Lesz, aki ünnepelje az anyák napját?

Most volt anyák napja. Nem csak szerencsém van, hogy van kihez elmennem felköszönteni, de egyben vihetek hozzá három unokát is. Ez az ékes bizonyítéka, hogy jól nevelt fel.

Most lehet, hogy sokakat megsértek és kiiratkoztam a libsik közül (amely jelzőt vállalom, amennyiben a jelen rendszert nem szeretőt jelenti, de amúgy liberális nem vagyok). Vállalom. Valamikor arról is kell beszélgetnünk, hogy miért jó gyereket vállalni és, hogy ne riasszuk el a következő generációt ettől!

Könnyű megérteni, hogy miért rossz gyereket vállalni, és lehetetlen, hogy miért jó. Amíg nincs gyereked

A gyerekvállalás elleni minden érv könnyen megérthető: a szabadság feladása, az álmatlan éjszakák, az anyagi teher, az állandó izgulás valakik iránt. Miért jó? Senkit nem érdekel a fajfenntartás. Örömöt szeretnénk és boldog életet. A legkerekebb számomra a világ akkor volt, amikor az óvodás gyerekeim fogták a kezemet (később ezt nem fogják engedni és különben is fura lenne). Azokkal az apró praclikkal a kezemben a világ teljes. Most is teljes, ahogy elnézem őket egy szombat esti filmnézéskor, ahogy egymás mellett vannak a kihúzott ülőgarnitúrán. Mögéjük osonhatok és megborzolhatom a hajukat. Persze jön a "De Apaaa!"

És persze megéri, mert büszke lehetek rájuk, ahogy látom cseperedni őket. Megtanultak megfordulni, felülni, felállni. Aztán beszélni. És szavalni anyák napján. Túl gyorsan felnőnek! Már tudnak olyat is, amit én nem. Megismernek madarakat és halakat, amiket – szégyen – én biológusként nem. Sokkal jobbak németből. A lányom jogot tanul (na abból semmit nem tudok). Sorolhatnám még.

Erre a világra is érdemes gyereket szülni

A világ mindig a vesztébe rohant. Mivel tisztában vagyunk a saját elmúlásunkkal, így pontosan tudjuk, hogy a végkimenet mindig a halál. Ez egy borzalmas teher az emberiségen. És talán ezért is van, hogy állandóan az egész emberiség pusztulását vizionáljuk (hiszen 130 év múlva nem valószínű, hogy bárki is élni fog azok közül, akikkel ebben a pillanatban megosztjuk ezt a Sárgolyót). És közben nem lett igaza Malthusnak, nem haltunk globálisan éhen (de nagyon sokan éhen haltak a világ különböző részén). Nem tört ki a 3. Világháború, pedig a 60-as években szinte mindenki biztosra vette (és közben sok véres háború volt még a XX. század második felében). 2000-ben nem szűnt meg működni az összes számítógép, sőt nekem egyikkel sem volt gondom. 2012-ben jött és ment a világvége, úgy hogy nem is vettem észre (de ettől még lehet, hogy azóta csak álmodom a világot). És pont ezért nehéz mit kezdeni azzal, hogy a klímaváltozás lehetséges forgatókönyvei között van a szárazföld egy jó részének ember számára lakhatatlanná válása (és pont ezt kell elkerülnünk, és ezért koptatjuk a szánkat, hogy ugyan már vigyázzunk a Földre!).

A jövő mindig bizonytalan. Az egyéni jövő is. A gyerekeink jövője is. Lelki teher, hogy már nem tudok minden mozzanatukról, nem tudom állandóan felügyelni és óvni őket. Vagy tudtam valaha is? Az elsőszülöttemet akkor vittük kórházba fejsérüléssel (felületi, de babánál mindig megijedünk), amikor az én lábamba esett el a lakáson belül. Nem tudunk minden kontroll alatt tartani. A tőlünk telhető legjobban kell nevelnünk a gyerekünket. Az elég lesz.

A fejlett világban hallják a környezet pusztulásának problémáját. De nem akar senki lemondani a jólétről, ellenben sokan lemondanak a gyerekről. Valahogy egyszerűbb nem vállalni a felelőséget egy gyerek iránt, mint nem megvenni a legújabb telefont. A fejlődő világban pedig nincs lehetőség lemondani a gyerekről (nem férnek hozzá fogamzásgátláshoz) és így a jólét elkerüli őket. A környezetet itthon ne úgy védje senki, hogy nem lesz gyereke. Van rá más megoldás is. Például segítse hozzá a fogamzásgátlás lehetőségéhez azokat, akiknek erre nincs pénze.

Nincs rá idő és pénz

A következő kifogás, hogy a gyereknevelés drága és különben is előbb karrier, ház, nagy autó és utána majd egyszer talán jöhet a gyerek is. A biológia nem így működik. Egy férfinak még talán, de egy nőnek bizony ketyeg az a biológiai óra. Az elsőt érdemes még a 20-as években szülni. Dolgozni és karriert építeni még ráérünk a következő évtizedekben. Megdöbbentő, de nekem még majdnem annyi van a munka világában (ha akkor is 65 év lenne a nyugdíjkorhatár, mint most, de magasabb lesz), mint amennyi mögöttem van. Fejben kell átállnunk, hogy nem 20 évesen, sőt nem is 30-on kell karriert befutni, hanem majd a 40-es és 50-es éveinkben. A társadalomnak kell változnia. Annak egyszerűbb, mint az ember biológiáját megváltoztatni (akármit is gondolunk magunkról!).

A hitesoktatásból (igen, jártam olyanra) egy dolog megmaradt. Az utolsó alkalomra családapák jöttek és beszéltek arról, amiről az egésznek szólnia kell: házasságról belülről és családról belülről. Az egyikük azt mondta, hogy ne izguljunk soha azon, hogy van-e elég a gyerekre. Lesz. Isten megadja. Én ugye a többesszámot kérem csak számon a kijelentéssel kapcsolatban (helyesen: az Istenek megadják). Ti, akik ezt olvassátok és a gyerekvállalás előtt vagytok: lesz. Az a réteg, ahol ez tényleg kérdés nem olvassa a blogomat.

Megértem a szülők rettegését, hogy mikor lesz unokájuk!

A szüleim sohasem stresszeltek ezzel. Lehet, hogy azért, mert általában nem szóltak bele az életembe (de tanácsot mindig kérhettem tőlük) vagy azért, mert akkor még mindenki természetesnek vette, hogy az emberek családot alapítanak. Most már ez nem természetes. Túl sok a gyermektelen. És mindenki fél, hogy az ő gyereke lesz ilyen. Lehet, hogy így iszonyat a nyomás a következő generáción, hiszen a húszas éveik elején nem ezzel kéne még törődni. Megnőtt a generációk közötti korkülönbség is. Kevesen lesznek a 40-es éveikben nagyszülők. Talán az ötvenesben igen és akkor még rohangálhatnak az unokák után egy pár évet. De a hatvanas években ez egyre nehezebb lesz. Szóval megértem a félelmet. És – szerintem – nem arra vágyunk, hogy azonnal legyen unokánk (még nagyon nincsenek abban a korban a gyermekeim), csak arra a tudatra, hogy a gyerekeink is szeretnének maguknak gyereket.

Beszéljünk a gyerekvállalásról!

Nem beszélünk a gyerekvállalásról. Ez is a tabu témák közé került. Az első előtt nem kérdezünk semmit, mert nem tudhatjuk, hogy akarnak-e egyáltalán gyereket a párok. Vagy szeretnének, de nem jön össze. Nem akarunk sebeket feltépni. Nem kérdezhetjük meg az első után, hogy lesz-e kistesó. Ez túl személyes kérdés. Mi van, ha nem akarnak többet? A második után volt egyedül, hogy megkérdezték ismerősök, hogy szeretnénk-e még harmadikat. Ott már az igen és a nem is társadalmilag elfogadott válasz.

Nem tudom most mi a társadalmilag elfogadott a gyerekszámmal kapcsolatban. Persze a politikusok legalább hármat szeretnének a megfelelő (lehetőleg rájuk szavazó) néprétegekben. Egy növekvő népesség mindig jó a politikának és a gazdaságnak. Vagy legalábbis ez a konvencionális bölcsesség. Túl vagyunk népesedve. Globálisan. És közben Magyarország fogy. A populáció növekedés és csökkenés is exponenciális. Gyors. Gyorsan tud nőni és gyorsan csökkenni a népesség. A Föld népessége még éppen nő. Mivel nagyon sokan vagyunk, így a kevés növekedés is több milliárd embertöbbletet jelent. De itthon meg újabb és újabb milliók tűnnek el a lakosságból. Ez társadalmi probléma. Senki nem fog az ország jobbítása érdekében gyereket vállalni. Magatoknak tegyétek!

Nem vájkálunk senkinek sem a méhében, sem az életében! Ez egyrészt jó. Másrészt viszont beszélni kéne az élet dolgairól. Nem tudom hogyan. Nem akarok a sokadik középkorú férfi lenni, aki számonkéri fiatal nőkön, hogy szültek-e már ma. Kivel lenne hajlandó megbeszélni ezt a témát a következő generáció?

Miért akarják a kormányok vállalatokká alakítani az egyetemeket?

Az Egyesült Királyság egyeteminek dolgozói sztrájkra készültek. Globalizált világunkban a problémák is eléggé hasonlóak a világ különböző részein. Sajnos ennek az oka, hogy a kormányok ugyanabból a kottából próbálnak játszani, ami sehol sem vezetett semmi jóra, de mivel papíron jól mutat, a többi nem számít.

A következőkben próbálom megvilágítani, hogy szerintem miért nem lehet egy egyetem egy vállalat

A „vállalat” itt persze nem egy ideális, hatékonyan működő szervezetet jelent, ami a legtöbbek fejében esetleg megjelenik azzal szemben, hogy az állam elvileg rossz tulajdonos és amúgy sem tud céget vezetni. Persze egy állam nem is tud céget vezetni, mert ahhoz még ember kell, így persze bárminek a vezetése azon múlik, hogy ki és hogyan vezeti. Ez viszont most messze vezetne. A „vállalati” működés a kormány (kormányok) elképzelésében azt jelenti, hogy nincs vele kiadás, sőt, ha lehet még pénzt is hoz. Közvetlenül, nem valami indirekt módon.

A felsőoktatással kapcsolatban azt szeretnék a kormányok, hogy közvetlenül pénzt termeljenek

Szögezzük le, a felsőoktatás rengeteg pénzt hoz az államnak. De nem közvetlenül, hanem közvetetten. A felsőoktatás, ahogy az egész oktatási rendszer infrastruktúra. Viszi a pénzt, de nélküle nem lehet pénzt termelni. A cégeknek szükségük van a képzett munkásokra. Minden szinten szükség van képzett munkaerőre, a szakmunkástól kezdve a diplomásig. Ahogy az Ipar 4.0 felé mennénk (nem arra megyünk, de tegyük fel, hogy egyszer majd), úgy egyre több diplomásra lesz szükség.

A diplomást a felsőoktatás „termeli”

Megint tegyünk egy megjegyzést: a diplomást a felsőoktatás nem úgy termeli a diplomást, hogy bemegy egy 5 éves és kijön egy mérnök. Bementként felkészített, érettségivel rendelkező emberpalánták kellenek. Azaz eleve egy jó közoktatásra van szükség ahhoz, hogy elég diplomásunk legyen. Lehet a felsőoktatásunk akármilyen csodálatos, ha a közoktatás nem jó, akkor nem tud jó lenni a rá épülő felsőfokú képzés sem.

A felsőoktatás nem működik valódi piacként

Ki a megrendelő? A szolgálatatást közvetlenül a hallgatók veszik igénybe, de mégsem ők a megrendelők, hanem a közösség (az államon keresztül). Nagyon helyesen Magyarországon (még) nincs a teljes képzési költség a hallgatókra terhelve, azt a közösség állja. Azért mondom, hogy nagyon helyesen, mert elvileg lehetne olyan rendszer, amelyben minden személy egyénenként kifizeti a tanításának az árát, amit remélhetőleg a fizetése majd visszatermel számára. Ez a csodálatos elv viszont nem működik, illetve torzítja a társadalmat. Egyrészt nincs annyi ember, aki előre ki tudja fizetni az oktatásának költségét. Azt a szülők fizetik ki, és így a képzés a szülők anyagi helyzetétől és nem az adott személy képességeitől függ. Társadalmi szinten nem engedhetjük meg magunknak, hogy elvesszük azokat az embereket, akik képességeik (legyen az genetikai szerencse vagy egyszerűen a szorgalom) okán sok tanulást kívánó munkát végezhetnének, de nem tudják, mert a szüleiknek nincs meg a pénze a képzésükre. Ezért van a fejlett országokban (a fejlettség nem csak GDP-t jelent, az Egyesült Királyság és az USA nem igazán fejlett ország, pont azért, mert kevesebb szolgáltatást nyújt állampolgárainak, mint amennyit tehetne) alapvetően közfinanszírozott az oktatás. Direkt nem ingyeneset írtam, mert van ára a képzésnek, de azt közösen fizetik az állampolgárok.

Erre lehet az az ellenérv, hogy de hát egy mérnök, informatikus vagy most már egy orvos a fizetéséből vissza tudná fizetni az oktatásának költségét, akkor legyen valódi piac és fizessen érte. A diplomához között munka viszont túlmutat a mérnök, informatikus, orvos háromszögön. Mi van például a tanárokkal? Lehetne nekik is olyan fizetésük, hogy abból simán visszafizessék a taníttatásuk költségét, de akkor jön a továbbterjedő kérdés, hogy az így megemelkedett költségét az oktatásnak (a tanárok bérét) ki fogja kifizetni? A jelen rendszerben az adókon keresztül (elvileg, főleg, ha progresszív adózás van) az fizet inkább a közös dolgokért, aki több pénzt tud termelni. Ezen képességének egy jó része az oktatásának köszönhető a másik pedig a megszokásnak, hogy bizonyos szakmák többet, mások kevesebbet kapnak (aki azt állítja, hogy a szakmák bérezésének bármi köze van a hozzáadott értékhez, az hazudik magának! Ha ez így lenne, akkor messze a tanárok keresnének a legjobban és mondjuk a pénzügyben lenne, hogy a minimálbér emelésekor nőnének csak a fizetések a minimálbérig.)

A közösből finanszírozott ágazatok a kormányok miatt torz bevételi szerkezettel rendelkeznek

Ha egyszer eldöntöttük, hogy a közösség finanszírozza az oktatást, akkor ugye ott van még, hogy az mennyibe kerül. Mindennél a végösszeg a csillagos ég természetesen. Hiszen el tudnánk azt is képzelni, hogy 3-4-fős csoportokban tanuljanak nyelvet a diákok, a legújabb számítógépek álljanak rendelkezésükre az informatika tanulásánál és minden iskolának legyen saját uszodája is.

A közösség (a törvényalkotáson keresztül) meghatározza, hogy mi a feladata, azaz a kimentei követelménye az oktatásnak. Ha ebben benne van, hogy mindenki napi szinten leússzon 500 métert, akkor kellhet uszoda minden iskola mellé. Ha úgy gondoljuk, hogy mindenkinek tudni kell legalább egy rántottát jól elkészítenie, akkor kéne helység, ahol ezt megtanulják. És így tovább. A kimeneti követelmények és a diákok számának ismeretében az oktatók/iskolaműködtetők ki tudják számolni ez mennyibe kerül. Az iskolák (egyetemek is) viszont nem ezt az összeget kapják, hanem a kormányok által erre a szektorra szánt összeget. Ami természetesen (?) mindig kevesebb, mint ami kéne a törvényekben meghatározott követelmények teljesítéséhez.

Hogy pontosan lássuk mi van. Amikor szeretnénk valamilyen munkát elvégeztetni egy szakival, akkor megmondjuk, hogy mit szeretnénk. Ezt követően ő ad erre egy árajánlatot és mi vagy elfogadjuk vagy sem. Ha nem tudjuk elfogadni, akkor vagy keresünk más szakit, hátha olcsóbb vagy lejjebb adunk az igényeinkből, hogy beférjünk a keretbe. Ugyanez nem működik az oktatásban (egyetlen szinten sem). Egyrészt a végeredményt a törvények szabályozzák, így nem mondhatja egy iskola, hogy „ha csak ennyi pénz van, akkor nyelvet és informatikát nem tanítunk, helyette több ének lesz, mert az énektanár még nem mondott fel”. Pontosan meg van határozva, hogy mennyi ének, informatika és nyelvóra legyen. A felsőoktatásban is van egy képzési és kimeneti követelmény, ami meghatározza, hogy mit kell tanítani, ahhoz, hogy valaki például biológus legyen.

A diplomás lehet, hogy több adót termel, de nehezebben irányítható

Az egyetemek nem csak viszik a pénzt, hanem olyan embereket eresztenek ki falaik közül, akik kritikusan gondolkodnak. A kritikusan gondolkodó ember pedig nehezebben irányítható. A populista (Angliában ahogy nálunk is ez inkább a jobboldalnak nevezett rész sajátja) kormányok ezért nem szeretik az egyetemeket és az onnan kikerülőket. Az adójukat persze igen. De azt nem szeretik, hogy onnan olyanok jönnek ki, akik nem fognak rájuk szavazni. Minél iskolázottabb valaki, annál valószínűtlenebb, hogy a populista jobboldalra szavazna.

Ráadásul sok diplomás képes külföldön munkát vállalni, akár úgy is, hogy nem kell itthonról elköltöznie. Így függetleníteni tudja magát a helyi borzalomtól.

Folytatás következik. Ezek inkább a tünetek és az okok, de nem a megoldások.