkaszerződéssel, amely nem határozott idejű (jellemzően pár éves). És ez csak az adminisztratív része. A mindenki által emlegetett versenyszférában elképzelhetetlen lenne, hogy a munkavégzéshez elengedhetetlen eszközöket / forrásokat, vagy hozza az ember vagy külön kell rá pályázni. Azért megnézném mit mondana egy szakács, ha közölnék vele, hogy ugye a konyhabútort azért hozza magának, mert az nincs! Persze, ha nem lesz étel a vendég asztalán, akkor ki vagy rúgva. Mert a közalkalmazottak a közhiedelemmel ellentétben kirúghatóak.

A pályázatok nem pénzesők

Sokan szeretnek arra hivatkozni, hogy pályázatokat nyerve lehet magasabb fizetéshez is jutni. Van olyan pályázat, amivel lehet. De sok pályázatban eleve ki van zárva, hogy a pályázó saját fizetésére költsön. Az ugyanis egyrészt kutatásra van (ami drága!) vagy mások alkalmazására.

A pályázatok az egyszeri földi halandó számára magas összegek. Nem ritkán több 10 millióról beszélünk. Ezek viszont nem egy évre vonatkoznak, hanem jellemzően többre, illetve nem a kutatók számlájára utalják, hanem az egyetemére (kutatóhelyére). A kutatóhely le is csíp egy részt rezsire. A maradék részből kell minden mást fizetni. Egy 221800 Ft-os tanársegédi (tudományos segédmunkatársi) fizetés a munkáltatónak 259 506 Ft-ba kerül. Vannak ugyanis adók. Ez egy évben 3 114 072 Ft a pályázat terhére, és ebből még mindig nagyon alul van fizetve valaki (de van állása).

Pályázati pénzből viszont kevés van. A pályázatokon 5-20% a nyerési valószínűség. Azaz a kutatók/oktatók zömének nincs pályázata. Ha még minden pályázat lehetővé is tenné a vezető kutató bérének emelését, akkor sem oldódna meg az oktatók nagy részének a helyzete. A pályázatok amúgy kutatásról szólnak, nem oktatásról. Az oktatási tevékenységért nem is lehet plusz pénzekhez jutni.

Az ipari megbízás a fusi tovább élése (szerintem)

Szokták még azt is mondani, hogy miért nem szereznek ipari megbízást az oktatók, amiből már jól megélhetnének. Ahol létezik ez (az én szűkebb szakmámban pl. nem is hallottam ilyesmiről), ott persze ez jó pénz lehet. Viszont ez gyakran a főállás rovására megy. Azaz az illető nem azzal foglalkozik, amiért amúgy fizetik: nem oktat és nem alapkutatás végez. Ez akkor így általában mellékállás. Amit szintén emlegetnek, hogy de hát az oktatóknak lehet. Úgy tudom bárkinek lehet mellékállása. Mitől érv az, hogy bár van az országban olyan, aki megélhet a napi 8 órás munkájából, de az egyetemi oktatótól elvárjuk, hogy vállaljon még 4-6 órát naponta, hogy megéljen? Az ugye megvan, hogy állandó konfliktus forrás a családdal, hogy 12-16 órákat ülök a gép előtt, beleértve a hétvégéket is?

Forrás: https://index.hu/napirajz/2019/02/11/mi_mindent/

Ezt a bejegyzést régebben kezdtem el írni. A szükségessége pedig sokkal korábban merült fel, amikor vitában kellett volna a jogtárral alátámasztani, hogy mekkora is ma Magyarországon egy magasan képzett oktató fizetése. Az elmúlt hónapok bejelentései alapján talán egyes egyetemeken magasabbak lesznek a bérek. Úgy legyen! Ha így lesz, akkor sem lesz ennek semmi köze a közalkalmazotti státusz elvételéhez, sem az alapítványba szervezéshez. Ahogy az állami egyetemeket, úgy az alapítványokba kiszervezetteket, és a volt MTA kutatóintézeteket is az állam finanszírozza. Annyit ad bérre, kutatásra, amennyit akar (tud). Ahol tudnak fizetést emelni, ott azért tudnak, mert többet kapnak az államtól és nem azért, mert megtalálták a pénztermő fát.

Oktatás: Ne legyünk tartalomfejlesztők?

A TIMES Higher Education hozott le egy cikket arról, hogy az egyetemi oktatók ne legyenek tartalomfejlesztők, azaz ne képezzük át magunkat filmesnek, online influenszernek és ne próbáljuk meg az előadásainkat az online térnek megfelelően előállítani. Részben egyetértek, részben nem.

Felvételről ne menjen egyetemi oktatás!

Az egyetemi oktatás sava-borsa a jelenlét. Ebbe bele tartozik a tanár-diák találkozás, de a diák-diák találkozás is. Az egyetem egy közösség, amelynek a célja a tanulás. A tanulásnak csak egy része az, amit tankönyvekből és oktatóvideókból meg lehet tanulni. Egy másik része a szakma szellemiségének átadása. Továbbá sajnos egyre inkább elfelejtjük, hogy az egyetemeken értelmiségieket kéne képezni, nem egyszerűen szakembereket (ez a harmadik magyar köztársaság felsőoktatási törvényében még törekvésként szerepelt is).

Most még ennél is távolabb vagyunk a diákjainktól. És rajtam kívül is szoktak lenni emberi lények a teremben. Ez a felvétel illusztráció, egy teljesen üres tanteremben készült hónapokkal korábban.

A felsőoktatást nem érdemes áthelyezni a YouTube-ra, azaz nem látom értelmét annak, hogy felpakolunk videókat és azzal az előadás le van tudva, nézzétek végig két Netflix sorozat között és vizsgázzatok le belőle. Eddig sem az volt a jelenléti előadások lényege, hogy felolvasunk egy könyvet, aminek tartalmából aztán le kell vizsgázni.

Az egyetemek történelmének során volt olyan időszak, amikor pontosan ez volt az előadás lényege, azaz a kevés, kézzel másolt könyv felolvasása, hogy így tartalmáról többen értesülhessenek, mintha egyesével olvasnák az emberek. A nyomtatás és a könyvek darabszámának emelkedésével volt is félelem, hogy az egyetemek kiüresednek, hiszen majd mindenki otthon fogja olvasni a könyveket és nem lesz szükség az előadásokra. Ismerős?

Liber ethicorum des Henricus de Alemannia

Az egyetem nem szűnt meg a könyvnyomtatástól és nem fog megszűnni a pár felvett előadástól sem. Az már nagyobb gond, hogy ha az egyetemi vezetés hajlik arra, hogy egy előadót az előadásával helyettesítsen. Ez akkor lesz különösen morbid, amikor kiderül, hogy az előadó már nem is él, egy technikus kezeli az online oktatási felületet. Ez akkor bukott ki, amikor az egyik hallgató kérdést szeretett volna feltenni neki az előadással kapcsolatban, és az e-mail címe helyett egy nekrológot talált. Sajnos az egyetemek (ez kezd világszinten egyre jellemzőbb lenni) minél kevesebb oktatóval szeretnék megúszni az egyre több hallgató oktatását. Társadalmi szinten mind a pénz, mind az emberanyag rendelkezésre áll, hogy sokkal több oktató legyen. A többi politikai kérdés.

Az oktatók amúgy pont e miatt ódzkodnak mindenféle digitális technika bevetésétől (akinek nem inge...): senki nem szeretné, ha egy webfelület és egy részmunkaidős rendszergazda helyettesítené. A kérdés nem az én (vagy bárki más) személyes helyettesíthetősége! Van az országban vagy az egyetemen olyan, aki ugyanolyan jól (akár jobban is) meg tudná tartani az előadásaimat. De a YouTube csatornám, vagy akár a legjobb egyetem felvételről visszajátszott evolúcióbiológia kurzusa sem helyettesíthet engem. Engem ugyanis lehet kérdezni, meg lehet állítani előadás közben, hogy magyarázzak el valamit, én tudok reagálni a változó világra (nagyon máshogy lehetett elmagyarázni a kórokozók evolúcióját 2019-ben olyan példákkal, amelyek térben és időben messze voltak a hallgatóktól, 2020 februárjában, amikor már a zoonózis kifejezés keringett egy ideje, és 2020 szeptemberében járványsújtástól bezárva, online).

Ismeretszerzésre viszont nagyon jók a felvett előadások!

Míg az egyetemi oktatás szempontjából borzalmasan rossznak értékelem a távoktatást (ezzel a saját munkámat értékelve, de erről az egészről majd egy másik bejegyzésben/videóban), azért látom az előnyeit. Most először tudtam tényleg végighallgatni kollégák előadását. Egyszerűbb volt adott időben becsatlakozni egy online előadásba, mint az egész napot úgy szervezni, hogy adott időben az egyetem adott részén legyek.

Természetesen máshogy hallgatok egy előadást, amiről tudom, hogy nem kell vizsgáznom belőle, az ismeret öröméért hallgatom. Van része, ami érdekel, akár le is jegyzetelem, más kevéssé és arra kevéssé is figyelek. Az ismereteimet viszont frissíthetem, vagy új ismeretekre tehetek szert. Például tanulhatok virológiát.

A frontális oktatás csak egy része az oktatásnak

Mára egyre több olyan oktatási módszer létezik, amely a frontális előadást másodlagosnak tartja. Nem állítom, hogy kipróbáltam, de azért találkoztam a fordított / tükrözött osztályterem (flipped classroom) ötletével. Ebben a diák előre felkészül az anyagból felvett előadások és a tankönyv segítségével. Majd önállóan kitölt egy tesztet, az eredményét kisebb csoportban megbeszélik, a tesztet újra kitölti és végül ezt látja a tanár és erre tud reflektálni. Az ötletben az is benne van, hogy a diákok jobban értik, hogy a társaik hol akadhatnak el, miközben a sok teszt segít a tanárnak, hogy lássa hol kell neki elmagyarázni valamit.

Ennek egy a klasszikusabb tanításhoz hasonlatosabb megoldása, hogy van előadás és van a hozzá szorosan (témában és időben is!) kapcsolódó gyakorlat. Azaz megmarad az élő előadás varázsa. Van abban valami inspiráló, hogy valaki ott áll és órákat beszél egy témáról, azaz tud. A hallgatóság részéről viszont megvan az az igény, hogy ne csak hallgasson, hanem beszélgessen is a témáról. Minél többen vannak az előadáson, annál kevésbé fognak megszólalni a diákok. Erre lenne jó utána egy kiscsoportos gyakorlat. Tavaly az egyik hallgató ezt így fogalmazta meg "Érdekes kurzus. Több időt szánnék rá. Az anyagot ugyanilyen ütemben jó lenne leadni, aztán 1-2 óra még nagyon jó lenne arra, hogy beszélgetve, lazábban eszmét cserélhessünk a hallottakról tanárainkkal. Szerintem ez nagyban segítené a gondolkodásmód elsajátítását."

Mindezen módszerek sok időt vesznek el az oktatótól. A tartalomfejlesztés időigényes, legyen az tankönyvírás, egy diasor összeállítása, blog írás vagy YouTube videók készítése. A "ne legyünk tartalomfejlesztők" parancs azért fura, mert én még emlékszem az idegenkedésre a PowerPoint prezentációk ellen. Aztán most már senki nem mondja, hogy ne készítsünk kivetítést (bár én még hiszek a tábla és kréta varázsában), most éppen a videókkal szemben van ellenállás. Amit viszont látni kéne, hogy az oktatás idő és erőforrás igényes. Nincs olcsó megoldás, és nem is érdemes keresni, ugyanis az oktatásba való befektetés megtérül, sokszorosan.

Ha a tartalomfejlesztésre nem úgy tekint az oktatásvezetés, hogy azzal lecserélhető az oktató vagy csökkenthető a munkaidejének oktatásra fordított része, hanem pont fordítva: még több energiát kell fektetni az oktatásba és még több időt kell a diákokkal foglalkozni, akkor ebből jó is kisülhet. Több tanárra van szükség (ugye ezen nem lepődik meg senki?). Nem szabad kötelezővé tenni a tartalomfejlesztést, nem mindenki tanít azonos módszerrel. Engedjük kísérletezni, sőt támogassuk azokat, akiknek ehhez van kedve. Amíg viszont masszívan forráshiányos a (felő)oktatás, addig tényleg nem az a fő kérdés, hogy mennyire jó videókat tudunk előállítani.

Az érettségi feladata és elhagyásának lehetőségei

A „mi legyen az érettségivel?” című polémiához szeretnék hozzászólni. Véleményem van, akként tessék olvasni. A cikk jó és körbejárja a problémát, nem egy oldalról próbálja megközelíteni azt (ez lenne az újságírás lényege, nem?).

A járványkérdést most félreteszem. Pont azért, mert szerintem ez a kérdés nem a járványról szól.

Mi nem célja az érettséginek?

Nem ezen dől el, hogy valaki elvégezte a középfokú iskolát. Ugyanis az a négy (öt, akárhány) éves munkáján múlik. Ha megbukott 9-edikben, akkor biztosan később végez. E tekintetben a jegyek tökéletesen elegendőek, hogy eldöntsük, hogy befejezheti-e valaki a középiskolát vagy sem. Ha ez lenne az érettségi egyetlen célja, akkor akár el is hagyhatnánk.

Mi az érettségi feladata, célja?

(I) Beavatási szertartás a felnőtt létbe. Ez szerintem a legfontosabb feladata. Nem szokás kimondani, mert a rituálékat valahogy lenézzük. Pedig a rituálék fajunknak nagyon fontosak (2019-ben írtam róla részletesebben itt). Az már kérdés, hogy miért nem tudatosítjuk úgy a tanulókban, mint a lakosságban, hogy ez alapvetően egy rituálé. Döntenünk kell róla, hogy valaki érdemes-e a felnőttek körébe való felvételre*. Az nem egyszerűen a kibekkelt 18 év kérdése. Tanúságot kell tenni tudásról.

A rituálénak a fontos, a fontosabb, sőt a valós eleme a szóbeli érettségi. Ott történik ez a tanúságtétel a felnőttek előtt. És a rituálénak része utána a bankett is (azt se feledjük el!). Ezek azok a dolgok, amelyektől nem foszthatjuk meg a gyerekeinket.

(II) Az érettséginek, ma itt Magyarországon, feladata a felsőoktatásba való továbblépés lehetővé tétele vagy ellehetetlenítése. Na jó persze pénzzel megváltható a dolog, vö. fizetős szakok. Sajnos erre fókuszálnak többen. Abból az alapból indulunk ki, hogy a felsőoktatás egy valamilyen objektív okból kevés embernek adatik meg, ezért kell őket erősen megszűrni valami standard, mindenkire azonos módon. És ezért nem jó a tanárok jegye alapján, mert a gyengébb iskolákban úgyis egyszerűbb jó jegyet kapni (az erősebbek után meg egyszerűbb elvégezni az egyetemet, de erről meg nem beszélünk). De amúgy meg ezért vették el az egyetemektől a felvételiztetés lehetőségét, mert úgyis szubjektív lenne, és persze, hogyan is tudhatnák azok a mindenfajta egyetemi oktatók, hogy milyen hallgatók valók és nem valók oda.

Az érettségi megrendezése, elengedése, formája körüli vita nem az érettségi körül folyik. A körül folyik, hogy ki jusson be a felsőoktatásba. Az érettségi mellett érvelő diákoknak nem az a gondjuk, hogy az országban más is esetleg jelesre érettségizik és ez kerül a bizonyítványába, hanem az a gondjuk, hogy ha nem mérhetik össze tudásukat a felvételin, akkor esetleg az kerül be az áhitott szakra és nem ők. Tehát az érettségi körüli vita a felsőoktatási felvételiről szól. Ha erről szól, akkor viszont ne az érettségiről beszéljünk, hanem a felsőoktatási felvételiről.

A felvehető diákmennyiséget a következő dolgok korlátozzák:

(1) Az adott képzőhely kapacitása. A tantermek befogadóképessége, a laborférőhelyek száma, az oktatók száma. Ezek objektív korlátok, ráadásul nem orvosolhatóak egyik napról a másikra. Sem nagyobb termeket nem lehet varázsolni, sem kvalifikált oktatók nem teremnek a fán. Nem tudom mely szakokon ez az alapvető korlát. Kicsit látom biológia szakon (de cáfoljatok meg), hogy mi például többet veszünk fel, mint amennyire van kapacitás, és kicsi reméljük, hogy elegen kibuknak első félévben. Idén kevesebben buknak meg. Meglátjuk mekkora zavart fog ez okozni a következő félévben.

(2) A szándék, azaz a diákokban levő kedv, hogy az adott képzést válasszák. A természettudományos képzés például évek óta kisebb létszámmal megy, mint mehetne. Lényegesen több fizikust vagy vegyészt képezhetnénk, de nincs elég jelentkező. A tanárszakokról ne is beszéljünk. Szükség is lenne több tanárra, lehetőség is van a képzésükre, de – amúgy érthető okok miatt – nem ezt válasszák a diákok.

(3) Az állam által meghatározott keretszámok. Legyünk őszinték, nagyon kevesen engedhetik meg maguknak a fizetős felsőoktatást, így az államilag támogatott helyekért megy a harc. Ez döntés kérdése igen sok esetben, és sajnos nem az ország szükségéhez vagy a hallgatók igényeihez van igazítva, hanem egy olyan társadalomideához, hogy hány ügyvéd vagy közgazdász legyen legfeljebb az országban. Azért is emelem ki ezeket a szakokat, mert tipikusan itt szűkültek a lehetőségek, sokan vennék fel ezeket a szakokat (lásd 2. pont) és nincs olyan eszközigénye, hogy ne lehessen sokakat tanítani rá (lásd 1. pont).

(4) A felvetteknek megvannak-e a képességei az adott szak elvégzéséhez? Értsd, ha felvennénk évente 5000 orvostanhallgatót, akkor lenne-e 6 év múlva 5000 új orvos vagy a zöme kihullana? Ez persze megint felülről korlátozza az érdemben felvehetők számát. Fel lehet venni többet, akár sokkal többet is, de ki fognak hullani.

Baj, ha a szelektálás a felsőoktatásra bízzuk?

Miért gondoljuk, hogy a középiskolák, vagy a központi felvételi feladata szűrni, hogy ki való egy adott helyre vagy sem? A fenti pontok közül a 4-es tekintetében lenne értelme ennek a szűrésnek. Ellátja ezt a feladatát? Az biztos, hogy amit én látok a felsőoktatásból, abban nem. Nagyon sokan jönnek úgy hozzánk, hogy nem tudják a gimnáziumi biológia anyagot. Az pedig alap elvárás lenne. Azaz nem működik (más kérdés, hogy akkor is felvesszük őket, mert a normatív finanszírozás miatt kellenek a hallgatók, akkor is, ha nem idevalók).

Lehetne persze egyrészt felvételiztetni az egyetemeken. Hiszen tényleg az oktatót tudják milyen tudással és habitussal (ez is fontos!) rendelkező hallgatókból lesznek / lehetnek jó szakemberek. A felvételi pontoknak ugyanúgy megvan az esetlegessége, sőt akár nagyobb is, hiszen nyelvvizsgákat, bölcsésztárgyakat honorál (amelyek érettségiként való számonkérését nem vitatom!) ott, ahol mi azt szeretnénk, hogy az illető a biológiát és a kémiát tudja, de nagyon.

Ezzel az egyre hosszabbra nyúló írással csak azt szeretném felvetni, hogy lehetne-e az érettségi felvételi jellegét elhagyni? Esetleg pont ezért az írásbelit elhagyni, ha már el akarunk hagyni valamit? Miért ne járhatna mindenki arra a szakra, amire szeretne? Nem lesz hirtelen több vegyész vagy fizikus hallgató, hogy ne bírnák a laborok. És persze ki is bukhatnak. Tudom, hogy ez több munka a felsőoktatás számára, de egyben biztosak lehetünk, hogy, aki nem ide való az azért nem ide való, mert nem képes megtanulni a sejtbiológiát, az általános kémiát vagy a vektoranalízist, és nem azért, mert rossz jegye volt nyelvtanból. És viszont, miért ne juthatna be az áhított bölcsészszakra valaki, aki nem jó matematikából (mondjuk ezt még megérteném, hiszen a középiskolás matematika könnyebb, mint a helyesírás). Egyáltalán miért gondoljuk, hogy az állam jobban tudja, hogy hány fő kell bizonyos képzettségből az emberpalántánál, aki a saját életéről dönt?

---

* Nem gondolom azt, hogy csak az érdemes felnőttnek, akinek van érettségije. Az állításom annyi, hogy ez az utolsó megmaradt, intézményesült beavatási szertartás. Fontos lenne, ha lenne mindenki életében ilyen.

Miért nem lehet gyorsan sok fizetős külföldi hallgatónk?

A kormányokban és az egyetemi finanszírozás folyamatosan gyorsuló lejtmenetét látva az egyetemi vezetésben is gyakorta felmerül, hogy milyen jó lenne sok fizetős külföldi diák. Szemük előtt mindig a SOTE és a Debreceni Egyetem orvosképzése lebeg, ahova tekintélyes számú nyugat-európai diák iratkozik be és fizet hazai viszonyokban igen sok pénzt ezért.

Ehhez képest a fizetős, angol nyelvű biológus képzésen alig lézengett valaki. Most is csak azért van rajta stabilan vagy egy tucat hallgató, mert a Tempus Közalapítvány Stipendium Hungaricum ösztöndíjprogramjának keretében lényegében kifizeti a tandíjat és a hallgatók itteni életét. Tehát saját pénzükön továbbra sem jönnek hallgatók tömegei, hogy biológusok (fizikusok, matematikusok, geológusok, stb.) legyenek.

Meg vagyunk lepve? Én nem.

Orvosként otthon sokat fognak keresni, lehet, hogy otthon is fizetnének az oktatásért, de ha nem, akkor is olcsóbb itt diáknak lenni, mint Németországban vagy Norvégiában. És otthon nem jutottak be a korlátozott férőhellyel rendelkező képzésbe. Magyarországon ugyanolyan jó képzést kapnak és diplomájukat elismerik otthon (egyes esetekben a klinikai gyakorlatot már akár otthon is végezhetik).

Hiszem azt, hogy tudunk olyan jól biológust, vegyészt, fizikust, stb. is képezni, mint több nyugati egyetem. Szerényebbek a lehetőségeink, gyakorlataink alig vannak, modern eszközöket nem fog látni, de nagyon jó elméleti alapozást kaphat. Lehet, hogy ez érdekel valakit.

Viszont miért is lenne racionális itt tanulnia valakinek és nem mondjuk Angliában vagy Amerikában?

A kutatói diploma nem belépő a gondtalan életbe.

De legyen, valaki mindenáron biológus szeretne lenni! Miért jönne ide?

(1) A legtöbb ember azt sem tudja hol vagy Magyarország! Nem vagyunk a térképen. Hogy jutna valakinek eszébe, hogy Magyarországon tanuljon? Azt a szituációt képzeld el, amikor egy sok ezer kilométerre lakó fiatal bejelenti, hogy Magyarországra megyek tanulni. És a rokonság csak néz, hogy mi is a problémája az illetőnek. Nem megértően hümmög, mint egy ismertebb ország hallatán. Nem egy tipikus célország Magyarország. Sem a nyelv , sem a hírneves egyetemeink miatt (lásd alább). Itt teljesen mindegy, hogy mennyire jó itt diáknak lenni. Szerintem alapvetően jó. Budapest egy igen élhető város. Az ide jövő külföldi diákok kedvelik. Talán a buliturizmusnak köszönhetően, illetve a globálisan növekvő turizmus hozadékaként legalább az országot ismerni fogják.

(2) Nem beszélünk angolul!  Kérdezz meg magyar fiatalokat, hogy hova mennének ki! Nagyon sokan Angliát, USA-t esetleg Kanadát jelölik meg, mert ott angolul beszélnek. Magyarországon bár nem túl jellemző, hogy idegen nyelvet ismerjünk, de ha véletlenül igen, az az angol. És persze jó lenne olyan helyen élni, ahol értjük mit mondanak körülöttünk. Ez a világ minden részén így van, és mindenki így is gondolkodik. Ez eleve borzasztó helyzeti előnyt jelent ezen országok felsőoktatásának. Ezt persze öngerjesztő folyamat: több diák, több bevétel, jobb felsőoktatást. Tudhatnánk, hogy nagyon jó egyetemei vannak Svájcnak, Hollandiának és Németországnak is. És még angolul is beszélnek. Mondjuk németül vagy hollandul jobban. Németet még érdemes is lehet megtanulni, elég nagy és gazdaságilag erős országokban beszélik. És sok külföldön tanuló akár meg is ragadna adott országban. A magyar nyelv használhatósága elég lokális és mellette egy igen nehéz nyelv. Mondjuk néhány SH-s diák már egészen jól tud megszólalni!

(3) Nincs híre az egyetemeinknek! Ha azt mondod, Oxford, Cambridge, Harvard, Yale, akkor sokan tudni fogják, hogy miről beszélsz. ELTE? Néha még itthon is el kell magyaráznom mi fán terem az. És már a bőven minket megelőző egyetemek is nagyon küzdenek a hallgatókért. És más az, hogy nem jutott be valaki Oxfordra (1. helyezett a Times Higher Education listáján) csak az Imperial College Londonba (9. helyezett). A top 50-ben van 7 angliai, tehát azért még országon belül is bőven van miből válogatni. Sőt! Nálunk? Nincs egyetemünk a top 500-ban (most a CEU-t ne számítsuk). Adminisztratív bűvészkedéssel lehet 1-2 évig jobb eredményeket produkálni, de tartósan magasabb helyezést akkor fogunk elérni, ha rendesen finanszírozzuk és tudatosan felépítjük egyetemeink "brand"-jét.

(3) Tele vagyunk nemzetközileg jegyzett oktatókkal? Nem. Igaz, akár egy neves professzorért érdemes lehet egy képzést választani. Olyanok még akadnak e egyre kiesebb hazában. De neves kutatókra inkább PhD képzést lehet építeni, ami viszont volumenében lényegesen kevesebb, mint akár egy MSc, akár egy BSc képzés. Az orvosképzés azért jó bevétel, mert 6 évfolyamnyi, sok száz főt lehet oktatni. Egy kutatói MSc képzés esetleg fel lehet építeni angol nyelven, neves kutatókra alapozva, de az nem lesz több száz fő. Saját országunkból nem tudjuk feltölteni 100 diákkal a biológus MSc szakot az ELTE-n!

Mindezeket figyelembe véve komolyan elhisszük, hogy előbb tömegével jönnek hallgatók pénzt önteni a felsőoktatásunkba, hogy azzal kievickéljünk arra a szintre, ahol már érdemes ide jönni tanulni? Pedig az idegen-nyelvű képzés mindig ilyen kontextusban jelenik meg: ha jönnének sokan fizetős diákok, akkor lenne pénzünk oktatókat alkalmazni, esetleg még gyakorlatot is tartani.

Tanulj meg biciklizni és aztán kapsz egy biciklit!

Ez egy nonszensz. Ezt racionális ember nem gondolhatja komolyan. Most még ingyenes képzés mellett sem jönnének tömegével külföldről ide. Pénzért pedig biztosan nem. Nem is szabadna erről álmodozni.


Ez nem jelenti, hogy nem lehet Magyarországon külföldieknek képzés. Fel lehet építeni egy képzést, aminek híre megy és vonzani fog hallgatókat. Az SH pályázat egy jó lépés ebbe az irányba. Az itt tanulóknak tetszik az itteni élet. Még döcögős a képzés (kevés előadás van angolul is megtartva, nyűg nekünk 5-10 hallgatóért mindent kétszer elmondani), de a világ számos helyéről nézve Magyarország egy nagyon fejlett, biztonságos és kényelmes ország. Igen, a nem-orvos képzésünk célközönsége nem a német és norvég diákok, hanem a dél-amerikai, közel-keleti és afrikai hallgatók. Ezt szem előtt tartva el lehetne kezdeni építkezni. Lassú folyamat lesz, és pénzre van szükség.


Én első körben elengedném a tandíjat. Miért? Mert első körben reklámra van szükség és nem bevételre. Nincs annál jobb reklám, mint a jó hír, amit az itt tanulók adnak tovább az országuk többi diákjának. Gondoljunk bele, hogy mostantól angolul mennének az MSc képzések és minden EU tag számára ingyenes lenne (valószínűleg ez utóbbi most is igaz, csak kevesen jönnek magyar nyelvű képzésre). Ebben az esetben nem csak az elcsatolt területek magyar lakossága jönne ide tanulni (vannak határon túliak minden képzési szinten), hanem esetleg szlovákok, románok és ukránok is. A közvetlen környezetünkben nincs olyan sok jó egyetem (sajnos). Ausztria kivétel. (Times Higher Education adatok alapján)

A világ első 500 egyetemében levő Közép-Kelet Európai egyetemek
University of Vienna 143 (Ausztria)
Vienna University of Technology 251-300 (Ausztria)
University of Innsbruck 351-400 (Ausztria)
Graz University of Technology 401-500 (Ausztria)
Charles University in Prague 401-500 (Csehország)

501-600. helyezés
University of Graz 501-600 (Ausztria)
Johannes Kepler University of Linz 501-600 (Ausztria)

601-800. helyezés
Adam Mickiewicz University 601-800 (Lengyelország)
Eötvös Loránd University 601-800
Jagiellonian University 601-800 (Lengyelország)
Masaryk University 601-800 (Csehország)
Palacký University Olomouc 601-800 (Csehország)
University of Leoben 601-800 (Ausztria)
University of Ljubjana 601-800 (Szlovénia)
University of Pécs 601-800
University of Split 601-800 (Horvátország)
University of Szeged 601-800
University of Warsaw 601-800 (Lengyelország)

801-1000. helyezés
AGH University of Science and Technology 801-1000 (Lengyelország)
Babes-Bolyai University 801-1000 (Románia)
Brno University of Technology 801-1000 (Csehország)
Budapest University of Technology and Economics 801-1000
Comenius University in Bratislava 801-1000 (Szlovákia)
Czech Technical University in Prague 801-1000 (Csehország)
Czech University of Life Sciences Prague (CULS) 801-1000 (Csehország)
University of Belgrade 801-1000 (Szerbia)
University of Bucharest 801-1000 (Románia)
University of Chemistry and Technology, Prague 801-1000 (Csehország)
University of Debrecen 801-1000
University of Maribor 801-1000 (Szlovénia)
University of Ostrava 801-1000 (Csehország)
University of Zagreb 801-1000 (Horvátország)
Warsaw University of Technology 801-1000 (Lengyelország)

1000+ helyezés
Alexandru Ioan Cuza University 1001+ (Románia)
Corvinus University of Budapest 1001+
Gdańsk University of Technology 1001+ (Lengyelország)
Ivan Franko National University of Lviv 1001+ (Ukrajna)
Lviv Polytechnic National University 1001+ (Ukrajna)
Nicolaus Copernicus University in Toruń 1001+ (Lengyelország)
Slovak University of Technology in Bratislava 1001+ (Szlovákia)
Sofia University 1001+ (Bulgária)
Taras Shevchenko National University of Kyiv 1001+ (Ukrajna)
Technical University of Košice 1001+ (Szlovákia)
Technical University of Liberec 1001+ (Csehország)
Tomas Bata University in Zlín 1001+ (Csehország)
University of Gdańsk 1001+ (Lengyelország)
University of Pardubice 1001+ (Csehország)
University of Silesia in Katowice 1001+ (Lengyelország)
University of West Bohemia 1001+ (Csehország)
University of Łódź 1001+ (Lengyelország)
V.N. Karazin Kharkiv National University 1001+ (Ukrajna)
VŠB - Technical University of Ostrava 1001+ (Csehország)
West University of Timisoara 1001+ (Románia)
Wrocław University of Science and Technology 1001+ (Lengyelország)
Łodz University of Technology 1001+ (Lengyelország)


A messzebbről érkezőktől is elengedném a tandíjat. Arra gondoljunk, hogy a külföldi hallgató itt fog lakni, enni, bulizni, utazni, stb. Tehát akkor is pénzt kell hozzon ide, ha az egyetem közvetlenül nem kap érte tandíjat. És itt jönne az, hogy bölcs az állam. Ha közös bevételeink (adó) egy része azért folyik be, mert van egy oktatás, ami fogyasztást generál (ahogy pl. a turizmus is), akkor azt támogatni kell ezen bevételekből.


Mennyi idő alatt fog felfutni ez? Egyrészt gyorsabban, mint gondolnánk, mert az oktatás nagyon felívelő "iparág". Mindenhol szükség van a képzett szakemberekre. A magyar felsőoktatásnak van potenciálja, hogy ellásson képzett emberekkel olyan régiókat, ahol ez most nem elérhető. Hangsúlyozom, hogy most. Aki fejlődni akar, az most az oktatását / kutatását fejleszti. Ez a lehetőség nem fog sokáig fennmaradni. Másrészről maga az MSc képzés is két év. Akit most felveszünk, az 2 év múlva végez és utána viheti hírünket. Egy ilyen hírnév építés mindig lassú folyamat. Fontos, hogy az ország prioritásként kezelje és országgyűlési ciklusokon átívelően biztosítsa a támogatást az egyetemek számára. Ne 1-2 éves alkuk tárgya legyen, hogy most van pénz az egyetemekre, amakkor meg nincs.


A jó oktatás nem csak az egyetemek hírét növelhetné, remények szerint olyan szintre, hogy a rangsorokban is előre lépjünk, s ezzel még egyszerűbb legyen diákokat verbuválni, nem az országét is. A most itt kiképzett, fejlődő országból jövő külföldiek országuk értelmiségi krémjét fogják alkotni. Nagyon más lehet olyan országokkal tárgyalni, ahol a tanácsadók egy része esetleg itt tanult.

A fentiek röviden azt jelentik, hogy lehet Magyarországon pénzt termelő felsőoktatást kialakítani, de az most befektetést igényel és több időt, mint egy választási ciklus. A gyorsan sok pénzt termelő felsőoktatás viszont hiú ábránd!