XYZ Generáció - tényleg ennyire mások lennénk?

1976-ban születtem. Az X generációhoz tartozom. Elvileg nem szabadna értenem az Y, Z és akármilyen generációkat, mert ők annyira mások. Pedig valahol még értem őket, de más tekintetben már nem emlékszem a 10-20-30 éves önmagamra. Nem változott az emberiség annyit, mint amennyire gondoljuk! Szerintem.

A Forbes-en jelent meg egy interjú Tari Annamária klinikai pszichológussal, főleg a Z generációról, mint munkavállalóról. Én nem vagyok munkáltató, nem vagyok főnök. Én az új generációkkal egyetemi oktatóként találkozok. Így lehet mást látok belőlük. Vélemény következik.

Az emberek régen is kiégtek. Nekem is voltak mélypontok az életemben. Csak nem beszéltünk róla. És mindenre az volt a megoldás, hogy fojtsd el, lépt túl rajta. És akkor csodálkozunk, hogy alkoholista nemzet vagyunk. Lehet, hogy mégis jobb lenne beszélni a problémákról, mintsem elfojtani?

Én számítógép előtt nőttem fel és nagyjából normális ember lett belőlem

Ki szokott akasztani, hogy a számítógépekre fogjuk minden problémánkat. Apokaliptikus képet festünk arról, hogy mi lesz a mostani generációval, akik már a számítógép előtt nőttek fel, bezzeg az én időmben. Pedig felnőtt már egy generáció, illetve annak egy része, számítógép előtt. Nekünk már természetes volt, hogy van otthon számítógép, amin játszani lehet. És játszottunk is vele. Órákat. És volt veszekedés, hogy mikor kell abbahagynunk vagy kimennünk egy kicsit a levegőre, mert egész nap nem kockulhatunk (csak azt nem így hívták akkor). Amikor ezeken veszekszem a gyerekekkel, akkor semmi újdonságot nem érzek, csak azt, hogy most a másik szerepbe kerültem. Pont olyan, mint azon veszekedni, hogy miért kell lefeküdni este időben, hogy másnap kipihenten kelhessen az ember gyermeke. Én is szívesebben fennmaradtam volna tovább annak idején (játszani a géppel), és most nekem is ágyba kell parancsolni az aprónépet (már amelyik még ebbe a kategóriába tartozik, és aki amúgy gyorsan el is alszik ez utána).

Az az érzésem, hogy nem a generációk mások, csak régebben nem beszéltünk erről ennyit. Most meg beszélünk. Ez jó. Beszéljünk róla, és fedezzük fel saját fiatalságunkat, hogy milyenek voltunk akkor, és most is ugyanolyanok a fiatalok, csak közben mi megöregedtünk és a mi fiatalságunk zenéje retró, szokásai meg öregesek. Pedig azok akkor ugyanolyan modernek és lázadónak hatottak az eggyel korábbi generáció számára.

„A kutatásokból kiderül, hogy mindenki trendi munkahelyet, változatos munkát, nagy szabadságot, és fokozott érzelmi támogatást, partneri viszonyt szeretne a főnökétől.”

Az az érzésem, hogy a partneri viszonyt félreérti a cikk írója. Vagy én. A partner és az egyenlő felek nem azt jelenti, hogy a beosztott ad utasítást a főnöknek. Nálam ez kölcsönös tiszteletet és a döntések megmagyarázását jelenti. Néha annak az őszinte bevallása, hogy a következő két hétben (hónapban) nem fogok ráérni a te dolgaiddal foglalkozni, mert más dolgom van (bocs kedves szakdolgozóim és doktoranduszaim!). Vagy annak elmagyarázása, hogy lehet, hogy ez unalmas feladat, de ez is része a munkának. Semmi munka nem áll csak izgalmas részekből.

A fokozott érzelmi támogatás pedig jogos elvárás. Amúgy régen sem volt ez máshogy. Amikor normálisan mennek a dolgok és nem azt nézi mindenki, hogy mikor rúgják ki, akkor egy munkahelyen is kialakul egy befogadó közösség. Egy közösség, amibe az is beletartozik, hogy meghallgatjuk a másik problémáit, elfogadjuk, hogy vannak érzelmi- és munkán kívüli élete is. Ezek mind nagyon természetesek voltak régen. Nekem is természetesek. Elfogadta mindenki, hogy amikor kicsik voltak a gyerekek, akkor bizony négykor el kellett mennem. Most meg már szemrebbenés nélkül el tudom vállalni a 16–19 közötti előadást.

Nem dolgozunk kevesebbet és nem várunk el kevesebbet a következő generációtól. Ha egy hallgató azt mondja, hogy érzelmi okokból nem tud rendesen felkészülni egy vizsgára, akkor erre az a válasz, hogy „Semmi gond, leteszed a vizsgát, amikor készen állsz rá.” Ettől még fel kell készülnie és ugyanúgy kérdezzük ki, mint bárki mást.

„Nem olyan régen beszélgettem egy elsőéves egyetemistával, aki azt mondta, hogy a fél évfolyam fontolgatja a kilépést, mert nem érdekes, amit az egyetemen tanítanak.”

Nekünk sem volt minden előadás egyformán érdekes. Mi is állandóan arról beszéltünk, hogy mit tartunk fontosnak és mit nem. És lehet, hogy volt, akiben a kilépés gondolata is felmerült. Most pedig elmagyarázom a diákjaimnak, hogy bár teljesen feleslegesnek tartottam az anatómiát, de jócskán a végzés után rá kellett jönnöm, hogy egy evolúcióbiológus egy őslénytani cikket nem ért meg kellő anatómia ismeret nélkül. Nem biztos, hogy így most azonnal megértik, hogy miért is fontos nekik az adott tárgy, de legalább megpróbáljuk nekik elmagyarázni. Miért ne lehetne valós igény, hogy elmondjuk egy felnőttnek (!), hogy a következő 3-5 évét miért kell úgy és azzal töltenie, amivel mi gondoljuk, hogy felkészítsük arra, amiből diplomát szeretne kapni?

Minden munkahelyi, de sokszor az oktatási viszony is, a szárnyak szegésével, az alázatra neveléssel kezdődik. Amikor beléptem a gimnáziumba, akkor én voltam az eminens gyerek az általános iskolából, akinek sohasem kellett tanulnia, akinek a leckéjét másolta a fél osztály. Aztán kiderült, hogy nekem is kell tanulni. Az egyetemen úgyszintén: hiába tudtam jól a biológiát még a bioszfaktosok között is (legalábbis én így éreztem), kiderült, hogy még bőven van mit tanulnom. Hiába voltam az évfolyam azon keveseinek egyike, aki továbbment doktorira, kutatóként a kis kezdő voltam, aki – valljuk be – nem tud semmit. Az egónkból vissza kell venni. Nem ostoroztak vagy szégyenítettek meg, magunktól jöttünk rá. Ettől még nehéz volt. Nehéz hírtelen egy olyan közegben, ahol mindenki elitgimnáziumból jött, ahol mindenki az évfolyam krémje volt, ahol mindenki nagyon jó a szakmában. Ha nem lenne, nem lenne ott, ahol van.

A hierarchia szempontjából az akadémiai szféra egy kicsit jobb, mint a versenyszféra: a rendszer egyrészt kevésbé hierarchikus, másrészt, amiben igen, az a hierarchiaszint nem vehető el tőled. Lehet egy doktoranduszom jobb nálam, lehet később sokkal magasabb polcon, mint én (úgy legyen!), de attól nem fogja senki elvenni tőlem a doktori fokozatomat vagy a docensi kinevezésemet. Azaz a pozíciómat nem fenyegetik a diákjaim. Így érdemes jól felkészítenem őket, mert amíg velem dolgoznak nekem is az az érdekem, hogy a legjobbak dolgozzanak velem.

„Megfigyelhető az úgynevezett happiness effektus: látszólag minden ismerősünk sikeres és boldog, és jól megkomponált munka-magánélet egyensúlyban éli az életét.”

Mintha a „szomszéd fűje mindig zöldebb” egy olyan szólás lenne, amit az Instagramm miatt találtak ki… Ez a képközvetítés mindig is része volt az életnek. Voltak vágyak és áhított termékek a „mi időnkben”? Persze, hogy voltak. Akkor is megvolt az éppen aktuálisan nagyon menő sportcipő, a legújabb akciófigura (He-Man, G.I. Joe, Star Wars), a nagyon modern és majdnem beszerezhetetlen kütyü (videókazetta lejátszó, floppy meghajtó, walkman, stb.). Akkor is az számított menőnek, akinek megvolt. Akkor is kellett mentálisan kezdeni azzal valamit, hogy nekem nem lehetett meg minden, ami mindenki másnak együttvéve. Volt akinek sérülhetett az énképe, csak erről akkor keveset beszéltünk. Most meg végre beszélünk róla. Azért beszélünk róla, mert a „menőzés” nem marad a gyerekek között, hanem olyan platformokra is kicsordul, ahol a korábbi generációk is láthatják.

„a verbális kommunikációt nagyban felváltotta a texting”

Felváltotta. És nem az Y vagy a Z generáció a hibás, hanem mi X-esek (és az előttünk levő generáció). Az új generációk azért nem beszélnek, mert nem beszéltetjük őket. Sem otthon nincs elég idő, hogy meghallgassuk őket (és idő, hogy megnyíljanak), sem az iskolában. Ez a generáció már szinte csak írásban vizsgázik. Nem kell megszólalniuk egész képzésük alatt, ha meg igen, akkor egy memoritert kérünk vissza (mondjuk egy verset). Amikor majd megint lesz idő szóbeliztetni, akkor megint lesz szóbeli kifejezőképessége a gyerekeknek. Amikor majd nem memókat írunk és reportokat, hanem egyszerűen odamegyünk és elmondjuk mire jutottunk, akkor lesz újból szóbeli képessége az embereknek. Rajtunk múlik, a „főnökökön”, hogy írásban vagy szóban kérünk vissza valamit.

„Nem volt gap year, nem volt arra lehetőség, hogy az ember lógassa a lábát.”

A kérdés persze arra vonatkozott, hogy a szüleink, azaz az X generáció szüleinek idejében volt-e ilyen. Nem volt. Aki nem dolgozott (a felsőfokú tanulás is annak számított!), az veszélyes munkakerülő volt. Azaz nem dolgozni bűn volt. A rendszerváltással a teljes foglalkoztatás megszűnt, a munkanélküliség rémes valósággá vált.

És így az X generáció számára már létezett a gap-year. Csodálatos neveket találunk ki arra, hogy vannak vargabetűk az ember karrierjében, tanulmányi vagy akármilyen előmenetelében. Nem mindenkit vettek fel elsőre az egyetemre. Addig dolgozott, nyelveket tanult, készült a következő felvételire. Utána sem biztos, hogy azonnal munkába tudott állni állmai munkahelyén. Bár ez még az én időmben tényleg ritka volt, de akkor sem végzett mindenki időben. Ki ezért, ki amazért, de nyújtotta a képzését. Nem szabad mindent láblógatásnak titulálni. Én például most kezdem érezni, hogy kimaradt a fiatalságom. Az tanulással majd gyerekneveléssel telt. Sohasem utazgattam a feleségemmel. Most is nagy szükségem lenne két hét láblógatásra, hogy mentálisan helyre billenjek. De valahogy minidig ott az értelmetlen önsanyargatás, hogy hajtani kell. Minek?

Miért gond, ha ma már beszélünk arról, hogy van a munkának értelmetlen része. Az édesanyám, aki ugye a „baby boomer” generáció tagja, mesélte mindig, hogy sokszor délelőtt készen volt minden feladatával a munkahelyén. És onnantól nem tudott mit kezdeni magával. Persze a kollégák megtanították, hogy hogyan kell úgy tenni, mintha sok dolga lenne egészen a munkaidő lejártáig. Biztos, hogy ez a képesség, az, amit a következő generációnak feltétlen át kell adnunk?

A cikkben van tárgyi tévedés is. ”A baby boomer generáció jól ismeri már ezt, hiszen végigélték a háborút” Melyiket? A vietnámit? ’56-ot? Csehszlovákia lerohanását 68-ban? Az öbölháborút? Ezek mégis miként formázták jelentős mértékben az életüket? A baby boomer generáció, amit itthon Ratkó gyerekeknek hívunk, a II. Világháború után születettek. Itthon a nagy megpróbáltatás, ami tényleg rányomta a bélyegét az életükre, a rendszerváltás volt. Nagyon sok ember elvesztette egzisztenciáját. Erről akár írhatott is volna a cikk. De háborúról miért?

A cikk amúgy jó. Főleg a második fele arról, hogy mit is lehetne tenni. Ezek a tanácsok ugyanúgy működnek minden generáció számára.

Integratív biológia 2022 (I. rész)

Az integratív biológia – az evolúcióbiológia mellett – a fő tárgyam. Nem a legrégebben oktatott tárgyam, az a programozás biológusoknak. De ez az a tárgy, amit, miután 2012-ben átvettem Szathmáry Eörstől, teljesen a saját szájam íze szerint formálhattam.

„nem is gondoltam volna, hogy a biosz ennyi mindenhez hozzá kapcsolható”

Az integratív biológia a nagyközönség számára kevésbé ismert kifejezés, bár már a 2017-es biológus tantervreformunknak is az egyik alappilére. Röviden azt jelenti, hogy próbáljuk a hallgatókban erősíteni, hogy a biológia egy egység, amit oktatásszervezési okokból különböző tárgyakra osztunk, de végül mind ugyanarról szól: az élővilágról. Tágabban az integratív biológia megmutatja, hogy milyen kapcsolatai vannak a biológiának más tudományokkal. Mert az „élővilág” nehezen elválasztható a légkörtől, a talajtól, a vizektől, a klímától, a szerveskémiától, vagy a fizikától. És mivel mi is az élővilág részei vagyunk, így nem választható el mindattól, amit emberi viselkedésnek hívunk és amivel a szociológia, a pszichológia, a történelem, a jog, a közgazdaságtan, a művészet, stb. foglalkozik.

Az integratív szemlélet nem egyszerű! Egyrészt kell némi kitekintés a szűk szakmán kívülre. Ez evolúcióbiológiában szinte adott, mert az amolyan ernyőtudomány az egész biológia felett. Persze így az egyes területekhez fájóan keveset értek. Szóval kéne hozzá egy reneszánsz ember, de olyan már nem létezik. Nem is igazán létezhet, olyan sok információ van csak a biológiáról, nemhogy a többi tudományról. Attól még próbálkozni lehet és megcsillanthatunk valamit a hallgatóknak a tudományterületek közötti összefüggésekről.

Az Integratív biológia, mint tárgy folyamatos átalakulásokon megy át. A korábbiakról olvashattok itt. Az újabb változás két okra vezethető vissza: a COVID lezárások és a kreditnövelés.

Tantárgy pandémia idején

Amikor elkezdődött a lezárás 2020-ban, akkor éppen programozás, integratív biológia és evolúcióbiológia volt harmadéveseknek. Nem tudtunk még semmit az online oktatásról. Az integratív biológia mindig interaktív tárgy volt, amit nem láttam megvalósíthatónak online. Így azt találtam ki, hogy előadások és vizsga helyett inkább olvassanak el egy könyvet és írjanak arról nekem egy rövid esszét. Nem állítom, hogy ez volt a legjobb dolog a világon, és az esszéírásnak sem örültek utolsó félévben, szakdolgozat leadás alatt, de így jártak. Megoldották. Amúgy nagyon pozitív élmény volt, hogy a hallgatók kérték, hogy tartsak meg pár előadást, mert ők attól még, hogy lezárás meg más számonkérés, szeretnék azokat meghallgatni. Így aztán volt pár online előadás is. Legalább gyakoroltam a következő félévekre.

Sok kredites tárgyak átka

A 2021-es tavaszi félévben a tárgy kreditértéke megnőtt az addigi 2-ről, 6-ra. Ez jelentős növekedés: 180 órányi munka a hallgatók részéről. Ez a félév még mindig teljesen online volt. A létszám korlátozva volt talán 40 főben, de két csoport indult, hogy elegen fel tudják venni. A szokásos vizsgáztatás helyett viszont a számonkérés megváltozott:

• Beépült az egy könyv elolvasása a kötelező feladatok közé. És persze egy „olvasónapló” írása. A könyv a tudománynépszerűsítő könyvek közül szabadon választható.
• Lettek esszék. Ezek egy oldalas irományok, amelyek egy-egy témáról alkotott véleményét kell tükrözzék a hallgatónak. Ez fontos, direkt nem valami tudományos feldolgozásra, forráskeresésre voltam kíváncsi, hanem, hogy mit gondolnak az adott témáról. Például a klímaváltozásról, a nemek egyenlőségéről, az ideális társadalomról vagy a földön kívüli élet lehetőségéről.
• És beépült a számonkérésbe az előadás is. Az előadás csoportos (2-4 fő) feladat és a téma szabadon választható az integratív biológia, mint vezérfonal mellett. Az évek során igen érdekes témák merültek fel!

Aki ezeket teljesíti és bejár az órákra az jelest kap, aki nem, az megbukott.

„Szerintem pozitívan befolyásolta a légkört a számonkérések mibenléte is - jegyzetelni sem lett volna muszáj, inkább csak vitázni és ezáltal tanulhattunk.”

„Nagyon érdekes és hasznos tárgy volt, jó érzés volt úgy tanulni, hogy tudtam, nem kell magolnom.”

Éveken át próbáltam azt sugallni a diákoknak, hogy ne koncentráljanak a jegyzetelésre, próbálják meg csak úgy befogadni a tárgyat. Erre persze az volt a válasz, hogy akkor milyen jegyzet alapján fognak felkészülni a vizsgára? Jegyzet/tankönyv még nincs (de évek óta írom…). Viszont a fenti jegyszerzési módok mellett nincs is rá szükség. Így a hallgatók inkább részt tudnak az órán venni és nem jegyzetelőgépként működnek.

„Különösen hasznos és üdítő egy ilyen 'fun fact' óra a sok más érdekes de száraz dolog mellé.”

Félre ne értsen valaki: ez a legtöbb tárgynál nem működhet. A biológia óriási tényanyaggal rendelkezik, amit valamilyen mélységben meg kell ismernie minden biológusnak. Ez nem úszható meg. De ritkán lehet olyan tárgy, amely más képességeket fejleszt.

A számonkérés is az oktatás része, lehet olyan készséget számonkérni, amit máshol nem

„Tetszett a számonkérés formája, tényleg nagyon ritkán kell esszéket írni, és ez nagyon megnehezíti szerintem a dolgunkat a szakdolgozat írásánál.”

„Számonkérést formáját jónak tartom mert tényleg szükséges mind az esszé mind az előadás a tudományos világban.”

Aki eljutott a 6. félévre, az valahogy túljutott egy adag vizsgán, ahol meg kellett mutatnia mennyire képes ismereteket visszaadni. Ahogy fentebb írtam, ez elkerülhetetlen a biológiával kapcsolatban, csak így tudjuk biztosítani, hogy azzal a hatalmas tényanyaggal találkozik a hallgató és legalább egyszer olvasta. Viszont vannak készségek, amely kultiválására nem jut így idő. Ilyen például az írás vagy az előadás. Ahhoz képest, hogy akár felsőben, akár középiskolában mennyi kiselőadást kell készíteniük, a BSc alatt lényegében a védésük az első és egyetlen ilyen típusú feladat. Hasonlóan az írással: a szakdolgozaton kívül nem igazán kell írniuk (a laborjegyzőkönyv egy nagyon más műfaj). Ez viszont probléma, mert a kutatólét, amire elvileg felkészítjük őket, írásból és előadásból áll (a kiváltságosok néha kutathatnak is). Szóval nem árt, ha írnak.

Azt nem állítom, hogy szuper visszajelzéseket kapnak tőlem a fogalmazásaik ívével kapcsolatban, vagy a szövegezéssel kapcsolatban, de mondjuk az elírásokat jelzem nekik. És persze kekeckedő megjegyzéseket teszek az írásaikba.

„ez utolsó féléves tárgy, ezért sokakat szorít is az idő a jegy megszerzésére, de én pl. nagyon hálás vagyok, hogy nem kellett vizsgára készülnöm ebből a tárgyból”

„furcsa volt a sok beadandó, de mindenképpen jobb módszer ez, mint a félév során semmi, aztán vizsga.”

Én kimondottan annak vagyok a híve, hogy a gyakorlatok a félév során adjanak munkát a hallgatóknak, míg az előadások évközben a látogatással letudhatók, de a vizsgaidőszakban sokat kell tanulni rá. Így biztosítható, hogy egyenletesen legyenek leterhelve (http://kunadam2.blogspot.com/2017/07/mi-baj-az-oktatassal-kepzesi-szerkezet.html). Most nincsennek és ez óriási probléma. Főleg, ha tetézzük azzal, hogy a gyakorlatokon is a végén van egy nagy ZH és az számít a jegyükbe. Így a szorgalmiidőszak és a vizsgaidőszak összecsúszik. A feladatok előre ütemezése fontos!

Erőt vettem végtelen lustaságomon és év elején kiírtam az összes esszét feladatként. Pontos beadási határidőkkel és leírással, hogy mit kérek. Segített, hogy a feladatok jó része megvolt korábbról. Az ütemezés nehezebb kérdés volt. Szerettem volna, ha az előtt olvashatok egyes témákat, hogy a beszélgetés van. Például a nemek viszonyairól mielőtt erről beszélnénk. Így képet kapok, hogy mi van a fejükben és milyen témákat kéne különösen átbeszélni. Az egyértelmű ütemezés nagyon pozitívan vették.

„jó volt, hogy az összes feladat határideje előre ki volt adva, így beoszthattuk a tárgyra fordított időnket.”

„Tartsd meg az eddigi jó szokásaidat: teamsben az előre beütemezett feladatok, órai interaktív beszélgetések, rugalmasság.”

„Véleményem szerint a számonkérés új fajta volt a többi tárgyhoz képest emiatt szerintem nagyon jó volt, hogy esszéket kellett írni, olvasni és előadást tartani.”

„Teljesen korrekt volt, ez volt az a tárgy amit félévben a leginkább nyomon tudtam követni hogy mikor mi kell”

„Szerintem teljesen jól fel volt építve az, hogy kéthetente le kell adni esszét meg néha kérdőíveket. Az olvasónapló nagyobb falat volt, de mivel a félév elején tudtuk, hogy kell, be tudtam építeni a mindennapjaimba.”

Tanulság nekem: a feladatokat előre ki kell találni és pontos ütemezés mellett megadni nekik. Ezt sajnos programozáson nem csináltam meg, így hol volt feladat, hol csak szóban, és így teljes keveredés volt, hogy ki mit adott le vagy sem. A lustaságomon kell túllendülnöm (meg belerakni azt a pár napot a feladatokba)!

Ez volt az első része ennek az írásfolyamnak. Sokat tanultam én is az oktatásról ebben a félévben!

Mi a tanulmányi kredit?

A felsőoktatási törvény (2011. évi CCIV. törvény 108. §) alapján

"24. kredit: a hallgatói tanulmányi munka mértékegysége, amely a tantárgy, illetve a tantervi egység vonatkozásában kifejezi azt a becsült időt, amely a tárgyleírás alapján meghatározott ismeretek elsajátításához, a követelmények teljesítéséhez szükséges; egy kredit átlagosan harminc tanulmányi munkaórát jelent, a kredit értéke - feltéve, hogy a hallgató teljesítményét elfogadták - nem függ attól, hogy a hallgató a tudására milyen értékelést kapott.,"

Az egyetemi tanulmány teljes munkaidős elfoglaltság

Egy félév (átlagosan) 30 kredit. Azaz egy félév 900 órányi elfoglaltságot jelent. Az ELTE-n (ez amit biztosan tudok) 13 hét szorgalmi időszak és 7 hét vizsgaidőszak van. Tehát 20 hétre van 900 órányi elfoglaltság. Az heti 45 óra! Ez van, nem egyszerű hallgatónak lenni. Azért így kiszámolva durva.

Egy kredit az 30 órányi elfoglaltság

Mit is jelent 30 órányi elfoglaltság? Legyen egy 2 kredites, heti 2 órás (2×45 perc) előadás, ami a vizsgaidőszakban vizsgával végződik. A 2 kreditből következően ez 60 órányi elfoglaltság egy hallgató számára. Ebből körülbelül 22–26 maga az előadás, hiszen félévente a pirosbetűs ünnepek, egyetemi szünetek és hasonlók okán 11–13 tanulmányi hét van, azaz ennyi előadás lehet. Marad még 34–38 óra a vizsgára való felkészülésre. Ez nagyjából egy hét tanulást jelent (feltesszük, hogy mint a munka világában egy napba 8 órányi tanulás fér bele). Egy hét alatt fel is lehet készülni egy vizsgára.

Egy 4 kredites, heti 4 órás gyakorlat a fenti eszmefuttatás alapján összesen 120 órányi munka, ami viszont mind a szorgalmi időszakra esik. Maga a tényleges gyakorlat 44–52 órányi elfoglaltság. A gyakorlatokra való készülés, jegyzőkönyv írás, egyéb beadandók, ZH-ra készülés, stb.-re így 76–68 óra áll rendelkezésre. Ez így most lehet, hogy nem mond sokat, de számoljunk úgy, hogy a 11–13 hét alatt hetente mennyi időt kell a tárgyra fordítani! 9–11 óra hetente, amiből csak 4 órányi a tényleges labor. A többi otthoni munka / felkészülés.

A számolásból érthető, hogy gyakorlatok és laborok száma (kreditérték) miért kéne nagyjából egyenlőnek lennie a féléves előadások számával (kredittel). Az laborok és gyakorlatok teljesen szorgalmi időszakos elfoglaltságok. Ha túl sok van belőlük, akkor a lényegesen több teljesítendő lesz a szorgalmi időszak során, mint a vizsgaidőszakban. Amennyiben az előadásokra fordítandó idő (kredit) sok, úgy a vizsgaidőszak lesz zsúfolt. Ez utóbbi persze az előre tanulással csökkenthető, de voltam én is diák...

Az egyetemi képzésbe bele van építve az önálló felkészülés ideje, az önálló feladatok elvégzéséhez szükséges idő

A kreditek amúgy ennél magasabbak is lehetnek. Így legyen itt egy életszerű példa. A programozás biológusoknak gyakorlat heti 3 órás gyakorlat és 6 kredit jár érte. Azaz 180 óra elfoglaltság a szorgalmi időszakon belül. Ez heti 14–16 órányi elfoglaltság. És ebből csak 3 óra maga a gyakorlat. Tehát hiába van csak egy 3 órás sáv az órarendben erre a tárgyra, ténylegesen kettő munkanapot rá kell szánni!

Amikor annyi és nem kevesebb feladat, beadandó, elolvasandó tankönyv, kipróbálandó programkód van az nem azért van, hogy csuklóztassam a hallgatóságok, hanem mert 180 órányi elfoglaltságot kell nyújtanom egy 6 kredites gyakorlaton.

Ne azt nézd, hogy hány órád van az órarendedben, hanem hogy hány óra elfoglaltságot jelentenek!

Nem lehet elégszer ismételni, hogy a félévek tervezésénél a hallgatók legyenek körültekintőek. Bár a biológus alapszak képzésének első négy féléve jobbára kötelező tárgyakkal van kitöltve, lehetőség van más tárgyak felvételére is. A harmadik évben pedig kötelező felvenni (kötelezően) választható tárgyakat. Csábító lehet addig felvenni újabb és újabb tárgyakat, míg a napok szépen meg nem telnek előadásokkal és gyakorlatokkal.

Ez a gondolkodás még azt a képzési szerkezetet tükrözi, amiben nagyjából azt vártuk el, hogy az idő felében előadáson/gyakorlaton legyenek a másik felében pedig készüljenek ezekre. Ez lenne akkor, ha a kredit megegyezne a heti óraszámmal. Ekkor minden kredit után 11–13 óra lenne szemtől-szembe oktatás, a maradék 17–19 óra pedig egyéni felkészülés.

Az új képzési szerkezetben – nem állítom, hogy nekem tetsző módon – a nagyobb önálló felkészülés felé mozdultunk el. Tehát az időtöknek nem a felét, hanem negyedét-harmadát töltitek előadásokon és gyakorlatokon ülve, az időtök nagyobb részét így az önálló munka / felkészülés tölti ki.

Úgy érzem, hogy nem tudatosítottuk eléggé a fentieket a hallgatókban, ezért is írtam le most remélhetőleg érthetően és részletesen, mit is jelent egy kredit.

Az egyetemi és kutatói fizetésekről

Amikor valaki be meri vallani, hogy mennyit is keres egy egyetemi oktató ma, 2021-ben Magyarországon, akkor bizony az emberek először hazugnak nevezik, majd jön a terelés. Szóval öntsünk tiszta vizet a pohárba!

Az állami fenntartású egyetemeken a fizetések minimumát a törvény szabályozza

A netjogtár ezen oldalán található táblázatból (1. melléklet a 2015. évi CXXXI. törvényhez) kiderül, hogy a vetítés alapja az egyetemi tanári fizetés 1. fokozata, ami így 100%. Az egyetemi tanár a legmagasabb "rang" a felsőoktatásban. Ezt fontos megjegyezni! TV műsorban is hallottam olyat, hogy a riporter egyetemi tanárnak nevez valakit, aki nem az és persze az illető kénytelen visszakozni. A riporter persze egyetemi oktatót akart mondani, arra rámutatva, hogy riportalanya egyetemen tanít. Tehát az egyetemi oktató az az általános kifejezés, amibe mindenféle rangú egyetemen tanító személy belefér (a helyzet nem ennyire egyszerű, mert bár egyetemen tanítok 20+ éve, de egyetemi oktató pár hónapja vagyok csak). Az egyetemi ranglétrának négy fokozata van: egyetemi tanársegéd, egyetemi adjunktus, egyetemi docens és egyetemi tanár. A fizetésük az egyetemi tanárhoz képest rendre 40%, 50% és 70%. Az egyetemi tanár (minimum) fizetését a költségvetési törvényben találhatjuk.

Egy egyetemi tanár havi bruttó fizetése 2021-ben 554 ezer forint

Ezt a sort kell keresni: A Kjt. 79/E. §-a alapján az egyetemi tanári munkakör 1. fizetési fokozatának garantált illetménye 2021. január 1-jétől 554 400 forint. (Magyar közlöny 2020. július 15. 64. § (2))

Ez az összeg 2018 óta változatlan, azóta az egyetemi fizetések nem nőttek. Amikor a fizetések emeléséről jönnek szózatok, meg bejelentik, hogy akkor most majd akkor nagyon emeljük a fizetést, akkor elég szkeptikusak szoktunk lenni, mert a bejelentéseket nem szokta tényleges fizetésemelés követni.  Az alábbi táblázatban összeszedtem minden évre vonatkozó összeget. És mindenhol ott a link a törvényre, hogy senki ne mondja, hogy valami obskúrus megtévesztő forrásból direkt alacsony összegeket írok ide.

	egyetemi tanári munkakör 1. fizetési fokozatának garantált illetménye
2008	437 300 Ft	2008-as költségvetési törvény
2009	437 300 Ft	2009-es költségvetési törvény
2010	437 300 Ft	2010-es költségvetési törvény
2011	437 300 Ft	2011-es költségvetési törvény
2012	437 300 Ft	2012-es költségvetési törvény
2013	437 300 Ft	2013-as költségvetési törvény
2014	437 300 Ft	2014-es költségvetési törvény
2015	437 300 Ft	2015-es költségvetési törvény
2016	528 000 Ft	2016-os költségvetési törvény
2017	528 000 Ft	2017-es költségvetési törvény
2018	554 400 Ft	2018-as költségvetési törvény
2019	554 400 Ft	2019-es költségvetési törvény
2020	554 400 Ft	2020-as költségvetési törvény
2021	554 400 Ft	2021-es költségvetési törvény
2022	554 400 Ft	2022-es költségvetési törvény

Egy egyetemi docens (és az akkor még szintén ezen rendelkezések hatálya alá tartozó kutatók közül a tudományos főmunkatársak) fizetése 2008 és 2016 között bruttó 306 100 Ft volt. Ez a táblázatban levő 437 300 Ft 70%-a. Ez eléggé az agyamba vésődött, mert ez volt a fizetésem ebben az időszakban. Egy egyetemi tanársegéd ekkor 174 900 Ft-ot kapott (bruttó!). (az elmúlt évtized egyetemi béreiről érdemes ez a cikket elolvasni)

Jelenleg egy egyetemi tanársegéd (és ezt szokták elrettentő példaként bemutatni) 221 800 Ft bruttó fizetéssel rendelkezik. Ez, ha nincsenek gyerekei, havi nettó 147 497 Ft. Egyetemi végzettségű emberről beszélünk! Ráadásul úgy, hogy lényegében nincsenek tényleges egyetemi tanársegédek, ebben a kategóriában igen sok PhD-val rendelkező ragad, akiknek már az adjunktusi rang és fizetés dukálna. A KSH alapján a bruttó átlagkereset 2021. áprilisában 440 600 Ft. Ennyit nem keres egy egyetemi docens!

Bár ez a minimum, de az egyetemek előszeretettel ezt alkalmazzák

Mindig hangsúlyozni kell, hogy ez az érték a minimum, a garantált illetmény, amelynél kevesebbet adott pozícióban levő személy nem kaphat. Elvileg minden egyetem megtehetné, hogy ennél többet fizessen oktatóinak. Csak hát fedezet arra nincs, így a minimumot alkalmazzák.

Azért is fontos hangsúlyozni, hogy ez a minimum, amitől el lehet térni, mert sokszor még egyetemi emberekben is felmerül, hogy a bértábla korlátozná a magasabb béreket. Nem! A felsőoktatási törvény alapján sokkal magasabb fizetése is lehet bármely oktatónak. Kevesebb nem. A fizetések emeléséért nem kellett volna senkit kivenni a közalkalmazotti törvény hatálya alól.

A fizetés növelésére egy oktatónak kevesebb lehetősége van, mint a versenyszférában dolgozóknak

Elolvasva az egyetemi oktatók alacsony fizetéséről szóló cikk alatti kommenteket elborzadok, hogy mennyi félreértésből fakadó rosszindulat van az emberekben. Először tegyük tisztába: igen a versenyszférában többet kereshetnénk, és az okot, hogy nem megyünk oda úgy hívják: elhivatottság (ez persze ma Magyarországon a bolondság szinonimája, de ez van). Ha minden rendőr, tanár, tűzoltó, ápoló, muzeológus, egyetemi oktató stb. felállna és elmenne a versenyszférába, akkor ki oltaná a tüzet, tanítaná a gyerekeket vagy felnőtteket, gyógyítana, stb.? Ezen elgondolkodnak a kedves kommentelők?

A többi megjegyzés pedig arra vonatkozik, hogy milyen egyéb módokon lehetne nekünk sokkal magasabb fizetésünk. Nem lehetnek, vagy csak úgy, mint mindenki másnak: másodállásokkal.

Egyetemi oktatónak lenni nem a nyugdíjas évek tétlen várásáról szól

Az emberekben él egy olyan képzet, hogy aki  közalkalmazott annak nem kell dolgoznia, és akármit csinál, nyugdíjig egyenes az út számára. Hát én ezt nem tapasztaltam. Már bekerülni sem egyszerű. Nem olyan régen rendelkezek olyan munkaszerződéssel, amely nem határozott idejű (jellemzően pár éves). És ez csak az adminisztratív része. A mindenki által emlegetett versenyszférában elképzelhetetlen lenne, hogy a munkavégzéshez elengedhetetlen eszközöket / forrásokat, vagy hozza az ember vagy külön kell rá pályázni. Azért megnézném mit mondana egy szakács, ha közölnék vele, hogy ugye a konyhabútort azért hozza magának, mert az nincs! Persze, ha nem lesz étel a vendég asztalán, akkor ki vagy rúgva. Mert a közalkalmazottak a közhiedelemmel ellentétben kirúghatóak.

A pályázatok nem pénzesők

Sokan szeretnek arra hivatkozni, hogy pályázatokat nyerve lehet magasabb fizetéshez is jutni. Van olyan pályázat, amivel lehet. De sok pályázatban eleve ki van zárva, hogy a pályázó saját fizetésére költsön. Az ugyanis egyrészt kutatásra van (ami drága!) vagy mások alkalmazására.

A pályázatok az egyszeri földi halandó számára magas összegek. Nem ritkán több 10 millióról beszélünk. Ezek viszont nem egy évre vonatkoznak, hanem jellemzően többre, illetve nem a kutatók számlájára utalják, hanem az egyetemére (kutatóhelyére). A kutatóhely le is csíp egy részt rezsire. A maradék részből kell minden mást fizetni. Egy 221800 Ft-os tanársegédi (tudományos segédmunkatársi) fizetés a munkáltatónak 259 506 Ft-ba kerül. Vannak ugyanis adók. Ez egy évben 3 114 072 Ft a pályázat terhére, és ebből még mindig nagyon alul van fizetve valaki (de van állása).

Pályázati pénzből viszont kevés van. A pályázatokon 5-20% a nyerési valószínűség. Azaz a kutatók/oktatók zömének nincs pályázata. Ha még minden pályázat lehetővé is tenné a vezető kutató bérének emelését, akkor sem oldódna meg az oktatók nagy részének a helyzete. A pályázatok amúgy kutatásról szólnak, nem oktatásról. Az oktatási tevékenységért nem is lehet plusz pénzekhez jutni.

Az ipari megbízás a fusi tovább élése (szerintem)

Szokták még azt is mondani, hogy miért nem szereznek ipari megbízást az oktatók, amiből már jól megélhetnének. Ahol létezik ez (az én szűkebb szakmámban pl. nem is hallottam ilyesmiről), ott persze ez jó pénz lehet. Viszont ez gyakran a főállás rovására megy. Azaz az illető nem azzal foglalkozik, amiért amúgy fizetik: nem oktat és nem alapkutatás végez. Ez akkor így általában mellékállás. Amit szintén emlegetnek, hogy de hát az oktatóknak lehet. Úgy tudom bárkinek lehet mellékállása. Mitől érv az, hogy bár van az országban olyan, aki megélhet a napi 8 órás munkájából, de az egyetemi oktatótól elvárjuk, hogy vállaljon még 4-6 órát naponta, hogy megéljen? Az ugye megvan, hogy állandó konfliktus forrás a családdal, hogy 12-16 órákat ülök a gép előtt, beleértve a hétvégéket is?

Forrás: https://index.hu/napirajz/2019/02/11/mi_mindent/

Ezt a bejegyzést régebben kezdtem el írni. A szükségessége pedig sokkal korábban merült fel, amikor vitában kellett volna a jogtárral alátámasztani, hogy mekkora is ma Magyarországon egy magasan képzett oktató fizetése. Az elmúlt hónapok bejelentései alapján talán egyes egyetemeken magasabbak lesznek a bérek. Úgy legyen! Ha így lesz, akkor sem lesz ennek semmi köze a közalkalmazotti státusz elvételéhez, sem az alapítványba szervezéshez. Ahogy az állami egyetemeket, úgy az alapítványokba kiszervezetteket, és a volt MTA kutatóintézeteket is az állam finanszírozza. Annyit ad bérre, kutatásra, amennyit akar (tud). Ahol tudnak fizetést emelni, ott azért tudnak, mert többet kapnak az államtól és nem azért, mert megtalálták a pénztermő fát.

Könyvajánló: Norah Vincent - Self-made man: One Woman's Year Disguised as a Man

Norah Vincent: Self-made man: One Woman's Year Disguised as a Man

Eddig nem írtam könyvajánlást a blogomon, de ezt is el kell kezdeni, főleg, ha olyan lebilincselő könyv akad a kezembe, amit két nap alatt „kivégeztem”, úgy is, hogy számítógépről kellett olvasnom. Egy másik, szakmaibb könyvben hivatkoznak rá és belenéztem, ottragadtam. Ez nem egy szakkönyv, hanem egy jól megírt dokumentálása az író „kalandjainak” a férfilétben.

Férfi és nő. Hogy érthetnék meg egymást? Hisz mind a kettő mást akar - a férfi nőt - a nő férfit.

A Karinthy Frigyes idézet igazsága rátelepszik életünkre. Súlyosbítva van ez azzal, hogy nincs fórum, lehetőség, hogy megbeszéljük milyen is egy férfi és milyen a férfilét, és milyen egy nő és milyen a női lét. Én nem ellenzem az általánosításokat, és igenis vannak közös vonások a nemeken belül, akár fakadjanak azok a genetikánkból, akár a társadalom elvárásaiból. Régen a történetek segítettek megérteni, hogy miként működnek az emberek, és persze a tapasztalat, hiszen sokkal kevesebb volt a privát szféra. Jó a privát szféra, de elvesztettük a lehetőséget, hogy megtudjuk, párunk-e az egyetlen a Földön, aki így viselkedik, miközben minden más nő/férfi tökéletes, vagy pontosan úgy viselkedik, mint mindenki más, csak erről nem tudunk?

Tudjuk-e mi férfiak, milyen nőnek lenni? Nem. Viszont erről most többet beszélünk. Az elvárásról, hogy vezessék a háztartást, neveljék a gyerekeket és persze álljanak helyt a munkahelyen is. Arról miért akarjuk vagy nem akarjuk a tradicionális női szerepeket megtartani, mi lépjen helyébe és mi lenne a férfiak feladata egy ilyen új világban. Ezekben a vitákban viszont én fájóan hiányolom, hogy beszéljünk a férfiakról is és a tradicionális férfi szerepekről és azok megtartásáról vagy elhagyásáról. Az egyenjogúságnak, a lehetőségek azonosságának mindkét irányba működni kéne.

Norah Vincent nő. Nőnek született és nőként éli életét. Nőtudományokat (woman studies) tanult és persze ismerte az összes elméletet, hogy miként nyomják el ördögi praktikákkal a férfiak a nőket. Gondolom szeretett volna bejutni azokra a szeánszokra, ahol eldöntjük, hogy a következő fél évben hogyan is uralkodjunk a nők felett és éltessük a patriarchátust. Szóval volt némi előítélete az ellenkező nemmel kapcsolatban.

Norah Vincent elég fiús alkat, így a megfelelő sminkkel (apró borostát kellett varázsolnia magára, nem gondolunk rá, de a frissen borotvált férfiarc sem olyan sima, mint a női bőr), sportmelltartóval, pár hónap vállra gyúrás után és alakot takaró ruhákkal akár férfinak is nézhetik. Így indult neki az egy éves kalandjának, hogy férfiként éljen, megfigyelje az ellenkező nemet különböző ikonikus tevékenysége közben.

Barátság. Kalandjainak első fejezete szerintem a legerősebb. Egy férfi bowling klubba iratkozik be, ahol egy több hónapos csapatversenyben lesznek neki vadidegen társai, később barátai. A klubban csak férfiak vannak, amolyan elvonulás ez a zömében munkásosztálybeli közönségnek. Söröznek, bowlingoznak, megbeszélik az élet problémáit (vagy sem). A kijelölt csapata (akik amúgy régóta ismerték egymást) rögtön befogadta az újoncot, úgy is, hogy az nem igazán tudott játszani és a szezon végén is még pocsékul játszott. Már az első kézfogás más volt számára: ami kívülről macho ceremóniának látszik, az belülről annyi, hogy „eddig nem ismertük egymást, de mostantól közénk tartozol”. Ezt a közösség idegen a nők számára (a biológus agyam meg hozzáteszi, hogy a csimpánzoknál pontosan ugyanígy van, szóval nem a modern vagy akármilyen emberi társadalom az oka). Már az furcsa volt neki, hogy milyen gyorsan befogadták. Megdöbbentette például, hogy a többi csapatban játszók is állandóan tanítgatni, okítani próbálták, tanácsokkal látták el. Miért akarnak segíteni neki, ha ezzel a saját esélyeiket csökkentik (akármilyen kicsit is)? Ilyen – saját tapasztalata alapján – nők között nincs, nem segítünk a másiknak, ha egyszer kompetícióban vagyunk, sőt! Persze, hogy ezek a férfiak is le akarták győzni csapatukat, de ettől még nem lettek ellenségek. A konfliktusok és a megoldásaik is mások a két nemnél.

Végül a csapatának elmondta, hogy ő nem férfi, hanem nő. Innen megváltozott a kapcsolata velük. Mélyebb lett. A férfiak közösséget alkotnak, de van egy távolság, aminél közelebb nem engednek más férfiakat. Érzésekről nagyon ritkán beszélnek, ez más fejezetekből még inkább lejön (és tényleg így van). Egy nővel már nem volt gond megbeszélni ilyesmit.

Az előítéletei sem jöttek be. A feleségeit mindegyik nagy tisztelettel emlegette, és boldogok voltak házasságukkal. Nem volt életükben semmi nőellenes.

Szex: A férfilét a szex körül forog. Sokkal inkább, mint a női. Igen, a férfiagy egy jó része mindig azzal van elfoglalva. Az evolúcióbiológusok szerencsések, mert ennek egy részét munkaként könyvelhetik el 😊. Hogy miért akarta megismerni a sztriptízbárok világát, nem biztos, hogy értem. Amit érdemes tudni a férfilélek és a szex viszonyáról, azt az első fejezetben leírja. Ez a fejezet inkább kínos volt. Neki is megélni, és ez át is jött.

Szerelem. Próbált csajozni is. Online társkeresőkön keresett hölgyeket és randikra is járt. Hozzáteszem, hogy a nőkhöz vonzódik, szóval nem volt gondja a gondolattal, hogy nőknek tegye a szépet (ahogy más szituációkban sem zavart be az, hogy esetleg valamelyik férfi megtetszene neki). A férfilét árnyoldala mutatkozott meg itt: az állandó és folytonos visszautasításé. És minden visszautasítás és becsmérlő tekintet („kevés vagy hozzám”) után fel kell állni és újra kell építeni az ember önbecsülését. Csak, hogy egy kicsit értsék a hölgy olvasók, hogy mit jelenthet ez egy férfi lélek számára: 20 éves korom óta vagyok együtt a nejemmel, az éltem most már nagyobb részét vele, azaz párkapcsolatban éltem le, és még a mai napig is van rémálmom, hogy nem találok magamnak párt, feleséget.

Élet. Elment szerzetesek közé lelki békét keresni. Sok ki nem beszélt feszültséget talált, ami a „kibírod, nem sírsz” álarca mögé lett rejtve jó mélyen. A kötelező távolságot sem tudta jól belőni, amit tartani illik a férfiak között. Ez nagyon más a két nemnél. Az érzelemmentesség elvárt, nevelt dolog a fiúknál/férfiaknál. „Ne sírj, mint egy lány!” Hallottuk ugye? Persze egy csak férfiakból álló társaságban, mint a szerzetesek, ahol elfojtott vágyak (akár egyik, akár másik irányba) is zavarják az életet, még fontosabb a távolságtartás. De akkor is nagyon nehézzé teszi az érzelmi életet, az élet bánatainak és örömeinek megélését, hogy „ne mutasd!” „ne beszélj róla”. Ez és a barátság fejezet nagyon érzékletesen körbejárja a férfilét ezen oldalát. A szerzőnek többet sikerült megtudnia ezen emberek belső éltéről, mint társaiknak évtizedek alatt.

Munka. Házaló ügynöknek állt. Főleg férfiak dolgoztak és bőven volt kakaskodás, nagy szavak, hogy mi lesz majd, ha egyszer meggazdagodnak és hogy csak a legerősebbek bírják ezt a fajta munkát. Így kívülről, örülök, hogy nálunk ez a fajta meló nem jellemző (a kakaskodás persze igen). Úgy éreztem, hogy ez a fejezet nem mond többet annál, hogy a férfiak a kompetíció kimutatásában nyíltabbak. Nekem ez természetes, de talán a nő olvasóknak nem. Norah (vagy Ned, ahogy férfiként hívta magát) megtehette és a környezete természetesnek vette, hogy nagyot mond magáról és mindezt persze a legnagyobb magabiztossággal.

Önmagunk. Végül elment egy férfigyűlésre. Igazából nem tudom mit gondolt, mi lesz ez, talán itt akarta tetten érni a patriarchátus működését, a titkos összejövetelt, ahol a nők elnyomásáról döntenek. Pedig ez alapvetően ilyen terápiás csoport volt, ahol nagy nehezen, néha, a megfelelő emberek unszolására megnyíltak egy kicsit a férfiak, hogy feldolgozhassák érzelmeiket. Az érzelmeket, amelyek a szüleikkel és párjukkal kapcsolatban merülnek fel. Igen, volt szó nőkről, de nem úgy általában, hanem a jelenlegi és volt partnerekről, akik befolyásolták a személyek életét. A volt kapcsolataink befolyásolják, hogy mit várunk el, mire számítunk a másik nemtől. Amúgy a randik alkalmával Norah/Ned megtapasztalhatta, hogy mennyi előítélet van a nőkben a férfiakkal szemben. Korából fakadóan (harmincas nő vagy férfi) nem 18 évesekkel randizott, akik esetleg csak diákszerelmeken vannak túl, hanem olyanokon, akiket már meggyötört pár kapcsolat. És ez rányomta a bélyegét már a randikra is. Ez mindkét oldalon megvan.

A legtöbbeknek az elvárások nyomása volt sok. A tradicionális férfiszerep ugyanolyan megerőltető tud lenni, mint a női. Amerikában (a könyv amúgy 2005-ös) még elég jellemző az egykeresős családmodell, azaz a férfi felelős a bevételekért. Az ő vállán nyugszik a család ilyen irányú sikere vagy bukása. Egy férfinak mindig sziklának kell lennie. Nem beteg, nincs érzelme, csak kötelessége. És az ő osztályrésze a fájdalom, hogy a családjának ne fájjon. A férfiak panaszaiban nem az jelent meg, hogy ki akarnak lépni ebből a szerepből (avagy mit lehetne még a nők vállára átrakni), hanem hogy ismerjék el, hogy hozzájárulnak a család működéséhez.

„A nők úgy gondolják, hogy ők tartják fenn és működtetik a világot, és ezért a szolgálatért megérdemelnek néha egy kis pihenést. A férfiak, úgy tűnik, pontosan ugyanezt gondolják magukról. És mindkettőnek igaza van.” írja a szerző. Nagyon keveseknek adatik meg, hogy mindkét oldalról láthassák a világot. Túl egyszerű belefeledkezni a saját problémáinkba és nyomorunkba és nem látni, hogy az ebéd nem magától főződik, a gyerekek dolgai sem varázsütésre mennek rendben és néha a lakást is ki kell takarítani.

Főleg nőknek ajánlom olvasásra, hogy kapjanak egy apró betekintést az ellenkező nem életében egy nő tollából / szemszögéből, aki nem elfogult a férfiakkal szemben (legalábbis pozitívan nem). Nincs benne fényezés vagy a feminizmus megtagadása. Egy árnyaltabb kép kerekedik ki a férfitársadalomról, és remélem lerombolja a mítoszt, hogy valahol, titkos klubok mélyén mi mindannyian egységesen a patriarchátust építjük a nők ellenében.

Oktatás: Ne legyünk tartalomfejlesztők?

A TIMES Higher Education hozott le egy cikket arról, hogy az egyetemi oktatók ne legyenek tartalomfejlesztők, azaz ne képezzük át magunkat filmesnek, online influenszernek és ne próbáljuk meg az előadásainkat az online térnek megfelelően előállítani. Részben egyetértek, részben nem.

Felvételről ne menjen egyetemi oktatás!

Az egyetemi oktatás sava-borsa a jelenlét. Ebbe bele tartozik a tanár-diák találkozás, de a diák-diák találkozás is. Az egyetem egy közösség, amelynek a célja a tanulás. A tanulásnak csak egy része az, amit tankönyvekből és oktatóvideókból meg lehet tanulni. Egy másik része a szakma szellemiségének átadása. Továbbá sajnos egyre inkább elfelejtjük, hogy az egyetemeken értelmiségieket kéne képezni, nem egyszerűen szakembereket (ez a harmadik magyar köztársaság felsőoktatási törvényében még törekvésként szerepelt is).

Most még ennél is távolabb vagyunk a diákjainktól. És rajtam kívül is szoktak lenni emberi lények a teremben. Ez a felvétel illusztráció, egy teljesen üres tanteremben készült hónapokkal korábban.

A felsőoktatást nem érdemes áthelyezni a YouTube-ra, azaz nem látom értelmét annak, hogy felpakolunk videókat és azzal az előadás le van tudva, nézzétek végig két Netflix sorozat között és vizsgázzatok le belőle. Eddig sem az volt a jelenléti előadások lényege, hogy felolvasunk egy könyvet, aminek tartalmából aztán le kell vizsgázni.

Az egyetemek történelmének során volt olyan időszak, amikor pontosan ez volt az előadás lényege, azaz a kevés, kézzel másolt könyv felolvasása, hogy így tartalmáról többen értesülhessenek, mintha egyesével olvasnák az emberek. A nyomtatás és a könyvek darabszámának emelkedésével volt is félelem, hogy az egyetemek kiüresednek, hiszen majd mindenki otthon fogja olvasni a könyveket és nem lesz szükség az előadásokra. Ismerős?

Liber ethicorum des Henricus de Alemannia

Az egyetem nem szűnt meg a könyvnyomtatástól és nem fog megszűnni a pár felvett előadástól sem. Az már nagyobb gond, hogy ha az egyetemi vezetés hajlik arra, hogy egy előadót az előadásával helyettesítsen. Ez akkor lesz különösen morbid, amikor kiderül, hogy az előadó már nem is él, egy technikus kezeli az online oktatási felületet. Ez akkor bukott ki, amikor az egyik hallgató kérdést szeretett volna feltenni neki az előadással kapcsolatban, és az e-mail címe helyett egy nekrológot talált. Sajnos az egyetemek (ez kezd világszinten egyre jellemzőbb lenni) minél kevesebb oktatóval szeretnék megúszni az egyre több hallgató oktatását. Társadalmi szinten mind a pénz, mind az emberanyag rendelkezésre áll, hogy sokkal több oktató legyen. A többi politikai kérdés.

Az oktatók amúgy pont e miatt ódzkodnak mindenféle digitális technika bevetésétől (akinek nem inge...): senki nem szeretné, ha egy webfelület és egy részmunkaidős rendszergazda helyettesítené. A kérdés nem az én (vagy bárki más) személyes helyettesíthetősége! Van az országban vagy az egyetemen olyan, aki ugyanolyan jól (akár jobban is) meg tudná tartani az előadásaimat. De a YouTube csatornám, vagy akár a legjobb egyetem felvételről visszajátszott evolúcióbiológia kurzusa sem helyettesíthet engem. Engem ugyanis lehet kérdezni, meg lehet állítani előadás közben, hogy magyarázzak el valamit, én tudok reagálni a változó világra (nagyon máshogy lehetett elmagyarázni a kórokozók evolúcióját 2019-ben olyan példákkal, amelyek térben és időben messze voltak a hallgatóktól, 2020 februárjában, amikor már a zoonózis kifejezés keringett egy ideje, és 2020 szeptemberében járványsújtástól bezárva, online).

Ismeretszerzésre viszont nagyon jók a felvett előadások!

Míg az egyetemi oktatás szempontjából borzalmasan rossznak értékelem a távoktatást (ezzel a saját munkámat értékelve, de erről az egészről majd egy másik bejegyzésben/videóban), azért látom az előnyeit. Most először tudtam tényleg végighallgatni kollégák előadását. Egyszerűbb volt adott időben becsatlakozni egy online előadásba, mint az egész napot úgy szervezni, hogy adott időben az egyetem adott részén legyek.

Természetesen máshogy hallgatok egy előadást, amiről tudom, hogy nem kell vizsgáznom belőle, az ismeret öröméért hallgatom. Van része, ami érdekel, akár le is jegyzetelem, más kevéssé és arra kevéssé is figyelek. Az ismereteimet viszont frissíthetem, vagy új ismeretekre tehetek szert. Például tanulhatok virológiát.

A frontális oktatás csak egy része az oktatásnak

Mára egyre több olyan oktatási módszer létezik, amely a frontális előadást másodlagosnak tartja. Nem állítom, hogy kipróbáltam, de azért találkoztam a fordított / tükrözött osztályterem (flipped classroom) ötletével. Ebben a diák előre felkészül az anyagból felvett előadások és a tankönyv segítségével. Majd önállóan kitölt egy tesztet, az eredményét kisebb csoportban megbeszélik, a tesztet újra kitölti és végül ezt látja a tanár és erre tud reflektálni. Az ötletben az is benne van, hogy a diákok jobban értik, hogy a társaik hol akadhatnak el, miközben a sok teszt segít a tanárnak, hogy lássa hol kell neki elmagyarázni valamit.

Ennek egy a klasszikusabb tanításhoz hasonlatosabb megoldása, hogy van előadás és van a hozzá szorosan (témában és időben is!) kapcsolódó gyakorlat. Azaz megmarad az élő előadás varázsa. Van abban valami inspiráló, hogy valaki ott áll és órákat beszél egy témáról, azaz tud. A hallgatóság részéről viszont megvan az az igény, hogy ne csak hallgasson, hanem beszélgessen is a témáról. Minél többen vannak az előadáson, annál kevésbé fognak megszólalni a diákok. Erre lenne jó utána egy kiscsoportos gyakorlat. Tavaly az egyik hallgató ezt így fogalmazta meg "Érdekes kurzus. Több időt szánnék rá. Az anyagot ugyanilyen ütemben jó lenne leadni, aztán 1-2 óra még nagyon jó lenne arra, hogy beszélgetve, lazábban eszmét cserélhessünk a hallottakról tanárainkkal. Szerintem ez nagyban segítené a gondolkodásmód elsajátítását."

Mindezen módszerek sok időt vesznek el az oktatótól. A tartalomfejlesztés időigényes, legyen az tankönyvírás, egy diasor összeállítása, blog írás vagy YouTube videók készítése. A "ne legyünk tartalomfejlesztők" parancs azért fura, mert én még emlékszem az idegenkedésre a PowerPoint prezentációk ellen. Aztán most már senki nem mondja, hogy ne készítsünk kivetítést (bár én még hiszek a tábla és kréta varázsában), most éppen a videókkal szemben van ellenállás. Amit viszont látni kéne, hogy az oktatás idő és erőforrás igényes. Nincs olcsó megoldás, és nem is érdemes keresni, ugyanis az oktatásba való befektetés megtérül, sokszorosan.

Ha a tartalomfejlesztésre nem úgy tekint az oktatásvezetés, hogy azzal lecserélhető az oktató vagy csökkenthető a munkaidejének oktatásra fordított része, hanem pont fordítva: még több energiát kell fektetni az oktatásba és még több időt kell a diákokkal foglalkozni, akkor ebből jó is kisülhet. Több tanárra van szükség (ugye ezen nem lepődik meg senki?). Nem szabad kötelezővé tenni a tartalomfejlesztést, nem mindenki tanít azonos módszerrel. Engedjük kísérletezni, sőt támogassuk azokat, akiknek ehhez van kedve. Amíg viszont masszívan forráshiányos a (felő)oktatás, addig tényleg nem az a fő kérdés, hogy mennyire jó videókat tudunk előállítani.

COVID-19: A kutató és az ember vívódásai

Nem egyszerű biológus kutatónak lenni egy világjárvány közepén. Próbára teszi az amúgy is kicsavart elménket és az elvárt távolságtartó hozzáállást. Távolságot normál időkben nem egymástól kell tartanunk, hanem a témától, és azt előítéletek nélkül kell (kéne) szemlélni.

Ha megkérdeznek egy virológust, járványtanászt, orvost vagy mezei biológust, mint én, akkor azt fogjuk mondani, hogy az ország lezárása rendben van, a járvány terjedését akadályozni szükséges. Ezt mondatja velünk a járványtani alapmodell, amelyből egyértelmű, hogy le kell nyomni az átadás valószínűségét. Ezt mondatja az a kevés (vagy sok), amit kórokozókról tanultunk, mert nem tesz jót a szervezetünknek, ha megbetegszünk. Nem szabad egy virológusnak felróni, hogy tart a vírusoktól. Egész életét olyan valamik tanulmányozásával töltötte, amik megbetegítenek és mindenféle rombolást végeznek bennünk. Nem szabad egy járványtanásznak felróni, hogy halottakat, megtelő kórházakat, szövődményeket lát. Ezzel foglalkozik. Ne rójuk fel egy orvosnak, hogy betegeket lát, és gondolom minden embertársának azt kívánja, hogy ne kelljen vele találkoznia, amikor fehér köpeny van rajta.

Más szakma képviselői máshogy látják a világot. A közgazdászok biztosan kieső GDP-t, bezuhanó gazdaságot, tönkremenő ágazatokat látnak. A szociológusok növekvő egyenlőtlenséget, leszakadó régiókat, oktatásból kimaradó gyerekeket. Egy pszichológus a bezártság és a magány problémáit fogja látni.

Az ember – szakmájától függetlenül – a saját életét érintő dolgokat fogja inkább hiányolni

Bár biológus vagyok, de családapa, gyerek, oktató is (és még sok minden címkét magamra aggathatok). És engem a családapád zavar, hogy a tini gyerekeim nem ülnek az iskolapadban, nem bandáznak és csevegnek a haverjaikkal. Mert ennek most lenne az ideje, és nem lehet pótolni. Gyerekként, testvérként zavar, hogy ritkán találkozom a szüleimmel vagy a testvéremmel (a telefon nem olyan). Hiányzott a nagy családi Húsvét, hiányzott a nagy családi Karácsony. Oktatóként ki szeretnék állni a diákok elé egy előadóban és előadni nekik, látni az arcukat, a szünetben beszélgetni velük. És le szeretnék menni kardozni legalább heti egyszer.

Járványkezelés kapcsán kevésbé fáj, ami kevésbé érint

De annyira azért nem zavar engem, hogy nincsenek fergeteges bulik, nincsenek nyitva este a kocsmák, és nincs színház. Mert én ilyen vagyok. Zavar, hogy nem szürcsölhetem a kapucsínót rendes csészéből egy dobos torta mellett, de éttermek nélkül hosszabb ideig megvagyok. Más ember meg másmilyen.

Nyilatkozhatok-e emberként?

De lehetek én csak egyszerűen ember? Beleordíthatom-e a világba, hogy most azonnal ültessenek 50 hallgatót a terembe, hogy én jelen levő közönség előtt beszélhessek? Elpanaszolhatom-e fájdalmamat, hogy konferenciák nélkül sivár a tudományos élet? Vagy megjegyezhetem, hogy jó-jó felvételről egy operett, de úgy ott ülve azért egy teljesen más minőség? Nem kockáztatom, hogy úgy fog továbbadódni, hogy "a biológus az azonnali nyitás mellett szólalt fel"? (leszögezem, hogy nem tettem ilyet)

Járvány, vírus, oltás témákban csak nagyon óvatosan, mindig a szakma felől közelítve beszélhetek

Én ezt látom a virológusok, járványmatematikusok, orvosok, biológusok nyilatkozatai mögött: a szakmájuk, a szakmai meggyőződésük nem engedi, hogy emberként az önös érdekeik és vágyaik alapján kezdjenek fejtegetésbe.

Ne médiamunkások és újságírók elmélkedjenek a járványtanról

Zavar, amikor egy műsorban (ami amúgy jó) egy adag újságíró szapulja a virológusokat, hogy azok valamiért rosszat akarnak a vendéglátásnak, meg szobafogságra ítélnének mindenkit. A kutatók / orvosok / szakemberek nem hoznak törvényeket és szabályokat. Nem víruscelebek, hanem szakemberek. Akiknek van egy szakmai véleménye, ami a világnak egy vetülete. Ahogy fent írtam a világnak van más, gazdasági, társadalmi, pszichológiai, stb., vetülete. Ezekről a vetületekről ugyanúgy kell beszélni, mint a távolságtartásról. Csak könyörgöm, ne a virológust kérdezzük az intézkedések jogi vetületéről, a szociológust a vírus sejtbe való bejutásáról és a járványügyi szakembert a távoktatás pedagógiájáról. Abból nem fog semmi jó kisülni.

Szerintem

Felértékelődnek azok a helyzetek, amikor egyszerűen a véleményemre kíváncsi valaki. Az emberi véleményemre. Tetszik-e egy társasjáték? Milyen hosszú legyen egy nadrág szára? Lehet-e rózsaszín kalapot hordani? Mi a véleményem egy sorozatról? Örömmel megosztom a véleményemet (ilyenek vagyunk, szeretjük megmondani a tutit). De tudom, hogy ezekben a kérdésekben csak egy ember vagyok egy véleménnyel.

Biológia kapcsán viszont a nagybetűs tudományt képviselem, akármilyen apró porszem is vagyok. Így az emberi véleményemet is meg kell tartanom magamnak.

Ugye senki nem gondolta, hogy megússzátok a rózsaszín nyakkendőt, ha már másról nem mondhatok magánvéleményt a szakmai integritásom megtartása okán?