Záróvizsga tapasztalatok 2023

Befejeződtek a záróvizsgák. A BSc-sek és az MSc-sek záróvizsgái is. Ez a vizsga zárja le a képzésüket. A teljes „cselekmény” két részből áll: a szakdolgozat védéséből és a záróvizsgából. A szakdolgozat védése során bemutatják mit végeztek és válaszolnak a bírálók és a védésen jelenlevők mindenféle kérdéseire. A védések alapvetően jó élmények, amelyek során a sokszor impresszív mennyiségű elvégzett munkájukról adnak számot a hallgatók. A hallgatók hajlandóak dolgozni!

A záróvizsga, ami úgy egy héttel később szokott lenni, viszont általában elég lehangoló élmény (általában a vizsgákhoz hasonlóan). Vannak jó feleletek (tehát a következőt mindenki olvassa úgy, hogy ha nem inge, nem veszi magára). De van az az általános élmény, hogy (1) nem tanulnak a diákok, (2) nem állt össze a fejekben a biológia, és (3) nem látják a lényeget.

Egy általános hiányosságot nem lehet csak a diákok nyakába varrni

Mivel sokaknál vannak ezek a problémák, így ez az oktatás problémája. Fontos, hogy egy sok hallgatót érintő problémát ne varrjunk egyszerűen a nyakukba vagy intézzük el egy „ezek a mai fiatalokkal”. Az egyik korai oktatói meglátásom az volt (mert ugye az egyetemi oktatók általában nem kapnak képzést az oktatásban, aminek azért megvan a maga pikantériája. Azt is megjegyzem, hogy most már van oktatási/oktatástechnikai továbbképzésünk!), hogy ha páran nem tudnak valamit, akkor ők nem tanultak, de amennyiben a csoport 75-80% elront valamit, az már az én hibám.

Viszont nem tudom, hogy mit lehetne azért tenni, hogy jobban összeálljon a fejekben a biológia és lássák a lényeget. Nem emlékszem, hogy én mennyire értettem a biológiát 23 évvel ezelőtt. Lehetnénk persze sokkal szigorúbbak a sima vizsgákon, hogy legalább a tényanyag a fejekben legyen. A tényanyag vagy definíciók ismerete viszont még nem megértés és nem lényeglátás.

Azt a tételt sem tudják, amit maguk választottak

A mi záróvizsgáinkon két tételből kell felelni. Az egyik tételt azon négyből kapja a hallgató, amely négyet ő maga választotta. Ezeket részletesen kell tudni. A maradék 18 tételből egyet véletlenül húz, de ezt kevésbé mélyen kérdezzük vissza. Azaz pontosan megvan mely (4) tételt kéne nagyon tudnia a hallgatóknak. Ennek ellenére találkozunk azzal, hogy a hallgató nem tud túl sokat abból a négy tételből. Ő választotta!

Fontos lenne, hogy ők maguk is képesek legyenek felmérni a saját tudásukat. Tudnak egy adott diszciplínát elég mélyen? Ezt a képességet már a gimnázium alatt meg kellett volna szerezniük, így ebben nem gondolom, hogy dolgunk van. Már azon kívül, hogy ott helyben szembesítjük őket azzal, hogy esetleg nem készültek mégsem fel olyan jól, ahogy gondolták.

A megértés fontosabb lenne, mint a lexikális ismeretek

A megértéshez idő kell. Mivel lényegesen kevesebb kontaktóra van, mint korábban, így a fennmaradó időt lehetne erre is szánni. A megértés abból fog fakadni, hogy kezd a fejekben összerakódni a sok adat. Én imádtam azokat a tárgyakat, amelyek megérthetőek voltak. Az ökológia és az evolúcióbiológia ilyen, mert alapvetően folyamatokról szól. A biokémiának az anyagcsere része is ilyen, de ahhoz azért nagyon sokat kell anyagcsere utakat bámulni, hogy megértse őket az ember. Nem úszható meg, hogy a kedves hallgató gyakori kapcsolatba kerüljön a tananyaggal az órákon kívül is.

A lényeglátás a nehezebb kérdés. Nekem egyszerű visszakérdezni a „lényeget”, hiszen az az, amit visszakérdezek. Mit és milyen mélységben érdemes tudni egy vizsgára? Persze a mindent kell tudni és olyan mélységben, ahogy le van adva. De ennyit én legalábbis nem tudok megjegyezni. És idő sincs rá, hogy ennyit visszakérdezzünk. Valamint sok dolog, amit elmondunk az példa. Sok példát próbálunk hozni, hogy azokon keresztül megértsék a jelenséget. De ott a vizsgán nem lehet minden példát visszamondani, de egy-egy példát mindenre érdemes tudni.

A záróvizsgán ráadásul olyan tételsor van, amin vastagon vannak szedve a fontos fogalmak. Ezekről a fogalmakról illene tudni valamint. Mindegyikről. Ezzel egyértelműen jeleztük, hogy mi mit tartunk fontosnak. Amikor valamiről azt mondom, hogy „ezt biztos kérdezem a vizsgán, ha ezt a tételt húzod”, akkor azt komolyan gondolom. Túl sokat találkoztam azzal, hogy nem foglalkoznak a hallgatók azzal, amiről mi oktatók megmondjuk, hogy fontos, de közben tele van pakolva a fejük adatokkal, amelyekre sohasem mondtam, hogy fontos (és egy adaggal, amire mondtam, hogy nem kell memorizálni). Szóval a lényeglátást meg lehet tanulni az által is, hogy érzékelik a tisztelt hallgatók, hogy mit tartunk fontosnak az előadás során, mi az, amire mindig vissza-visszatérünk és mely fogalmakat szedünk vastagon a tételjegyzékben.

Szóban vizsgázni stresszes, mert nem szokták

Persze egy záróvizsga nagyon stresszes. Egy óriási, jó két évnyi anyagot kéne valamilyen szinten fejben tartani. És mindezt szóban, amely formában igen keveset vizsgáztatok, bizottság előtt meg egyáltalán nem. De ez is gyakorolható. Ha valaki úgy érzi, neki nem megy a szóbelizés, akkor vegyen fel olyan tárgyakat, amely végén szóba kell vizsgázni, hogy szokja. Vagy kérje meg a témavezetőjét, hogy kérdezze ki.

Egy kutató életében különösen fontos, de szinte minden más természettudományos pályán is, hogy tudjunk szóban kommunikálni az ismereteinkkel kapcsolatban. Legyen az egy labormegbeszélés, egy konferencia vagy egy „sales pitch” a leendő megrendelőnek, a tudásodról szóban kell számot adnod és ott helyben válaszolni kérdésekre. Nincs idő keresni az interneted, belenézni a jegyzeteidbe vagy segítséget kérni a kollégáktól. Ott és akkor kell helyt állnod. Az írásbeli vizsgák (főleg a tesztek) a stressztűrésen kívül másra nem készítenek fel. Amikor írsz, akkor mindig van idő utánanézni dolgoknak, segítséget kérni és vissza-visszatérni egy mondathoz, míg az pontos és összeszedett nem lesz.

Ötlet arra, hogy lássák a lényeget, összeálljon a fejükben a biológia és tanulni is hajlandóak legyenek?

Miért akarják a kormányok vállalatokká alakítani az egyetemeket?

Az Egyesült Királyság egyeteminek dolgozói sztrájkra készültek. Globalizált világunkban a problémák is eléggé hasonlóak a világ különböző részein. Sajnos ennek az oka, hogy a kormányok ugyanabból a kottából próbálnak játszani, ami sehol sem vezetett semmi jóra, de mivel papíron jól mutat, a többi nem számít.

A következőkben próbálom megvilágítani, hogy szerintem miért nem lehet egy egyetem egy vállalat

A „vállalat” itt persze nem egy ideális, hatékonyan működő szervezetet jelent, ami a legtöbbek fejében esetleg megjelenik azzal szemben, hogy az állam elvileg rossz tulajdonos és amúgy sem tud céget vezetni. Persze egy állam nem is tud céget vezetni, mert ahhoz még ember kell, így persze bárminek a vezetése azon múlik, hogy ki és hogyan vezeti. Ez viszont most messze vezetne. A „vállalati” működés a kormány (kormányok) elképzelésében azt jelenti, hogy nincs vele kiadás, sőt, ha lehet még pénzt is hoz. Közvetlenül, nem valami indirekt módon.

A felsőoktatással kapcsolatban azt szeretnék a kormányok, hogy közvetlenül pénzt termeljenek

Szögezzük le, a felsőoktatás rengeteg pénzt hoz az államnak. De nem közvetlenül, hanem közvetetten. A felsőoktatás, ahogy az egész oktatási rendszer infrastruktúra. Viszi a pénzt, de nélküle nem lehet pénzt termelni. A cégeknek szükségük van a képzett munkásokra. Minden szinten szükség van képzett munkaerőre, a szakmunkástól kezdve a diplomásig. Ahogy az Ipar 4.0 felé mennénk (nem arra megyünk, de tegyük fel, hogy egyszer majd), úgy egyre több diplomásra lesz szükség.

A diplomást a felsőoktatás „termeli”

Megint tegyünk egy megjegyzést: a diplomást a felsőoktatás nem úgy termeli a diplomást, hogy bemegy egy 5 éves és kijön egy mérnök. Bementként felkészített, érettségivel rendelkező emberpalánták kellenek. Azaz eleve egy jó közoktatásra van szükség ahhoz, hogy elég diplomásunk legyen. Lehet a felsőoktatásunk akármilyen csodálatos, ha a közoktatás nem jó, akkor nem tud jó lenni a rá épülő felsőfokú képzés sem.

A felsőoktatás nem működik valódi piacként

Ki a megrendelő? A szolgálatatást közvetlenül a hallgatók veszik igénybe, de mégsem ők a megrendelők, hanem a közösség (az államon keresztül). Nagyon helyesen Magyarországon (még) nincs a teljes képzési költség a hallgatókra terhelve, azt a közösség állja. Azért mondom, hogy nagyon helyesen, mert elvileg lehetne olyan rendszer, amelyben minden személy egyénenként kifizeti a tanításának az árát, amit remélhetőleg a fizetése majd visszatermel számára. Ez a csodálatos elv viszont nem működik, illetve torzítja a társadalmat. Egyrészt nincs annyi ember, aki előre ki tudja fizetni az oktatásának költségét. Azt a szülők fizetik ki, és így a képzés a szülők anyagi helyzetétől és nem az adott személy képességeitől függ. Társadalmi szinten nem engedhetjük meg magunknak, hogy elvesszük azokat az embereket, akik képességeik (legyen az genetikai szerencse vagy egyszerűen a szorgalom) okán sok tanulást kívánó munkát végezhetnének, de nem tudják, mert a szüleiknek nincs meg a pénze a képzésükre. Ezért van a fejlett országokban (a fejlettség nem csak GDP-t jelent, az Egyesült Királyság és az USA nem igazán fejlett ország, pont azért, mert kevesebb szolgáltatást nyújt állampolgárainak, mint amennyit tehetne) alapvetően közfinanszírozott az oktatás. Direkt nem ingyeneset írtam, mert van ára a képzésnek, de azt közösen fizetik az állampolgárok.

Erre lehet az az ellenérv, hogy de hát egy mérnök, informatikus vagy most már egy orvos a fizetéséből vissza tudná fizetni az oktatásának költségét, akkor legyen valódi piac és fizessen érte. A diplomához között munka viszont túlmutat a mérnök, informatikus, orvos háromszögön. Mi van például a tanárokkal? Lehetne nekik is olyan fizetésük, hogy abból simán visszafizessék a taníttatásuk költségét, de akkor jön a továbbterjedő kérdés, hogy az így megemelkedett költségét az oktatásnak (a tanárok bérét) ki fogja kifizetni? A jelen rendszerben az adókon keresztül (elvileg, főleg, ha progresszív adózás van) az fizet inkább a közös dolgokért, aki több pénzt tud termelni. Ezen képességének egy jó része az oktatásának köszönhető a másik pedig a megszokásnak, hogy bizonyos szakmák többet, mások kevesebbet kapnak (aki azt állítja, hogy a szakmák bérezésének bármi köze van a hozzáadott értékhez, az hazudik magának! Ha ez így lenne, akkor messze a tanárok keresnének a legjobban és mondjuk a pénzügyben lenne, hogy a minimálbér emelésekor nőnének csak a fizetések a minimálbérig.)

A közösből finanszírozott ágazatok a kormányok miatt torz bevételi szerkezettel rendelkeznek

Ha egyszer eldöntöttük, hogy a közösség finanszírozza az oktatást, akkor ugye ott van még, hogy az mennyibe kerül. Mindennél a végösszeg a csillagos ég természetesen. Hiszen el tudnánk azt is képzelni, hogy 3-4-fős csoportokban tanuljanak nyelvet a diákok, a legújabb számítógépek álljanak rendelkezésükre az informatika tanulásánál és minden iskolának legyen saját uszodája is.

A közösség (a törvényalkotáson keresztül) meghatározza, hogy mi a feladata, azaz a kimentei követelménye az oktatásnak. Ha ebben benne van, hogy mindenki napi szinten leússzon 500 métert, akkor kellhet uszoda minden iskola mellé. Ha úgy gondoljuk, hogy mindenkinek tudni kell legalább egy rántottát jól elkészítenie, akkor kéne helység, ahol ezt megtanulják. És így tovább. A kimeneti követelmények és a diákok számának ismeretében az oktatók/iskolaműködtetők ki tudják számolni ez mennyibe kerül. Az iskolák (egyetemek is) viszont nem ezt az összeget kapják, hanem a kormányok által erre a szektorra szánt összeget. Ami természetesen (?) mindig kevesebb, mint ami kéne a törvényekben meghatározott követelmények teljesítéséhez.

Hogy pontosan lássuk mi van. Amikor szeretnénk valamilyen munkát elvégeztetni egy szakival, akkor megmondjuk, hogy mit szeretnénk. Ezt követően ő ad erre egy árajánlatot és mi vagy elfogadjuk vagy sem. Ha nem tudjuk elfogadni, akkor vagy keresünk más szakit, hátha olcsóbb vagy lejjebb adunk az igényeinkből, hogy beférjünk a keretbe. Ugyanez nem működik az oktatásban (egyetlen szinten sem). Egyrészt a végeredményt a törvények szabályozzák, így nem mondhatja egy iskola, hogy „ha csak ennyi pénz van, akkor nyelvet és informatikát nem tanítunk, helyette több ének lesz, mert az énektanár még nem mondott fel”. Pontosan meg van határozva, hogy mennyi ének, informatika és nyelvóra legyen. A felsőoktatásban is van egy képzési és kimeneti követelmény, ami meghatározza, hogy mit kell tanítani, ahhoz, hogy valaki például biológus legyen.

A diplomás lehet, hogy több adót termel, de nehezebben irányítható

Az egyetemek nem csak viszik a pénzt, hanem olyan embereket eresztenek ki falaik közül, akik kritikusan gondolkodnak. A kritikusan gondolkodó ember pedig nehezebben irányítható. A populista (Angliában ahogy nálunk is ez inkább a jobboldalnak nevezett rész sajátja) kormányok ezért nem szeretik az egyetemeket és az onnan kikerülőket. Az adójukat persze igen. De azt nem szeretik, hogy onnan olyanok jönnek ki, akik nem fognak rájuk szavazni. Minél iskolázottabb valaki, annál valószínűtlenebb, hogy a populista jobboldalra szavazna.

Ráadásul sok diplomás képes külföldön munkát vállalni, akár úgy is, hogy nem kell itthonról elköltöznie. Így függetleníteni tudja magát a helyi borzalomtól.

Folytatás következik. Ezek inkább a tünetek és az okok, de nem a megoldások.

Hogyan kéne megreformálni a PhD képzést?

Abban van némi egyetértés a világban, hogy egy ország felemelkedésének záloga az innováció, azaz a kutatni képes közösség. A kutatók képzése pedig az egyetemeken történik, zömében a PhD képzés keretében. Erős PhD képzés nélkül nincs innováció.

A PhD képzés viszont óriási válságban van. Nem csak itthon, mindenütt.

Az első égető probléma, hogy minden képzés pénzbe kerül. Amíg nincs a megfelelő pénz mögé rakva, addig nincs rendes képzés. A PhD-sok fizetése mindenütt igen alacsony. Nálunk olyannyira, hogy lényegében azok engedhetik meg maguknak, akiket a szüleik vagy a párjuk képes eltartani. Munka mellett ez nem megy. Mert ez nemcsak heti 40 órás elfoglaltság, hanem – az akadémiai szféra egészéhez hasonlóan – sokkal több.

Magyarországon a doktori ösztöndíj összege 140 eFt az első két évre és 180 eFt a következő két évre. Ezek nettó összegek (ösztöndíj). Évek óta ennyi. Egyelőre semmi jele, hogy emelnék. Egyértelmű bárki számára, hogy ennyi pénzből nem lehet megélni ma Magyarországon. Ezért még albérletet sem igazán kapni. Bár az állam évente majdnem 2000 új ösztöndíjas helyet nyit meg, a ránk eső részt mi az ELTE TTK-n ezt az elmúlt két évben nem tudtuk feltölteni. Amikor én jelentkeztem PhD képzésre, akkor 2-3x túljelentkezés volt, most kevesebb jelentkező van, mint hely. A fizetés akkor is rossz volt, de a piacon elérhetőhöz képest nem ennyivel.

Ha szeretnénk innovációra alkalmas szakembereket, akkor bizony költeni kell a képzésükre!

Itt amúgy én azt szorgalmaznám, hogy ne hallgatói ösztöndíjat kapjanak a PhD képzésben levők, hanem tanársegédi fizetést. A munkaviszonyt egyrészt maguknak a hallgatóknak is egy tisztább jövőt ad TB/nyugdíj/hitelek, stb. szempontból, másrészt egy sokkal jobban kontrollálható viszonyt a munkahely és a doktorandusz között. A hallgató ugyanis egyedül a jegyein keresztül kérhető számon. Vagy elfogadom a félévét vagy sem. De például nem kötelezhetem – tudtommal – arra, hogy bejárjon dolgozni, hogy valamit időre elkészítsen, vagy hogy kötelező legyen neki bejelenteni, hogy betegszabadságon van (ami ösztöndíjnál nem is létezik).

Biztos, hogy jó a mester és tanítvány viszony?

A bejegyzés apropójául szolgáló, a Nature-ben megjelent szerkesztőségi levélben (PhD training is no longer fit for purpose — it needs reform now) a képzés alapjául szolgáló mentor-mentorált viszonyt is megkérdőjelezi.

Jelenleg minden PhD hallgató a témavezetője szárnyai alatt tanulja a kutatás és a szűkebb szakma fortélyait. Ennek a rendszernek az előnye, hogy személyes oktatást kap az illető. A hátránya pedig az, ha nem kapja ezt meg, mert nem ér rá a témavezető.

Egyrészt ezen a szinten már nem igazán lehet akár csak tucatnyi hallgatót beterelni egy előadásra és nekik valami nagyon újat és relevánsat mondani. Ez a képzésnek az a szintje, amikor már nagyon szűk, az országban nagyjából egy legfeljebb két kézen megszámolható szakértő által művelt tudományban képezzük diákjainkat. Persze ezen képzéssel képessé válnak ezen nagyon szűk szakterületen kívüli kutatásra is, de magához a kutatáshoz ebben a szűk részletben kell elmélyedniük.

Saját életem példája: én a doktorimat növényökológiából azon belül is a klonális növények térbeli terjedésének a fiziológiai integrációval való kapcsolatának vizsgálatából írtam. És a doktori fokozat megszerzése után szinte azonnal váltottam élet keletkezésének és együttműködés evolúciójának vizsgálatára (miközben térbeli ökológiából azért még írtam pár cikket utána is). Részben azokat a technikákat alkalmazom ma is, amit akkor megtanultam, csak a kérdéskör más (nagyon más).

A mentor-mentorált viszony olyan, mint a házasság: sokáig kell együtt lenni és csúnya vége is lehet

A témavezetett – témavezető viszony egyfajta kapcsolat és itt már messze nem csak a tudományos kvalitások számítanak, hanem bizony az emberiek is. Nem mindenki tud együtt dolgozni. Nem mindenkinek azonosak a szükségletei és ezeket a témavezető nem azonosan tudja kielégíteni. Sok dolog viszont csak úgy derül ki, ha elkezdünk együtt dolgozni. Én ezért már eleve nem szeretem, ha olyan jönne hozzám, akit nem ismerek BSc-s kora óta. Akkor már van mögöttünk vagy három év közös munka. Sok helyen a világban viszont a PhD hallgatókat legfeljebb a felvételin látja a leendő témavezető és ezt némi levelezéssel lehet még kiegészíteni.

Ez önmagában nem lenne gond, de a váltás nagyon nehézkes. Ez nem olyan, hogy elmész egy munkába és, ha nem tetszik egyik félnek, akkor ott a három hónap próbaidő és fel lehet mondani. Nagyon nehéz témavezetőt váltani. Főleg úgy, hogy ne legyen belőle sértődés. Van, hogy egy témavezető belátja, hogy nem ér rá és átadja valakinek a környezetéből. Ez megoldható. De mi van, ha a témavezetett szeretne váltani? Mi van, ha a témavezető szeretné, ha az illető eltűnne a tudományból és soha nem nézne vissza? Nem egyszerű esetek ezek. Ennyire szélsőséges problémám még nem volt, de azét ilyen-olyan konfliktusaim a témavezetettjeimmel igen (bocs!).

Az összeveszésekből, félreértésekből, inkompatibilitásokból és időhiányból fakadó problémákat egy ennyire egy-egy viszonyon alapuló rendszerben nagyon nehezen lehet orvosolni. Lenne igény a tömegesedés felé való elmozdulásra, de én sem (és a cikk sem) látja a megoldást.

Lehetne mindenkinek eleve kettő vagy több témavezetője. Most van ilyen felesben vezetett doktoranduszom és ennek a rendszernek vannak előnyei. Vannak dolgok, amiben kiegészítjük egymást a másik témavezetővel így van, amit tőlem, van amit a másik oktatójától tanulhat meg az illető. De a „közös lónak” is megvannak a maga problémái. Ha mindenkinek több témavezetője lenne, akkor mindenki gondolhatná úgy is, hogy majd a másik megoldja. Ki az egyszemélyi felelős végül? Szóval bőven van még mit itt kitalálni.

Ne legyen kötelező szakcikkeket megjelentetni

Amit én látok most nagy problémának az a kötelező szakcikk megjelentetés. A szakcikk igazából a témavezetőnek fontos és a doktorandusznak akkor, ha utána az akadémiai szférában szeretne elhelyezkedni. Amennyiben azonban a legtöbbjüket az iparba szánjuk, akkor nekik ez alapvetően felesleges.

Annyira felvillanyozó volt hallani, hogy Angliában „csak” a disszertációt kell megírni, amit aztán elbírálnak és megkapja (vagy nem) az illető a fokozatot. Azaz kell kutatnia. Kellenek eredmények. De nem kell az időbe azt is beleszámítani, amíg egy szakcikk elkészül és megjelenik. Ez bizony évekbe is telhet onnan, hogy minden eredmény megvan. Most a napokban fogadták el egy cikkünket, amit 2021 őszén adtunk be. Egyszerűen az újság elfeledkezett róla és vagy fél évig semmi nem történt. Egy ilyen megjelenési folyamatra a doktorandusznak nincs befolyása (nekünk sincs), miközben neki 4 éve van befejezni tanulmányait és kutatásait. Amennyiben a PhD megszerzését tényleg úgy vesszük, hogy az oktatás legmagasabb foka, akkor lehetne a követelményrendszere is inkább hasonlatos az oktatás többi részéhez, azaz, hogy alapvetően helyben kontrollálható dolgoktól függ és nem azon kívüliektől. A szakcikk követelése amúgy azért van, mert nem hiszünk eléggé magunkban, hogy elég színvonalas munkát követelnénk meg a doktoranduszainktól. Vagy legalábbis biztos lenne valahol, valaki más, aki nem követelne eleget és ezzel értéktelenítené a doktori fokozatot.

Egy doktori fokozat megszerzése soklépcsős folyamat. Messze nem arról szól, hogy ír valami esszét az illető, amit a témavezető sebtében elolvas, ad rá egy jegyet és vége. Mások olvassák el, bírálják azt, van nyílvános vita róla és ezt követően még legalább két szint szavaz róla az egyetemen. Azaz nem hiszünk magunkban, de ellenben hiszünk a folyóiratok szerkesztőiben és bírálóiban. Ja azok is mink vagyunk…