A címben szereplő szakértő természetesen én vagyok, mert kishazánkban egyre hosszabb a lista, amihez mindenki ért. Természetesen ki más lenne legalkalmasabb a kötelező olvasmányok listájának megalkotására, mint én!
Irodalomtúlélő vagyok!
Túléltem a kötelező olvasmányokat. Szokták mondani, ami nem öl meg, az erőssé tesz. Így a túlélésnél hathatósabb érv nincs is egy irodalmi mű oktatása mellett. Már bocsánat az irodalmiatlanságért, de a tökön rúgást sem szokták ajánlani csak azért, mert túlélhető. És most legyünk őszinték az oktatással kapcsolatban a leggyakrabban elhangzó érv, hogy azért ne változzon vagy legyen olyan, mint 30 éve (idén lenne a 30 éves általános iskolai osztálytalálkozónk!), mert mi is túléltük. Azért akkorát nem hazudunk, hogy "mert mi is szerettük", csak túléltük.
Szerettem az irodalomórákat!
De én még az irodalomórákat is szerettem! Csodálatos tanáraim voltak. Ugye így már majdnem irodalmár vagyok? Gondolom ők is szerették az irodalmat általános iskolában és gimiben. Meg hát majdnem filozófusnak mentem (az meg bölcsész, mint az irodalmár). Szerencsére a filozófiatanárunk megmondta, hogy a filozófia ma a régi filozófusok elemzése és nem saját gondolatok papírra vetése. Pedig az lett volna az igazi, hogy a saját gondolataimat elmondhassam. Mert már akkor is volt véleményem mindenről IS. Csak remélem, hogy a magyartanáraim nem olvassák ezt, mert esetleg emlékeznének, hogy mi is volt a véleményem akkor...
Lehetett véleményünk! Legyen véleményünk!
Végre egy tantárgy, amiben le kellett írni a véleményemet. Lehetett érvelni. Lehetett felfedezni egy művet. És nem kellett azt gondolnom, amit a költő, sem azt, ami a tanár. Szerencsémre sohasem kaptam rossz jegyet, mert valamiről más véleményen voltam. A borzalmas helyesírásom (ma minden bizonnyal simán diszgráfiásnak nyilvánítanának, akkor a "tanuld meg és kész"-szel elintézték) vagy a csetlő-botló fogalmazásomért persze megkaptam a jussomat. És így 44 évesen természettudósként nagyon felértékelődik a vélemény értéke. Hogy az embernek lehet olyan. Mert a szakmámban nem igazán van olyan, hogy vélemény. Ott szakcikkekből eredeztethető tényeket lehet közölni. De az irodalmi művekről lehet csak véleményem!
Az irodalmi művekről szóló véleményen rólam mond valamit és nem a műről
A tanáraim elmondták nekem, hogy az irodalom egy tükör. A tükör meg egy olyan dolog, aminek nagyon kevesen érdeklődnek a fizikája vagy az anyagösszetétele iránt, a legtöbbeknek az számít, hogy mit lát benne. Megszólít-e bennünk valamit egy mű vagy sem. Én szerettem az Egri csillagokat meg a Pál utcai fiúkat. Azért szerettem őket, mert a militáns lelkem szereti a hősies csatákat. Ennyi. Az arany virágcserépben meg van szalamandra és különben is a romantika az a fantasy előfutára. A fantasyt meg szeretem. A sci-fit is. Sajnos ezen műfajok nem szerepeltek az irodalomórán.
Én nem szeretem a szépirodalmat
Nekem a sok év irodalomoktatásból ez maradt meg a művekről: nem szeretem a szépirodalmat. Ha valamire azt mondják szépirodalom, az nekem nem fog tetszeni és meg se próbálom. Nem azzal van gondom, amit látnék azokban a tükrökben, hanem a keretével. Nem tetszik a keret. Egy Terry Pratchett regény egy társadalomkritika. Minden mű egy más részéről ír a társadalomnak, legyen ez a mozi, a rock'n'roll, a nők helyzete vagy foci (nem maga a sport, hanem, ami körülötte van) az nekem végtelenül elgondolkodtató. De nem élvezném ennyire, ha nem lennének benne varázslók, törpék, sárkányok és tudálékos körtefából készült utazóládák. Ha Pratchett nem kacsintana ki a fantasy irodalom többi részére, amitől bennfentesnek érzem az olvasást, akkor az nem lenne olyan. És a szépirodalom nem ilyen, mert a történelmi utalásokat nem biztos, hogy értem, a többi műre való utalást meg még kevésbé.
Ahogy nem a tükör hibája, hogy túlsúlyos vagyok, úgy nem a szépirodalom hibája, hogy nem szeretem
Az irodalom egy szakma. A tanítása is egy szakma. Azokra kéne bízni a tantervek, kompetencialista, stb. kidolgozását, akik értenek hozzá. Akik nem csak túlélték az irodalomórákat, nem csak szerették tizenévesen az irodalmat, hanem komolyan foglalkoztak vele, és nagyságrendekkel több írót, művet, stílust ismernek. És, ami a legfontosabb: tanítanak gyerekeket. Tudják mit lehet és mit nem lehet átadni. Tudják mi marad meg és mi nem egy műből. Tudják – velünk ellentétben –, hogy az irodalom az nem egy lista szerzőkről, a születésük évéről, a feleségük nevéről és pár vers első versszakáról.
A kompetenciákról
Az irodalomhoz nem értek (le merem írni, kövezzetek meg, de ez van). A biológiához egy kicsit értek. A biológia tanításához (általános- és középiskolás szinten) szintén nem értek. Viszont evolúcióbiológiából (amihez értek) nem vagyok biztos, hogy azt és úgy kell középiskolában tanítani, amit tanítanak. Például a Hardy-Weinberg egyensúlyt szokás megtanítani és így mindenki tudja, hogy 1=p2+2pq+q2. Egyetemen sem tudom elmagyarázni, hogy ez miért jó. Fel lehet használni bizonyos populációgenetikai számolásoknál, amivel az átlag biológus úgysem találkozik (vagy igen, csak nem tudja, hogy az van mögötte). És el lehet hosszan beszélgetni arról, hogy miként lehetne közelebb hozni a diákokhoz, hogyan lehet megértetni velük, hogy az egyenletek mögött biológiai valóság van. Miközben egy kolléga teljesen jogosan kérdezte meg tőlem, amikor már egy ideje panaszkodtam, hogy milyen nehéz megértetni a matekosabb részeit az evolúcióbiológiának, hogy miért is kell akkor azt tanítani? Olyan kolléga volt, aki mind a matekhoz, mind az evolúcióbiológia matekosabb részeihez nálam nagyságrendekkel jobban ért. És ott, bevallom nem is olyan régen volt ez, bekattant, hogy bizonyos dolgokat azért tanítunk, mert előttünk mindenki tanította és nem azért, mert tényleg úgy gondoljuk, hogy ez fontos és hasznos.
Miért tanítjuk meg a Hardy-Weinberg egyensúlyt? Mert el lehet mondani, hogy ideális populációban, amelyben nincs mutáció, migráció, szelekció, végtelen (vagy kellően) nagy és véletlenszerűen állnak párba a szexuális fajok ellenkező nemű egyedei, abban nincs evolúció. Ha a feltevések bármelyikét megváltoztatom, akkor meg van (lehet) evolúció. Úgy is mondhatom, hogy szelekció, migráció, mutáció és sodródás okozhat evolúciós változást. Ez a lényeg. Lehet, hogy ezért nem kell egyenleteket írni órákon át, amiből amúgy csodálatosan kijön mindez, de nem azon a nyelven van, amit az átlag biológus ért. Miközben az átlag biológusnak azt szeretném átadni, hogy ha látja, hogy egy populációnak a genetikai összetétele változik, akkor nem biztos, hogy szelekció van mögötte, lehet, hogy más. Mondjuk így vírusos és variánsos időkben ez lenne a fontos, nem pedig a számolás, ami speciel vírusokra amúgy sem így van.
A kompetencia pedig az, hogy tudjanak a biológusok evolúciós problémákon elmélkedni. Gondolom az irodalomnak meg az a célja, hogy tudjuk elolvasni egy könyvet, megértsük, meg tudjunk írni. Akár egy beadványt az önkormányzathoz, vagy egy e-mailt egy tanárnak. Ezek ráadásul fontosabbak, mint a Hardy-Weinberg egyensúly. Hasznát vettem valaha annak, hogy megtanultam egy verset vagy valamikor tudtam XY költő mikor született? Nem. Felesleges volt tehát számomra az irodalomóra? Nem.
Aki idáig eljutottál, esetleg sejtheted, hogy vannak grafomán hajlamaim, nem csak hallani (és hallatni) szeretem a saját hangomat, de olvasni is ;) Persze a tudományos blogomhoz nem árt, ha tudok ezt-azt biológiából, de írni is tudni kell. Ami az írásaimban az olvashatóság szempontjából jó, azt az irodalomtanításnak köszönhetem. Az olvasónaplóknak. Annak, hogy kellett írni. Ez is egy készség, amit gyakorolni kell. Aztán vagy javul benne az ember vagy sem.
Akit meg tényleg érdekel, hogy kell-e szerzőlista, kötelező olvasmány és ha igen milyen, ha nem miért nem, az olvassa az irodalomtanárok írásait. Elérhetőek!
