A kutatás a feladatunk, a feltételeket a munkáltató kell biztosítsa - vitaindító

Úgy érzem, hogy belefeledkeztünk a saját világunkba és már észre sem vesszük, hogy nem normális!

Az államilag finanszírozott kutatás-fejlesztésről szóban mindig azt várják el, hogy olyan legyen, mint a versenyszféra, de pontosan azt nem teszik, amitől a versenyszféra működik.

Van egy halom ember, egyetemi oktatók, kutatóintézeti kutatók, múzeumi szakemberek. A munkaköri leírásukban (egyetemi oktatók esetében a felsőoktatási törvényben) rögzített feladatunk a kutatás.

2011. évi CCIV. törvény a nemzeti felsőoktatásról VIII. Fejezet 26. § (1)  „Az oktató munkaideje legalább húsz százalékában tudományos kutatást - a művészet, művészetközvetítés és sporttudomány képzési területen művészeti vagy sportszakmai tevékenységet - folytat, továbbá a hallgatókkal való foglalkozással, tudományos kutatással le nem kötött munkaidőben - munkaköri feladatként - a munkáltató rendelkezései szerint ellátja mindazokat a feladatokat, amelyek összefüggnek a felsőoktatási intézmény működésével és igénylik az oktató szakértelmét.”

Akkor kérem most a jogot végzett ismerőseimet kérdezem, hogy kinek a feladata a munkaköri leírásban szereplő feladathoz szükséges feltételek biztosítása? A munkáltatóé vagy a munkavállalóé? A Marika néni is megértse szinten kérdezve: a gyári munkásnak mikor mondják, hogy ugye a futószalagot hozod otthonról vagy legalább menj el a polgihoz és beszéld meg vele, hogy adjon olyat neked?

Amikor viszont felvetem, hogy minden oktatónak alanyi jogon járni kéne a kutatásához forrás, akkor igen sokan furán néznek rám, hogy az nem működne, mert a munkaköri leírásba foglalt tevékenység végzéséhez szükséges feltételek csak a kiváltságosoknak járnak….

Mennyire vagyunk kiválóak?

Olvassunk cikkeket a 20. század első feléből vagy mondjuk úgy 1969-ig bezárólag. Ez a nagyon régen volt még nekem is. A nagyszüleim felnőttkora, a szüleim fiatalsága. De ha visszamegyünk ezekhez a cikkekhez, akkor sokszor lesz az az érzésünk, hogy minden kérdést pontosan láttak. Miért ne tették volna? Az azóta eltelt 70+ évben azokat a kérdéseket járjuk körül. Könnyebb nekünk, mert sok minden felfedeztek és közben volt egy óriási technológiai fejlődés. De egyben azt a kijózanító üzenetet is leszűrhetjük, hogy mi most letisztázzuk azt, amit az elődeink felfedeztek. Az a fajta meló, amikor megvan a csodálatos ősmaradvány lelete, de le kell farigcsálni a követ róla. Iszonyat meló, de a nagy felfedezés már megvolt. Erre mondják azt, hogy iparosmunka. (persze lesz még felfedezés, amikor minden szépen le van tisztázva)

Nem kisebbíteni akarom a kortársak munkáját! Azt szeretném egy kicsit perspektívába helyezni, hogy mennyire érdemes arról beszélni, hogy csak a legkiválóbbaknak szabad kutatni és többiek mehetnek a levesbe. Van egy ilyen felfogás a tudományon belül. Persze mindenki, aki ilyet kimond az egyértelműen úgy gondolja, hogy ő abba a szűk elitbe tartozik, aki érdemes a kutatásra, bezzeg a többiek.

Akkor én leírom: másod – harmadvonalbeli kutató vagyok. És lehet, hogy most túlértékeltem magamat. Bár pontosan mit is jelent az, hogy kiváló kutató? Egy kollégámmal egy konferencia alkalmával (akkor van lehetőségünk hosszabban beszélgetni, akkor is, ha amúgy szomszédos szobában dolgozunk) felmerült ez a kérdés. Egy generációval (ami szerintem tudományban olyan 15 év, a tanáraim korosztálya) előttem jár. Neki a jó kutató az, akinek vannak érdekes kérdései. Ledöbbentem. Mert valahol nagyon logikus válasz ez. Valahol ezért szerettünk bele a tudományba a húszas éveinkben. Ezért néztünk fel a mestereinkre: voltak érdekes kérdéseik! Miközben én rávágtam azt a választ, amit ma elvárnak a kiváló kutatótól: sok pénzt tud behozni pályázatokból. Lehet, hogy nincs érdekes kérdése. Sőt az igazán érdekes kérdésekre nem igazán lehet pénzt kapni. Azért, mert rizikósok. A legtöbből nem lesz semmi. Kiderül, hogy nincs válasz (a mai tudásunk szintjén). Vagy a válasz nem érdekes (most). De amiből lesz, az előre fogja vinni a tudományt (és így az emberiséget).

A kiválóság nem mérhető.

Olvassuk el Barabási Albert-László „A képlet” című könyvét. Értően olvassuk! Úgy, hogy a meg nem értése a bőrünkre megy! A kutatásban nem 100 méteres sprintben veszünk rész. A 100 méteres futásban, aki előbb beér az a jobb. Pont. De ki a jó focista? Persze egy focitébolyban élő országban biztos mindenki tud neveket mondani. Összeraknánk őket egy csapatba, mit kapnánk? Ki a jobb hegedűművész? És kiderült, hogy a versenyeken fontosabb, hogy hányadiknak hallgatnak meg, mint, hogy hogyan tudsz hegedülni. Mert mindenki nagyon jól hegedül. Egy hegedűversenyen nem én, Kun Ádám versenyzek, aki legfeljebb hegedűtokot fogott a kezében, Paganinivel. Ott Paganinik versenyeznek. Nem tudjuk mérni, hogy ki a jobb kutató. Pláne nem tudjuk most megmondani, hogy kinek a cikkét fogják még 50 év múlva is idézni, tanítani és kiét nem. Hosszútávon az a fontos.

Vegyük ki a fejünket a homokból és álljunk ki a normális munkakörülményekért!

A pályázatok nem arra valók, hogy az alaptevékenységünket végezzük vele! Nem arra valók, hogy abból legyen számítógépünk a mindennapi munkához (jegybeírás a hallgatóknak, levelezés), hogy legyen egy csomag papír a ZH-hoz. És nem arra való, hogy elvégezzük azt a kutatást, amit elvárnak tőlünk. Az a legalább 20%-ot az időnkből. Az alanyi jogon kell, hogy járjon nekünk. A pályázati pénzek arra valók, hogy, ha van valami világmegváltó ötletem, amit nem tudok elvégezni abban az időkeretben, személyzettel, eszközökkel és forrásokkal, ami amúgy lefedi a munkaidőmet. Ha ilyet akarok megvalósítani, ahhoz kellhet extra pénz.

Az alapműködéshez a forrást a munkáltatónak kell biztosítani. Alanyi jogon, a pozícióhoz és kutatási területhez igazított összeggel.

Hol tévedek? Az nem válasz, hogy de itt így működnek a dolgok és fogadjuk el. Ha ezt válaszolnánk a tudományos kérdéseinkre, akkor az emberiség még a tüzet sem használná.

Higgyetek a tudománynak!

Megjelent az Azonnalin egy viccnek durva, komolynak gondolt cikként meg elborzasztó írás. A szerző a mellett érvel, hogy ne higgyünk a  tudománynak, mert az is ideológiai kérdése. Azzal támasztja alá gondolatmenetét, hogy a járványintézkedéseket különböző járványtanászok és virológusok máshogyan értékelnek. Mindezt a végén azzal spékelte meg, hogy a klímavédelembe is rúgott egy nagyot. Ez utóbbin keresztül szeretném bemutatni, hogy objektív tudomány mellett is lehetnek eltérő vélemények, nem azért mert a tudomány ne lenne egzakt, hanem, mert korlátozott adatok mellett kéne megjósolni a jövőt.

A világban van bizonytalanság és nem tudunk mindent

Lehet, hogy a természettudománytól azt várják el az emberek, hogy az mindig minden körülmények között megjósolja a jövőt, mert hát mégiscsak ez az egyik varázslat, amit elvárunk tőle. Ki kell ábrándítsam a nagyérdeműt, nem így működik a világ. Sok mindennek van bizonytalansága, ami jó részt a nemtudásunkból ered. Igen nem tudunk mindent. Nem csak én, egyszeri ember, de kollektíven sem. Amikor gimnáziumban szépen kiszámoljuk, hogy mikor mekkora sebességgel megy a feladatban szereplő autó, akkor feltételezzük, hogy minden adat a rendelkezésünkre áll. Amikor az a kérdés, hogy 2050-ben mi lesz, akkor ugye belátjuk, hogy nem tudunk mindent. A legegyszerűbb mérésnek, például egy kiló liszt lemérésének, is van bizonytalansága. Ez persze nem nagy, nem fogunk 2 kilót mérni (vagy ha igen, akkor valami nagyon rossz a mérleggel) és felet sem, de grammokban biztosan lesznek eltérések. Egy ennél sokkal összetettebb rendszer, mint a klíma, sokkal több hibával terhelt. Mégis mostanság egészen jól tudják jósolni az időjárást a következő napokra.

Az, hogy a bizonytalansággal nem tudunk mentálisan mit kezdeni, az nem a tudomány hibája, hanem a mienk. Vigyünk esernyőt vagy sem? Merjek-e teregetni az erkélyen vagy inkább a szobában tegyem? Ezeket a döntéseket a rendelkezésre álló adatok alapján kell meghoznunk. A természettudomány ebben annyi, hogy, amennyiben nem esik az eső (és nincs 100% páratartalom), úgy idővel meg fog száradni a ruha. A benne levő víz elpárolog. Ez a páratartalom, a hőmérséklet, a szél és a ruha anyagától függően több kevesebb időt vehet igénybe. De ott a bizonyosság, hogy a ruhák száríthatóak. És a legfontosabb: ez független a teregető ideológiai beállítottságától, a kormány összetételétől és az aznapi kedvemtől. A döntést, hogy kint teregessek vagy bent nekem kell meghozni. Bevállalhatom, hogy eláznak a dolgok, de ha nem, akkor kint gyorsabban fognak megszárazni. Ma is igen felhős volt az ég, de végül egy csepp eső sem esett itt. Lehetett teregetni. Hétvégén viszont bent teregettem, pedig visszagondolva volt elég esőmentes időszak (bőven), amikor kint is megszáradtak volna a ruhák. Utólag meg könnyű okosnak lenni.

A természettudomány (de a társadalom- és bölcsészettudomány is) objektív, a döntéshozatal nem az

Az inkriminált írás szerzője azt állítja, hogy "ahogy nincs objektív, ideológiamentes társadalom- vagy bölcsészettudomány, nincs ilyen természettudomány se." Itt összekeveri a tudományt és a művelőit, illetve az eredményeket/tényeket és az értelmezésüket. Van egy eredmény: növekszik a Föld átlaghőmérséklete. Ez a természettudomány. Mit tudunk kezdeni ezzel? Na a klímaváltozás körüli diskurzus erről szól. Valamit kell azzal kezdeni, hogy hatalmas területek lakhatatlanok lesznek, hogy nem lesz elég élelem, hogy új betegségek jelennek meg ott, ahol eddig azok nem voltak jellemzőek. A társadalomtudomány segíthet abban, hogy különböző intézkedéseknek mi lesz a hatása. És ez alapján lehet dönteni a döntéshozóknak, hogy mi legyen. A döntésben lehet ideológia. Akár azt is mondhatja egy politikus, hogy nem hisz az egészben és nem tesz semmit. Amennyiben ilyen embereket választunk meg, akkor ez a nép (vagy egy részének) akarata.

Most jöhet a kórus, hogy ilyen-meg-olyan kutatások bizonyítják, hogy ez meg az az intézkedés nem használ, nincs értelme, stb. Először is szögezzük le, hogy dönteni a klímaváltozásról nem lehet, kőbe is véshetjük, hogy márpedig lehűlés van, attól még nem lesz. Törvénybe és rendeletbe olyasmiket lehet rakni, hogy konkrétan mit lehet és mit nem csinálni. Lehet szelektív kukákat osztani, betiltani az autókázást, a műanyag zacskókat, a húsevést vagy a repülőutakat. Ezekről vitázunk. Lehet ezeket természettudományosan kezelni? Lehet, de nehéz. Hiszen csak megfigyelésre szorítkozhatunk. Kísérletezni nehézkes. Nem mondhatjuk, hogy akkor most 5 évre megtiltjuk a húsevést A városban, de B-ben nem (kontroll kísérlet!) majd megnézzük, hogy mi az eredménye. Maradnak az olyasmik, hogy megbecsüljük a hatását egy kiló steak előállításának és összevetjük más élelmezési stratégiákkal. De ekkor tudni kell, hogy a becslésünk a maga bizonytalansága mellett, lehet, hogy csak lokálisan érvényes. Lehet, hogy 1 kg hús előállításának más a környezetre gyakorolt hatása egy intenzív mezőgazdaságot folytató országban, mint egy pásztorkodó közösségben. És így az eredmények (amelyek objektívek) általánosíthatósága nem tökéletes.

És lehet, hogy inkább az autókat kéne kitiltani a városokból, mint a műanyag zacskókat betiltani, mert az előbbinek kedvezőbb hatása lenne a környezetre (nem tudom, most tegyük fel). A döntés nem csak arról szól, hogy melyikkel mennyi széndioxidot spórolunk meg (az autókkal biztosan többet), de arról is, hogy fizikai szemétből mennyi keletkezik, vagy mikroműanyagból az óceánokban. A klímaváltozás egy igen összetett kérdés. És erre rakódik a gazdaság és a társadalomtudomány kérdése. Nem elég egy szabályozást bevezetni, be is kell tartani. A műanyag zacskók eltűnését is többféleképpen lehet elérni. Lehet tiltani. Lehet extra adót kivetni rá. Lehet pénzt kérni érte. Ezen opciók közül van ami meghagy választási lehetőséget, van, ami nem, és ugyanazon áremelkedés mellett (kötelező adó amit általánosan szednek be az üzletektől vs. én döntök, hogy megveszem-e a zacskót) is más lehet a társadalmi kimenetele a döntésnek. Most úgy tűnik, hogy a műanyag szemét visszaszorítása mellé lehet állítani az embereket. És a nyugati világban például a húsevés egy részéről való önkéntes lemondás is többeknek megoldható. Akkor erre kell menni, és nem olyan irányokba, amelyek jelenleg jelentősebb ellenállásba ütköznének (azért érdekes lesz megnézni, hogy a légi személyszállítás korlátozása mellett most mennyien állnának ki).

Tudom, hogy most körülbelül annyit mondtam, hogy sok a bizonytalanság és keveset tudunk. De ez nem jelenti, hogy minden relatív, a világ megismerhetetlen és nincs objektív igazság! A meglevő ismeretek alapján kell dönteni. A semmittevés is döntés. Az is egy út, aminek következményei lesznek. Mivel az adatok nem teljesek és van bizonytalanság, így bizony – például stressztűréstől függően – más döntés mellett tehetik le a voksukat szakértők ugyanazon objektív adatok alapján. És a döntés lehet ideológiai alapú. De dönteni nem a tudósok fognak, hanem a döntéshozók. Ezért nem is értem, hogy mit jelent az, hogy "zokszó nélkül kéne elfogadniuk a senki által meg nem választott tudósok állítólag objektív, független véleményét".

Leen Hordijk a IIASA korábbi igazgatója részt vett a CFC gázok betiltását eredményező nemzetközi tárgyalásokon mint tudományos tanácsadó. Később nekünk fiatal kutatóknak mesélt ezekről a tárgyalásokról, hogy tudjuk mi a szerepe a tudománynak egy ilyen döntéshozatalban. Nem a tudósok döntenek, és eleve elhibázott stratégia, ha azzal jön egy kutató, hogy ezt KELL csinálni. A tudomány azt tudja tenni az asztalra, hogy, ha ezt tesszük, ez lesz, ha amazt, akkor amaz. Emberek vagyunk tehát lehet, hogy egyes kimentek közelebb vannak a lelkünkhöz. De a tudomány, a platóni idea, nem azt mondja, hogy ezt és ezt kell tenni klímaügyben, hanem, hogy ha nem teszünk semmit, akkor megsülünk, ha teszünk és eleget, akkor ennek egy része elkerülhető. Minden opció mögött gazdasági kihatás, társadalmi kihatás és hasonlók állnak. És végül a döntéshozók döntenek. Nem kell elfogadni sem a véleményünket, sem azt az opciót, amit a tudományos közösség a legjobbnak tart. De megmondtuk, hogy mi lesz a következménye (mi szóltunk).

Klímaterror vagy reális veszélyekre figyelmeztetés?

A cikk ott fejeződik be, hogy ha hallgatnánk a tudósokra, akkor "a harmadik világ egésze és az első világ alsó osztálya bele fog dögleni ebbe a szakértői abszolutizmusba." Értsd, ha meghozzuk mindazt a lemondást, amitől a világ egy élhetőbb környezet lesz, az – a szerző szerint – nagyon rossz lesz egyes régióknak. Akkor én itt a saját blogom magányában brutálisan őszinte leszek a most ismert eseménytérrel kapcsolatban.

A klímaváltozás legjobban azokat a régiókat érinti, amelyeket harmadik világnak hívunk. Ha nem csinálunk semmit, akkor ezek a területek lakhatatlanok lesznek évtizedeken belül. Azaz bele fognak dögleni. Milliárdok. Ez a nem csinálunk semmit opciónak a következménye. Persze elvitatkozhatunk majd azon, hogy kinek a felelőssége, a Napé mert süt vagy mienk, mert nem tettünk semmit.

A mérleg másik oldalán a gazdasági kihatás van. Értem én, hogy ha nem frissítenénk a ruhaárunk minden két hétben a legújabb trend szerint, akkor szegény sri lankai, bangladeshi, vietnámi, stb. varrónőknek kevesebb bevétele lenne, de a serpenyő másik oldalában szeméthegyek, rengeteg eltüzelt szénhidrogén, környezetet károsító vegyszer, feltúrt élőhelyek és hasonlók állnak. És lehet azzal jönni, hogy mi a fontosabb a környezet vagy az emberélet? Amire amúgy a válasz az, hogy a környezet, hiszen a nélkül nincs emberélet, tehát a kérdés is butaság. Mert a valódi kérdés az az, hogy ha korlátozni kell az ipar termelését, akkor miből fog megélni a harmadik világ és az alsó osztály? És erre nem az ökológusok vagy a klímaszakértők fogják megadni a választ, hanem a közgazdászok és a szociológusok. Ez persze ideológiai kérdés, mert lehet, hogy a válasz egy sokkal nagyobb mértékű társadalmi szolidaritás.

Higgyünk a szakértőknek!

Ez most hangozhat úgy, mint egy politikai kortesbeszéd, amiben azt kérem, hogy nekem higgyenek és ne másnak. De ez nem rólam szól, hanem a szekértelem értékéről. És a szakértelem az nem tudósok és mindenki más. A szakértelem azt is jelenti, hogy amikor elromlik az autóm, akkor az autószerelőnek hiszek és nem ráolvasásokkal próbálom megjavítani. Egy építkezéssel kapcsolatban az építészeknek, építőmérnököknek, kőműveseknek, ácsoknak, burkolóknak, stb. hiszek. Egy orvosi diagnózisért inkább megyek orvoshoz és nem a gyakori kérdéseken teszek fel kérdést az internet bölcs tömegének. Azaz értsük meg, hogy ha a szakértelem értékét megkérdőjelezzük az ökológusok, klímaszakértők, virológusok és járványtanászok tekintetében, akkor a mi saját szakmánkkal kapcsolatos szakértelmünket is megkérdőjelezi a többi ember. Biztos ilyen világban szeretnénk élni?

Elkutatták és az innováció

Az EU közzétett egy elemzést arról, hogy milyen jól teljesítünk innováció területén. Ennek az a végkicsengése, hogy bár az EU egésze sikeresen jobb lett 2010 óta, Magyarország visszaesett. Az adatok elénk tárásáig az index cikke is jól hozza ezt. Onnantól viszont valami nagyon nem stimmel a cikkel.

A rossz magyar innovációs mutatókért Pálinkás Józsefet és a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatalt teszi felelőssé, pedig ez nem igaz.

Az innovációs mutató több elemből tevődik össze. Bele tartozik a felsőoktatásba járók száma, az újonnan PhD fokozatot szerzettek, a kutatóhálózat milyensége, az ipar fejlesztésekre költött pénzek mennyisége, a széles-sávú internet lefedettség vagy, hogy mennyi high-tech dolgot exportálunk. Egy igen összetett mutató. És legyünk őszinték, nagyon nagy részére semmilyen befolyással nincs egy olyan hivatal, amely valamennyi pénzt kioszthat tudományos kutatásra, illetve szakértői hálózatán keresztül véleményez olyan pályázatokat, amelyeket végül a minisztérium oszt ki. Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy az innovációs pénzek nagyobb részét a Gazdasági Minisztérium osztotta ki eddig is és nem az NKFIH.

Tényleg sok pénzt osztottunk ki innováció címén. De ebből levonni, hogy az NKFIH rosszul döntött, főleg abban, hogy az alapkutatásokat támogatta, dőreség. Az Index egy két éves cikkében található ábra egyértelműen mutatja, hogy a nagy pénzek nem az alapkutatásba, hanem a vállalati K+F+I-be ömlenek. Ezeknek a megtérülése tényleg kétséges, sőt melegágyai a korrupciónak és a lopásnak. Az alapkutatásra fordított összeg ehhez képest egy nagyságrenddel kisebb! És az alapkutatáshoz kapcsolódó mutatókban javultunk 2010 óta.

Az alapkutatás, a szegényes források ellenére is, jól teljesít Magyarországon

Romló eredményeink az oktatás területén az egyre szűkebb forrásoknak köszönhetőek, valamint annak, hogy minden eszközzel próbálja a kormány távol tartani a diákokat az egyetemektől. A doktori képzésben egyre kevesebben vesznek részt, mert egyre kevésbé vonzó a kutatói életpálya (vagyis annak a hiánya). Az elmúlt években a különböző ösztöndíjrendszerek, alapkutatási pályázatok és a LENDÜLET és kiválósági pályázatok mind azt a célt szolgálták, hogy vonzóbbá tegyék a kutatói pályát a fiatalok számára és lehetővé tegyék az itthon maradást. Ezek nélkül még rosszabbak lennének a mutatóink.

Az NKFIH aktívan részt vett, hogy több PhD fokozat szülessen, a szétosztott csekély pénzek nélkül még rosszabb lenne ez a mutató.

Az innovációs pontszámunk azon része, amely a kutató rendszerrel foglalkozik emelkedést mutat. Többen publikálnak más európai kutatókkal együtt (tehát a magyar kutatás szerves része az Európainak, a magyar kutatók nemzetközi szinten is elég jók), többen hivatkozzák a cikkeinket és több külföldi diák választja doktori képzésének színhelyéül az országot. Már vannak olyan volumenű pályázatok is, hogy nemzetközi szinten hirdessünk meg állásokat és oda külföldiek jelentkezzenek. Nem Nyugat-Európából, mert a havi fizetést heti fizetésnek is keveslenék, de mondjuk Dél-Amerikából vagy a Közel-Keletről.

Csúfosan csökkent a közfinanszírozás a kutatás-fejlesztésben. Nagyon keveset költünk erre a szektorra. Ez nem a pénzt osztó hivatal "bűne", hanem azoké, akik erre keveset irányoznak elő a költségvetésben. Az MTA teljes kutatóhálózatának éves költségvetése, amiről most a vita megy, nem éri el egy stadion építésének árát. Az úszó világbajnokság költségéből évekig működne az egész MTA.

A vállalati innováció nem a beleöntött pénztől lesz jó. Az államtól kapott pénzeket ingyen pénznek veszik még azok a vállalatok is, aki amúgy végeznek tényleges kutatás-fejlesztést. Ahogy azt már máshol írtam, a valós terméket előállító kutatások titkosak. Nem fogják azokat pályázatokban és jelentésekben megszellőztetni. Vannak persze ötletek, amiből talán lesz valami, és amelyekre akár lehet is pénzt adni. Ezek persze rizikósak. Ha elég sokat tud finanszírozni egy állam, akkor elég be fog jönni, hogy az megtérüljön. Magyarországon viszont sajnos a kutatás is a pénz lenyúlásának egy formája. Az eredmények ugyanis tényleg jelentések, azaz sok gépelt oldal. Ez megjelenhet egy lektorált szaklapban, amely esetben a tudományos eredmény talán tényleg létezik, vagy csak egy pár nap alatt összeollózott halandzsahalmaz, amire fel lehet venni pár milliót.

Az MTA garancia lehet rá, hogy valós kutatásokra megy a pénz

A szakértők meg tudják mondani, hogy mi működhet legalább elméletben és mi nem. Egy örökmozgó például nem működhet, mégis adtak rá pénz a minisztériumban (és nem az MTA-n). Az MTA egyértelműen állást foglalt a homeopátia ellen, de a kormány mégis védelmébe vette. A kétes kimenetelű kutatások finanszírozója általában egy minisztérium, ahol gondolom feladat a közpénz kitalicskázása. (Emlékszik még valaki azokra a daliás időkre, amikor a lenyúlás fokmérője még a nokiás doboz volt és nem a talicska? És arra is emlékszünk, hogy a nokiás doboz nem is létezett, azt a tanú kamuzta be?) Mert Pálinkás József és az NKFIH igazi bűne nem a romló innovációs pontszám, az nem rajtuk múlott, hanem, hogy nem engedtek mindent ellopni.

Amikor megalakult az NKFIH, és bekebelezte az OTKA-t, ami MTA alatti költségvetési sor volt, akkor azért jelezte a tudós társadalom, hogy ez nincs így jól. A kutatók tudnak dönteni arról, hogy mit érdemes kutatni és mit nem. A jelenlegi központosítás mindig csak arra jó, hogy olyan irányba is lehessen pénzt folyatni, amelybe normális esetben nem menne. Akkor lesznek jók az innovációs mutatóink, amikor a cégek egy normális és kiszámítható gazdasági környezetben maguk fognak az innovációba befektetni, mert ez lesz az érdekük. Ehhez a kormánynak a normális és kiszámítható gazdasági környezetet kell megteremteni. Ez valamiért nem akaródzik neki.

Ne csodálkozzunk, hogy rosszak a mutatónk. És könyörgöm, ne kenjük másra!

Hogy Mari néni is értse!

Náray-Szabó Gábor akadémikus azzal próbálta meg megvédeni a kormány MTA-t érintő pénzlennyúlását, hogy Mari néninek – az egyszeri adófizetőnek  – az alkalmazott kutatás fontos, de az alapkutatás nem. Ki nem mondott gondolat persze, hogy Mari néni tökéletesen érti, hogy miért van szükség újabb stadionra, kilátóra a pusztában, plakátkampányra tízszeres áron és a főterek állandó díszkövezésére, de tudományos kutatásra költött pénznél tételes elszámolást igényel, úgyis mindent érteni fog (vö. közismereti tárgyból úgyis egyre több van az iskolában, vagy nem?).

Gyors teszt, hogy érti-e Mari néni 

Az e heti Science folyóiratban (ez a tudományos publikálás egyik csúcs médiuma) két cikk van, ami alkalmazott, orvosbiológiai relevanciával bíró kutatás. Címeik egyrészt "Notch ligand Dll1 mediates cross-talk between mammary stem cells and the macrophageal niche" (Notch ligandum Dl11 közvetíti a keresztkommunikációt az emlő őssejtjei és a makrofágok niche-e között), másrészt "Ultrafast neuronal imaging of dopamine dynamics with designed genetically encoded sensors" (ultragyors neuronális megjelenítése a dopamin dinamikának tervezett, genetikailag kódolt érzékelőkkel). Ugye minden érthető? Az első amúgy az emlő fejlődéséről szól, ami egyben segít megérteni bizonyos mellrákok kialakulását. A másodikkal pedig valós időben láthatjuk, hogy egy egér agyában mi zajlik egy bizonyos információt szállító molekulával. A neuronális betegségek gyógyításához nem árt, ha tudjuk mi történik az agyban mielőtt megpiszkáljuk. Hozzájárulnak ezek a kutatások a mellrák vagy a Parkinson-kór gyógyításához? Igen. Lesz belőlük gyógyszer? Nem.

Mi is az az alapkutatás és mi az alkalmazott kutatás?

Érezzük, hogy a lehet-e vékonyabb az iPhone, vagy eregethet-e kevesebb káros anyagot egy benzines autó kérdés alkalmazott kutatás. Eredménye akár jövőre megjelenhet a piacon, és pénzt termelhet (vagy nem) a cégnek. A Marsi landolás, a messzi bolygók fürkészése viszont jelenleg semmi haszonnal nem kecsegtet. Egyik ma élő politikus életében sem fogunk egy másik naprendszerbe eljutni, és a Marsra szállást sem biztos, hogy mostanság fogják levezényelni. Tiszta pénzkidobás. Igaz mindenféle űrhajós problémákra fejlesztett megoldásokat széles körben alkalmazunk ma a mindennapokban. A két véglet között van egy szürke zóna, ami ha akarom alapkutatás, ha akarom alkalmazott. Az LGBT személyekkel kapcsolatos szociológiai kutatás az balliberális elhajlás vagy kőkemény alkalmazott kutatás? A kormánymédia szerint az első. Ahol pedig külön befektetési alapok vannak a melegekre, transzneműekre, stb. alapuló iparágakra, ott ez alkalmazott kutatás. Ha a fentebb említett Science cikket úgy nézzük, hogy megértünk vele egy bizonyos élőlény (emlős, valószínűleg egér) mellében levő egyetlen sejttípus életének egy bizonyos szakaszában ható egy gén és egy másik sejttípus kölcsönhatását, akkor az bizony nem hangzik túl érdekesnek. De ha a mellrák gyógyításához adhat fontos adalékot, akkor az már alkalmazott kutatás.

Én az alapkutatásban dolgozom. Számomra az ismeretek nagyobb része alapkutatás. A szürke zónát is így látom: alapkutatás, mert egyszerűen az ismereteinket bővíti és közvetlenül nem lesz belőle termék. Vagyok viszont elég intelligens, hogy a saját alapkutatásaimban lássam az alkalmazás lehetőségét és arról meggyőzően tudjak beszélni. Lesz belőle ettől termék? Nem.

Kísérletem arra, hogy elmagyarázzam Mari néninek, miért nem hiszek a közpénzen finanszírozott alkalmazott kutatásban

Amikor még egyetemre jártam és el kellett mondani, hogy mivel foglalkozom, akkor bizony bajban voltam. Klonális növények tápanyagosztásának ökológiai következményeivel foglalkoztam. Érdekes téma, de az embereket az érdekli, hogy mennyi lesz az epertermés és nem az, hogy a víz és a tápanyagok hogyan szállítódnak az eperhajtások között, esetleg, hogy ettől milyen mintázata lesz az eperültetvénynek. Így aztán csak annyi mondtam, hogy ökológiával foglalkozom, és annak köze van a természetvédelemhez. Édesanyám ismerőseinek kérdésére pedig csak azt mondta, hogy sejtekkel foglalkozom és gyógyszer lesz belőle (sejtautomatákkal foglalkoztam). Ezt mindenki megérti. A gyógyszerek fontosak.

Semmilyen ötletből nem lesz gyógyszer holnap. Egy új gyógyszer kifejlesztése nagyon hosszú idő és rengeteg költséggel jár. Ezért sem szeretnek belefogni még a cégek sem.

Szóval van az a fránya alapkutatás, amiből soha nem lesz pénz, és ha véletlenül lesz, akkor nem itt és csak nagyon sokára. És van az alkalmazott kutatás, amitől minden azonnal jó lesz és dőlni fog a lé. Egy gyógyszerhez nem elég, hogy véletlenszerűen beadok embereknek kemikáliákat és, amelyikbe nem halnak bele azok közül talán még valamelyik hasznos is lesz. Ismerni kell, hogy mire és miként hat. Kell találni egy olyan vegyületet, ami ebbe a normális folyamatba valahogy beleszól (például megakadályozza egy baktérium szaporodását). Fontos, hogy arra és csak arra hasson. A "műtét sikeres volt, a páciens meghalt" megoldások nem érdekesek. És itt – több év kutatás után – nagyjából az egérkísérletnél tartunk. Jöhetnek a klinikai fázisok, amelyeknél még bőven bukhat az egész. Sőt, már az is bukás, ha egy másik cég előbb szabadalmaztatja ugyanazt a hatóanyagot (és aki látott már szabadalmat tudja, hogy bizony abban nagyjából az állítják, ez a molekula és minden módosulata, amibe az egész szerves kémiát értik, működhet és így levédjük).

A közpénzből finanszírozott kutatások eredményei is a közé. Azaz publikálni kell, és onnantól az közkincs. Egy gyógyszerkutatás, amiből tényleges terméket várunk viszont ipartitok. Még a sikertelen reakciók is ipartitkok, mert egy hozzáértő kikövetkeztetheti, hogy mivel foglalkoznak az adott cégnél. Ha 1 nappal előbbi a szabadalom, akkor a másik cég "nyert". Közfinanszírozásból nem lesz termék. Nem így működnek sem a cégek, sem a közfinanszírozás.

Hazudhatunk arról, hogy micsoda gazdasági siker lesz a kutatásunkból, de az attól még csak hazugság.

Miért nem elég, hogy megígérjük és be is tartjuk, hogy többet tudunk a világról? Biztos, hogy Mari nénit az nem érdekli? Hollandiában megkérdezték a népet, Mari nénit is, hogy szerintük mi a fontos. És nagy megdöbbenésre nem csak az új gyógyszerek, az örök élet, a gyorsabb autók, az új iPhone és az ingyen sör volt fontos. Olyan témákat ajánlottak, mint a fenntartható fejlődés, a természeti értékek védelme és megőrzése vagy az élet keletkezésének megértése. Igen, az én teljesen alapkutatási témámat, a holland adófizetők kutatásra érdemesnek találták. Lehet, hogy ez itthon is érdekli az embereket?

Lehet, hogy Mari néninek inkább el kéne mondani mivel foglalkozunk és nem Mari nénire hivatkozva egy minisztériumnak megmondani, hogy mivel foglalkozzunk?

Ki mondja meg mit kutassunk?

Vérzivataros időket élünk, amikor a hatalom nyílt támadást indít a tudomány hazai fellegvára, az Akadémia ellen. Az ellen a Magyar Tudományos Akadémia ellen, amit még Széchenyi István alapított. Nem tudjuk miért, lehetnek sejtéseim és véleményem is, de most nem az a fontos. A közvéleményt ugyanis azzal hergelik, hogy a kutatók azt csinálnak, amit akarnak, és hát a fránya ballib kutatók nem azzal foglalkoznak, ami fontos.

Ki mondja meg mit kutassunk?

A rövid válasz az, hogy mi magunk. És ebből a rövid válaszból akár kirajzolódhat egy olyan olvasat is, hogy mi azt csinálunk, amit akarunk. Nem ez az álommeló? Nekünk, akik erre tettük fel az életünket igen, de nem azért, mert semmit tehetünk. Mert azt nem tehetjük. A következőkben szeretném körbejárni, hogy végül is hogyan dől el, hogy mivel foglalkozzunk.

Van egy érdeklődésem. Sőt több ilyen is van. Kacskaringós utat tettem meg onnan kezdve, hogy Gerald Durell amatőr természetbúvár könyvét bújtam, majd gimnáziumban az anyagcsere utak tetszettek meg. És az egyetemen végül klonális növények ökológiájával kezdtem el foglalkozni. Miért? Mert megkérdeztem Szathmáry Eörsöt, hogy nem-e kell a tanszékén valakinek egy programozni tudó emberke. Oborny Beának szüksége volt ilyenre, és ez volt a témája. Szóval lehetnek elképzeléseink, de a rendelkezésre álló témák korlátozottak. A témavezetők érdeklődése, a rendelkezésre álló berendezések, a rendelkezésre álló tudás behatárolja, hogy mivel kezd foglalkozni az ember. Ez mindaddig meghatározó, amíg a kutató nem áll a saját lábára.

Ezt követően már lehetnek teljesen önálló ötleteim is, és megpróbálhatom megvalósítani azt. És itt jön a következő nagy szűrű. A kutatáshoz pénz kell. Amennyiben az embernek van is állandó állása, akkor sem jár azzal kutatási pénz. Tehát azt meg kell szerezni. Pályázni kell rá. Meg kell győzni valakit, hogy adjon rá pénz. A tudományban a pénzosztókat pedig az eddigi teljesítmény és a téma fontossága / kidolgozottsága győzi meg. Ha nem dolgozom keményen, akkor nincs is esélyem pályázatot nyerni (de a kemény munka még nem garancia a sikerre).

Nem lehet semmit tenni, mert akkor – szó szerint – kiesünk a szakmából.

 A téma fontosságát a tudományos közösség értékeli. Meg kell bizonyosodni, hogy más még nem végezte el ugyanazt a kutatást (nem lehet alibizni), és, hogy van értelme egyáltalán elvégezni. Ehhez szükséges, hogy a kutató benne legyen a "vérkeringésben", olvassa az irodalmat, beszélgessen a többi kutatóval.

A kutatandó témákat a tudományos közösség határozza meg.

Tehát a tudósok határozzák meg, hogy mit érdemes és szükséges kutatni. Ők (mi) értenek a legjobban hozzá. Érvényesülnek az egyéni erősségek és képességek, de a tudomány szükségletei is.

Érvényesülnek-e az állam érdekei, esetleg a nép érdekei abban, hogy milyen témákat kutassunk? Igen. Vannak például az EU szintű pályázatok, amelyek egy jelentős része bizonyos témák köré csoportosul, mint a fenntartható fejlődés, az urbanizáció vagy a közlekedés és áruszállítás. Magyarországnak is van kutatási stratégiája (Nemzeti Intelligens Szakosodási Stratégia), amit 2014-ben fogadtak el. Most készül az új, 2020-ig irányt adó stratégia. Ezek a minisztérium, a hatóságok, a köz és természetesen a kutatók bevonásával készülnek. Ez a stratégiai megjelöli a prioritásokat, amelyekre több pénz van, így ilyen irányú kutatásra egyszerűbb pénzt szerezni. Nekem is vannak ötleteim, hogy éppen mit szeretnék kutatni, de a megnyert pályázataink vagy a következő pályázat tereli a kívánságaimat.

A források felől ma is be van határolva, hogy mivel foglalkozhatunk.

Lehetnek persze a minisztériumnak (vagy bárki másnak) olyan problémája, amire azonnal kell válasz. Ekkor meg lehet bízni egy kutatóintézetet – a szükséges pénzt mellérakva természetesen –, hogy az a téma legyen kutatva. Jobbára ez nem is kutatás a szó szoros értelmében, hanem mondjuk hatástanulmány vagy felmérés a jelen állapotról. Vannak persze alapító okiratba foglalt feladatai is egy kutatóintézetnek. A tihanyi Balatoni Limnológiai Intézet –, ahol most fizikailag vagyok – például foglalkozik a Balatonnal. A vízminőséggel és az élővilággal egyaránt. Nyertek pályázatokat is például halas témában. Tehát még az sem igaz, hogy a kutatóintézet hálózat nem foglalkozik alapból a közt is érdeklő kérdésekkel.

És miért nem foglalkoznak a kormány által éppen fontosnak vélt témával a szociológusok? Mert a támadás pont ellenük volt. Pont azért, amiért úgy általában nem, mert már tudjuk a megoldást. Tudjuk, hogy több óvoda kéne, meg bölcsőde. De valahogy mindig stadionok épülnek. Tudjuk, hogy a biztonság, a jogfolytonosság, a nők helyzetének javítása segíti a szülési kedved. De a vak komondorok, a szülőcsatornának degradálás vagy a problémáikkal foglalkozók (gender study) üldözése nem segít. Nem népesedési biztosok kellenek. Parancsszóra vagy Ratkó-korszakra hajazó megoldásokkal nem fog menni.

Persze, akik csak a szalagcímig jutnak el, hogy a társadalomkutatóban csak a melegekkel foglalkoznak, az nem fogja felfedezni, hogy a vizsgált témák igen jelentős része igenis a népesedési problémával van kapcsolatban. A kisebbségek kutatása (beleértve a melegeket és a romákat is) azért fontos, hogy ha egyszer majd annyira nem lesz munkaerő, hogy mint évtizedekkel ezelőtt az NSZK-ba, mi is vendégmunkásokat fogunk fogadni, akkor tudjuk őket integrálni. A melegek azért tökéletes alanyok, mert itt fehér, keresztény kultúrkörben felnevelkedett honpolgárokról van szó. Őket sem tudjuk elfogadni. Akkor hogyan fogjuk integrálni a szintén honpolgár cigányokat? Vegyük észre, hogy a jelenlegi oktatáspolitika lemondott azokról, akiket nem lehet egyszerűen tanítani (írtam erről itt). De volt abban a listában olyan kutatás is, amely az apukák otthonmaradásával foglalkozott, ami úgy látszik nem illő kutatás, de lehet róla nemzeti konzultációt tartani. A szociológusok igenis a demográfiai problémával foglalkoznak. Csak a tanulmányok címe nem lehet "demográfia probléma megoldása I" és utána II.

Nekem még a szakmám legelején a témavezetőm azt mondta, hogy egy (úgy ahogy) fejlett országnak meg kell engednie magának, hogy okos embereket tartson. Ha probléma van, akkor lehet rájuk támaszkodni. De nem lehet hozzáértő embert csak úgy leakasztani. Ha nincsenek ökológusok, akkor jön egy újabb ciánszennyezés a Tiszán, vagy egy újabb vörös-iszap katasztrófa és senki nem fogja tudni mit lehet csinálni. Ez a kutatási területe a kutatóknak? Nem. Szerencsére ilyen katasztrófa nincs gyakran. Most utána lehet vizsgálni az élet újratelepedését. Megakadályozása mérnöki kérdés. A megtörtént baj csökkentése, a helyreállítás viszont ökológiai probléma (is). Ehhez szükségesek képzett ökológusok. Ha mindig csak az a tudomány van finanszírozva, amire éppen az egyik minisztériumnak szüksége van, akkor nem lesz kutató, akit elővegyenek, amikor másra van szükség.

Higgyük el, hogy a kutatók fontos dolgokkal foglalkoznak. És főleg higgyünk nekik, amikor megoldást ajánlanak a problémáinkra.