Az akadémiai függetlenségről

 

Az akadémia függetlenség egy vissza-visszatérő téma az ellen, hogy miért rossz az újabb és újabb átszervezése a magyar kutatóintézeteknek és a magyar felsőoktatásnak. Sajnos félek, hogy nem mindenki érti, a problémát mert az egyik fél innovációról, racionalizálásról, hatékokonyabb ügymenetről beszél, míg a másik a függetlenségét félti. Mintha nem ugyanarról beszélnének.

Mert nem ugyanarról beszélnek. Az akadémiai függetlenség, ami a nevével ellentétben nem csak a Magyar Tudományos Akadémiáról szól, hanem általában a kutatásról, azt jelenti, hogy senki nem szólhat bele az eredménybe, amire egy kutató jutott. Lehet fizetni kutatásokért, sőt akár lehet arról is diskurzus, hogy mivel foglalkozzanak a kutatók, de nem lehet azt mondani, hogy a végén annak kell kijönnie, hogy…

Ezt sok alapkutatással foglalkozó kutató nem érti, mert általában, kimondom, keveseket érdekel, hogy a hisztidin korán vagy későn került a genetikai kódba, X madár hogyan viselkedik (ha ez nem egy háziszárnyas), egy egérgén hol és miért fejeződik ki, vagy bohóchalak miért úgy fejlődnek, ahogy.

No de mi van a cigaretta egészségre gyakorolt hatásával? A vörös húsok evése és a rák kockázatának összefüggéséről? A hatékony járványkezeléshez szükséges tesztek számáról? A népességpolitikai intézkedések hatásáról? Egy gazdasági intézkedés pozitív vagy negatív következményeivel? Vagy arról, hogy van-e védendő faj azon a mezőn, ahova a következő akugyárat szeretnénk építeni?

Bőven vannak kérdések, amelyekre a megbízó esetleg nem azt a választ kapja, amit remél. Vagy úgy általában bizonyos érdekcsoportok nem szeretnék, ha megjelenne olyan tudományos vélemény, amely ellentmond a narratívájuknak (vö. klímaváltozás, oltások).

A tudomány akkor független, ha a tudomány művelőknek nem kell azt figyelembe venni egy eredménynél, hogy elveszthetik a munkájukat, ha valakinek nem tetsző eredményre jutnak.

Ez sajnos messze nincs eléggé körbebástyázva Magyarországon. De amíg egy alapvetően kutatókból álló csapat vezet egy intézményt, addig lehet azt remélni, hogy megvédik a sajátjaikat. De amint a vezetőség (és egy alapítványi egyetemnél vagy alapítványi kutatóintézetnél ez a kuratórium és nem a rektor vagy a főigazgató) összetétele olyan, hogy nem a tudományos igazság az elsődleges érdekük, hanem van saját pénzügyi vagy politikai érdekük, akkor a függetlenség már elveszett.

Nem fogják senkinek bevallani, hogy valakit azért rúgtak ki, mert a véleménye ellentétes a kormánnyal vagy egy nagyobb cég érdekeivel. Majd hoznak valami szabályt, amit éppen azok nem teljesítenek, akiket ki kéne rúgni. Mondjuk azt, hogy ezentúl nem foglalkozunk társadalomtudománnyal, joggal vagy közgazdaságtannal. Maradjunk szépen a fékeknél és kuplungoknál, az akuk csodálatos világánál vagy a gonosz Brüsszeli birodalom elnyomó történeténél.

Ez először nem kirúgásokkal kezdődik, hanem felülről jövő nyomásról, hogy mivel nem kéne foglalkozni, illetve öncenzúrával, hogy mi az az eredmény / tudományos vélemény, amit inkább nem mondunk ki. Az öncenzúra már eleve egy nagyon erős mechanizmus, hogy a tudomány működése megakadjon. Onnan nem az a kérdés, hogy mi igaz (hogyan működik a világ), hanem, hogy milyen eredmény mellett marad meg az állásom, léptetnek elő, kapok forrást a kutatásra. És ez már nem csak lehetőség, hanem a mindennapjaink része.

Az öncenzúra velünk van. Amikor visszautasít valaki egy interjút, mert fél, hogy megkérdezik mi köze van a hormonoknak a nemi identitáshoz, akkor az öncenzúra. Vagy, amikor Soros-ügynöknek neveznek ki valakit, mert felemlegeti a WHO azon általános, nem az országra kiadott megállapítását, hogy többet kéne tesztelni, úgy jobban követhető és kezelhető egy járvány. És akkor az ember nem mer már megszólalni sem. Odáig, amikor az egész egészségügy pofazárral van ellátva, nehogy kiderüljön hogyan működik vagy nem működik a rendszer. Ezek mind példák arra, hogy miként csorbult az akadémia függetlenség.

Amikor a kutatók, akik felesküdtek a valóság megismerésére, nem szólalhatnak meg, akkor ezt az űrt betöltik azok, akiknek a kezét nem köti az állásának féltése, az intézmény kommunikációs szabálya és a valóság. Akkor jönnek a klímatagadók, az oltásellenesek, a történelemhamisítók, stb. Ebben a világban élünk.

Mindeközben az összeesküvés-elméleteket kedvelők arra buzdítanak mindenkit, hogy ne higgyenek a tudósoknak, mert hát őket az állam pénzeli, tehát úgysem mondhatnak ellent a felülről kapott narratívának. Azaz a hitelességünk is csorbul attól, hogy nyilvánvalóan politikai/gazdasági aktorok vannak felettünk és nem vagyunk függetlenek.

A megoldás? Egyszerű. Minden államilag fizetett kutatónak meg kell adni a tényleges állandó állást. Azt, hogy kirúghatatlan. És a munkaköri leírásába bele kell kerüljön, hogy minden esetben szabad neki a saját legjobb tudása szerint nyilatkoznia. Bármiről.

Lehet ezzel visszaélni? Persze. De az ellenkezőjével sokkal inkább. Inkább legyen pár kreacionista egyetemi állásban, minthogy megszűnjön a magyar társadalomtudomány, történelemtudomány, bölcsészet, stb., csak mert most éppen kulturkamf van.

10 éves a "Mi történt a tudományban?"

Ma 10 éve, 2014. január 16-án jelent meg az első blogbejegyzésem.

Tíz éve rászántam magamat, hogy blogot írjak tudományos érdekességekről. Írni szerettem. Az akkor még valamilyen szinten működő tudománynépszerűsítő magazinokba való írás viszont nem vonzott. Úgy éreztem, hogy ahhoz képest sok meló. A blogírásnak megvan az az öröme, hogy megírom és kiteszem. Ez az élmény a tudományos publikálásban nagyon nincs így, ott kész az írás aztán jön a sok hónap várakozás, hogy bírálják, az újraírások és amikor már régen elfelejtettem, hogy miről is szólt az a cikk, akkor megjelenik.

Kérdezhetitek, hogy miért pont blog. Már 2014 sem volt a blogolás aranykora, inkább leszálló ágban volt. Kevesebben olvasnak. De azért még olvasnak az emberek, szóval ez a forma nem reménytelen. A videós meg nagyon más. Technikailag is és időigényben is. De arról majd egyszer később. A téma meg egyértelmű, ha egyszer kutató vagyok, akkor írjak arról, amihez értek. Értem én, hogy nem érdekel olyan sok embert, mint mondjuk valamilyen számítógépes játék, amivel szintén néha foglalkozom, de hát a tudós maradjon a tudománynál.

"Hogy 100-nál többen olvassák"

Rózsa Lajos, társszerzőm a COVID könyvben, válaszolta ezt egyszer arra a kérdésre, hogy miért foglalkozik tudománynépszerűsítéssel. Ráerősítve az előbbi gondolatra, hogy bár a tudományos munka kimenete a szakcikk, nemcsak a megjelenés lassúsága miatt keserves meló, de utána túl sokan nem is olvassák. Ha az idézeteket nézem (tegyük fel, hogy ha már idézte valaki egy másik szakcikkben, akkor olvasta is az eredetit), akkor 1 ilyen cikkem van. OK, a baj velem és a tudományos teljesítményemmel van, de a nálam sokkal jobb kutatóknak is bőven van olyan cikke, amit alig pár tucat másik cikk idéz. Ehhez képest a 166 blogbejegyzésemből 131-nek van 100-nál több kattintása (remélve, hogy ezekből azért pár el is olvasta).

166 bejegyzés, 120 ezer megtekintés

Az elmúlt 10 évben 166 blogbejegyzés jelent meg ezen a blogon. Közben nyitottam egy blogot, amelyen csak megmondom a magamét ami 73 bejegyzésnél tart és tavaly óta öltözködésről is írok. Nem tudom, hogy ez sok vagy kevés. Egyetlen évben sem értem el, hogy legalább hetente írjak valamit a tudományról. A legközelebb ehhez 2016-ban voltam, amikor 32 tudományos cikket ismertettem. A lendület sajnos jócskán lankadt az évek során. Míg az első három évben azért elég rendszeresen írtam, az utóbbi években még a kéthavi szintet sem érem el (és az sem egyenletes). Általában januárban úgy érzem, hogy írni kéne és írok is. Aztán valahogy eljön a december (mintha egymás mellett lennének, csak a másik irányban) és gyorsan írok megint. És közben meg ott a "majd holnap"...

Kifogások, kifogások

Írni sokszor van kedvem. Ettől még ez időigényes. Mai napig nem tudom, hogy mi az a mélység és hossz, ami megfelelő. Én szeretem jobban bemutatni az adott tanulmányt, esetleg más tanulmányokkal is összevetve. Ez persze így időigényessé teszi. És végül lesz olyan két oldalnyi szöveg. Ha meg csak a kivonatok, gyors olvasás alapján írok valamit, akkor mi a hozzáadott érték, hogy egy aktív kutató mutatja be a tudományos újdonságokat? Az összefoglalókat bárki lefordíthatja. Szóval az időhiány. Attól meg mindenki szenved. Kicsit szépíti a statisztikát, hogy írtam egy időben a Qubit-nek, most van ott podcastunk. De ezekkel együtt is egyértelmű, hogy kevésbé vagyok produktív. Vagy valahogy kijövök a gödörből vagy sem. A 2021 és 2022 egyértelműen ilyen COVID hatás volt, mert semmihez nem volt kedvem. Szóval van még remény. A biztató szavak segítenek!

Mi volt a legnézettebb bejegyzés?

120 ezer megtekintést a bejegyzések egy kicsiny része generálta. Bár a bejegyzések melletti számok csak 69703-at adnak ki, de a gondolom rá lehet máshogy is tévedni az oldalamra. A legtöbbet megtekintett bejegyzés a "Mennyi az emberi generációs idő?" című bejegyzésem. Nem gondolom, hogy a legizgalmasabb bejegyzés, de egy felmerülő kérdésre ad válasz és gondolom a google ezért adja ki az erre rákeresőknek. A top10-be még egy kérdés (Miből készül a pergamen?) került be. A rendszertani kérdéseket gondolom a gimisek és egyetemisták nézik. Az ilyen áttekintő rendszertani dolgok általában jól mennek, mert van rá igény és kevés a jó online forrás (vagy nincs). A COVID időszakban pedig két erről szóló cikkem ment erősen. A listában az "Élet keletkezése és a paraziták" bejegyzés saját kutatásról szól. Ilyet túl ritkán mutatok be.

1. Mennyi az emberi generációs idő? (10578)
   
2. Az állatok rendszertana (8882)
3. COVID-19 - A nagy vakcinakérdések 1. Hogy lehet ilyen gyorsan oltást fejleszteni? (4129)
   
4. Az élet keletkezése és a paraziták (1494)
   
5. Az élővilág rendszere - áttekintés (1268)
   
6. Evolúciós változások a jelen emberében (1241)
7. Miből készült a pergamen? (1204)
   
8. COVID-19: médiaparadicsom (1188)
   
9. III. Béla és a finnugorok (1134)
   
10. A klímaszkepticizmus és a környezetvédelem (1023)
    

Új tanulság persze nincs. Ha azt akarod, hogy sokan nézzenek/olvassanak, akkor olyan keresésre adjon szó szerint választ a bejegyzés, amit sokan keresnek. Nem tudtam, hogy ezek ilyenek és egyelőre nem találtam meg a google analytics bugyraiban, hogy hogyan lehet a magyar biológiai/ökológiai/evolúciós kereséseket megtudni. Írnék én szívesen azokról! (ha valaki tudja vagy van hozzáférése, kérem ossza meg velem!)

Ami kimaradt

Nem minden elkezdett bejegyzésből lesz aztán valaha megjelent blogbejegyzés. Jelenleg 21 piszkozat van (és nem számolom mennyi Word állomány a háttértáramon). Van, hogy nincs kedvem befejezni, van, hogy valamiért halogatom aztán már nem lesz aktuális. Van ebből két rendszertani összefoglaló, amit azért valamikor be kéne fejezni. Van köztük átfogóbb kérdést tárgyaló, mint például a népességrobbanást tárgyaló. Az amolyan reakciónak indult, amikor a Partizán kihozta, hogy az nem is akkora gond. De az. És van reakció egy akkor megjelent cikkre, amit nem tudtam soha elég tapintatosan megfogalmazni. Az eredeti cikk a szokásos amcsi néger vs. fehér ellentétet valami ökológiai köntösbe próbálja bújtatni, és bár nagyon arra hajt, hogy hát a gonosz fehérek, de közben sikeresen lepatkányozza a négereket. És persze teljesen félreérti az r és K stratégiát. Talán ez a fő gond és ezért sikerül nekik teljesen vállalhatatlannak lenni (szerintem).

Forgalom

Nem meglepő, hogy a legtöbb bejövő kattintás a google keresőn keresztül, illetve a facebook-ról jön. Ez utóbbi a saját megosztásaim. A listán érdekes a 24.hu, amely a Science cikkünk megjelenésekor linkelte azt a bejegyzésemet, illetve Molnár V Attila blogjáról jövő kattintások. A bloggeren lehetőség van más blogokat megjeleníteni oldalsávban. Nálam is több van, köztük debreceni ökológus/botanikus kollégám blogja is. Remélem innen is mentek át hozzá, érdekes dolgokat ír növényekről.

Hogyan tovább?

Nem tudom. Biztosan nem hagyom abba. Nyitottam a videók felé, abból több lesz. Idén kipróbálom a rövidebb bejegyzéseket. Aztán meglátjuk. Ha nagyon kedvem van írni, akkor a Qubit mindig lehetőség. Nekik nagyobb az elérésük. Az eléréshez közönség kell, amit fel kell építeni. Egymagamnak ez nehéz (nem vagyok jó benne), mert egymagam kéne mindazt a tartalmat szolgáltatnom, amitől elég ember jönne az oldalra. Viszont engem nem annyira zavar, ha mások oldalára írok. Írtam már a Critical Biomass oldalára is (főleg a könyvheti bejegyzésekbe). A Critical Biomass-t mindenképpen megemlíteném, egyrészt inspirál, amit Máté felépített ott, másrészt, amikor 10 éves lett az a blog, akkor tudtam, hogy az enyémnek is meg kell élnie ezt az évfordulót. Megélte.

A saját blog megmarad, mert itt a megjelenés idejét és formáját is én határozom meg. Néha még azt is sok kivárni, amíg a Qubit kirakja a podcastunkat (általában egy héten belül, hogy elküldjük nekik a végleges vágott anyagot). És továbbra is vannak azok a témák, ami már a sűreje az evolúcióbiológiának és lehet, hogy kevésbé hozza lázba a nagyobb közönséget, de a diákjaimnak azért leírom.

Köszönöm, hogy olvastátok írásaimat! Folytatom.

Könyvajánló: Stephen Le – A táplálkozás százmillió éves története

A könyv, a címe után nem meglepő módon, a táplálkozásról szól. Arról, hogy hogyan étkeztek az őseink. Egy kicsit persze azon őseink is, amelyek sok ezer évvel ezelőtt éltek. De leginkább az utolsó kb. 500 évről van szó.

A könyv a rovarevéssel kezd, ami azért a legtöbbünket némi borzongással tölt el: nem része a tradicionális európai étrendnek. De a földkerekség nem minden helyén ennyire elutasítóak a rovarokkal kapcsolatban. Viszont, és ez itt az első fejezet üzenete, egyre kevesebb helyen tartják meg a nagyszülők, dédszülők étkezési szokásait és egyre többen váltják fel azt valami globálisan homogén étrenddel. A probléma, hogy eleink egyrészt azért ették, amit, mert elérhető volt, másrészt ezekhez az élelmiszerekhez valamelyest alkalmazkodott is a szervezetünk.

A rovarevés egy fura kérdés. Ízeltlábúakat eszünk, hiszen sokféle rákot fogyasztunk. Tehát sem a húsukkal, sem a kitinpáncéllal nincs gond. A homárok esetében széttörjük azt és kiesszük belőle a húst, egy apró garnélánál pedig csak összerágjuk azt. Magyarországon is elterjedt volt a rákevés, a rákászat része volt a pákászatnak, az ártéri élővilág hasznosításának. Mára viszont kikopott (az árterekkel együtt). Én bevallom ettem sült selyemhernyóbábot. Nem volt vele semmi gond. Az elfogadott élelem kultúrafüggő. Mi eszünk zúzapörköltet, a kínaiak is, de Nyugat-Európában nagyon furán néznek erre a kajára. Nekünk meg nem mindig jön be a sokféle tengeri herkentyű, amit a tengermelléki népek esznek (kóstoltam már tengerisünt is).

Sült selyemhernyóbáb

A következő fejezetekben a gyümölcsök, húsok, halak és keményítő kérdéskörét járja körül. Mindegyik az étrendük része jó ideje. A gyümölcsök lehettek ezekből a legkorábbiak, de korántsem az élelem tökéletes forrásai. Általában van valamilyen hátrányuk, kis mennyiségben mérget is tartalmaznak pont azért, hogy ne bármi egye meg azokat. A gyümölcsökkel a növények egy egyszerű szerződést próbálnak kötni: én adok neked cukrot, te elviszed jó messzire a magvaimat. A legtöbb termesztett gyümölcsünkből persze már kiszelektáltuk a mérgező anyagok jelentős részét.

A húsok kérdése manapság megosztó, de nem tagadhatjuk, hogy mindenevők vagyunk, amibe a tojás és a húsok is beletartoznak. Lehet, hogy eleink nem tudtak annyi húshoz jutni, mint manapság mi, de vegán életet sem éltek. Halak lehettek a fehérjeforrás rendszeresebb része, még a tengerektől elzárt Magyar Királyság területén is (megint az árterek kérdése). A halak ráadásul az omega-3 omega-6 zsírsavak egyensúlyában is jót tehetnek manapság.

A keményítő a mezőgazdaságra áttért népesség legfőbb kalóriaforrása. Szerethetjük vagy sem, de az emberiséget ma kukoricával, rizzsel, gabonával és burgonyával etetjük. Minden más arról szól, hogy ízletes legyen ez. Ez is egy végigvonuló üzenet a könyvön: a helyi konyha a kevésbé ízletes, de valamiért fontos (elérhető vagy valamilyen esszenciális tápanyagot tartalmazó) élelmiszerből is tud ízletes ételt készíteni a megfelelő eljárással, fűszerezéssel, párosítással.

Az étkezéssel kapcsolatban érdemes írni a vitaminhiányról és az élelemmel terjedő betegségekről is. Nem volt egyszerű megtudni, hogy bizonyos étrenden élők között miért jelentkezik egy adott betegség. Sőt azt sem egyszerű, hogy az étrenddel van kapcsolatban és nem valami mással, például valami ragályos kórokozóval. De lassan és biztosan megismertük, hogy mikre van szükségünk a teljes élethez. Ahol valami nagyon hiányzott az étrendből, ott hozzáadással lehet pótolni. Ilyen például a só jódozása Európában, de az A vitamint tartalmazó aranyrizs is ide sorolható. A fejezet még kitér az allergiára, ami egyfajta túl tiszta környezet okozta probléma. Az összegzés előtti fejezet a kalóriákról szól. Amiből manapság több van, mint kéne és bizony elhízáshoz vezet. Az pedig nem jó.

Végül ide rakom a tíz jó tanácsot, amit a szerző ajánl az egészséges élethez.

1. Mozogjunk eleget. Gyalogoljunk. Az életünk nagyobb részében bőven elég gyalogolni napi 2 órát az egészségünk megőrzése érdekében. Idős korban jöhetnek a súlyok is, hogy kevéssé csökkenjen az izomtömeg. Ehhez persze nem árthat, ha eleve van izomtömeg, amiből kevésbé vesztünk.
2. Mérsékelt alkoholfogyasztás.
3. Fiatalon fogyasszunk kevesebb húst és tejterméket. Ez nagyjából a reménytelen kategória, mert azért kéne kevesebb húst és tejterméket fogyasztani, hogy ne nőjenek akkorára a gyerekek. A gyors növekedés pedig növeli a rák kockázatát (nem gyerekkorban, hanem majd). Viszont melyik tininek lehetne elmagyarázni, hogy most legyél alacsonyabb és kevésbé izmos, de ezért majd 60-70 évesen lehet, hogy kevesebb gondod lesz? Az ellenkezője, hogy idősen (65+) viszont együnk több fehérjét, betartható. Ekkor is növeli a rák kockázatát, de ilyenkor már nagyobb a kockázata az izomtömegcsökkenésből fakadó törékenységnek, gyengeségnek.
4. Kultiváljuk a tradicionális konyhát
5. Együnk azt, amit az őseink ettek
6. Táplálkozzunk a fenntarthatóságnak megfelelően. Nehéz kérdés, mert bár sok példát hoz a helyi élelmiszerek használatára, de nem lehet egész Ausztráliát kengurun tartani, vagy Kanadát jávorszarvason tartani. A helyi vadállományt túl is lehet használni, ráadásul mindenféle nyavalyát is elkaphatunk denevérlevesből, majomagyvelőből, cibetmacskasteak-kel és tobzoskafalatokkal. Viszont lehet a szezonalitást tartani és a helyi élelmiszert előnyben részesíteni az importálthoz képest. Nem kell paradicsomot enni télen.
7. Igyekezzünk annyi napfényhez jutni, amennyit a bőrtípusunk megkíván.
8. Ne féljünk a baktériumokkal és élősködőkkel való kontrollált érintkezéstől
9. Főzzünk alacsony hőfokon
10. Ne feledjük: a divatos diéták nem válnak be

Nem fejtem ki őket, valami maradjon a könyv olvasására is. Ezek az általános elvek jók, főleg az utolsót nagyon fontoljuk meg! Nincs csodaétel. A változatosság fontos. Ráadásul amúgy is nagyon nehéz egy-egy élelemmel kapcsolatban megmondani, hogy az hogyan hat. Embereken nem tudunk kísérletezni. Nem lehet 1000 embert csak rántott csirkén tartani, másik 1000-et pedig rántott birkahúson, hogy megtudjuk melyiknek milyen egészségügyi hatása van. Még, ha amúgy hasonló egyéb élelmen élnek is (például nem akarjuk, hogy vitaminhiányba szenvedjenek az emberek), akkor is sok minden más hathat. Marad az, hogy megkérdezzük az embereket, hogy mennyi ilyen vagy olyan élelmet fogyasztottak életük során és ezt próbáljuk összevetni az egészségi állapotukkal. De az étkezésünk változik. Nem csak, mert az ízlésünk változhat, hanem az is, ami elérhető. Gyerekként kevesebb hús volt elérhető, ma sokkal több. A szüleim vigyáztak az étrendemre (én is a gyerekekére), de a magaméra kevésbé vigyázok. A múlt évezredben nem volt paradicsom télen, ma bármikor vehetek paradicsomot (annak látszó valamit, az íze nem olyan). Mostanság rendszeresen iszom egy kávét ebéd után, de ez kb. 38 éves koromtól van így. Akkor most rendszeres kávé ivó vagyok vagy sem?

Kávé mellett, magokat nassolva vagy egy meleg tavaszi napon egy fa árnyékában ücsörögve: jó olvasást!

Záróvizsga tapasztalatok 2023

Befejeződtek a záróvizsgák. A BSc-sek és az MSc-sek záróvizsgái is. Ez a vizsga zárja le a képzésüket. A teljes „cselekmény” két részből áll: a szakdolgozat védéséből és a záróvizsgából. A szakdolgozat védése során bemutatják mit végeztek és válaszolnak a bírálók és a védésen jelenlevők mindenféle kérdéseire. A védések alapvetően jó élmények, amelyek során a sokszor impresszív mennyiségű elvégzett munkájukról adnak számot a hallgatók. A hallgatók hajlandóak dolgozni!

A záróvizsga, ami úgy egy héttel később szokott lenni, viszont általában elég lehangoló élmény (általában a vizsgákhoz hasonlóan). Vannak jó feleletek (tehát a következőt mindenki olvassa úgy, hogy ha nem inge, nem veszi magára). De van az az általános élmény, hogy (1) nem tanulnak a diákok, (2) nem állt össze a fejekben a biológia, és (3) nem látják a lényeget.

Egy általános hiányosságot nem lehet csak a diákok nyakába varrni

Mivel sokaknál vannak ezek a problémák, így ez az oktatás problémája. Fontos, hogy egy sok hallgatót érintő problémát ne varrjunk egyszerűen a nyakukba vagy intézzük el egy „ezek a mai fiatalokkal”. Az egyik korai oktatói meglátásom az volt (mert ugye az egyetemi oktatók általában nem kapnak képzést az oktatásban, aminek azért megvan a maga pikantériája. Azt is megjegyzem, hogy most már van oktatási/oktatástechnikai továbbképzésünk!), hogy ha páran nem tudnak valamit, akkor ők nem tanultak, de amennyiben a csoport 75-80% elront valamit, az már az én hibám.

Viszont nem tudom, hogy mit lehetne azért tenni, hogy jobban összeálljon a fejekben a biológia és lássák a lényeget. Nem emlékszem, hogy én mennyire értettem a biológiát 23 évvel ezelőtt. Lehetnénk persze sokkal szigorúbbak a sima vizsgákon, hogy legalább a tényanyag a fejekben legyen. A tényanyag vagy definíciók ismerete viszont még nem megértés és nem lényeglátás.

Azt a tételt sem tudják, amit maguk választottak

A mi záróvizsgáinkon két tételből kell felelni. Az egyik tételt azon négyből kapja a hallgató, amely négyet ő maga választotta. Ezeket részletesen kell tudni. A maradék 18 tételből egyet véletlenül húz, de ezt kevésbé mélyen kérdezzük vissza. Azaz pontosan megvan mely (4) tételt kéne nagyon tudnia a hallgatóknak. Ennek ellenére találkozunk azzal, hogy a hallgató nem tud túl sokat abból a négy tételből. Ő választotta!

Fontos lenne, hogy ők maguk is képesek legyenek felmérni a saját tudásukat. Tudnak egy adott diszciplínát elég mélyen? Ezt a képességet már a gimnázium alatt meg kellett volna szerezniük, így ebben nem gondolom, hogy dolgunk van. Már azon kívül, hogy ott helyben szembesítjük őket azzal, hogy esetleg nem készültek mégsem fel olyan jól, ahogy gondolták.

A megértés fontosabb lenne, mint a lexikális ismeretek

A megértéshez idő kell. Mivel lényegesen kevesebb kontaktóra van, mint korábban, így a fennmaradó időt lehetne erre is szánni. A megértés abból fog fakadni, hogy kezd a fejekben összerakódni a sok adat. Én imádtam azokat a tárgyakat, amelyek megérthetőek voltak. Az ökológia és az evolúcióbiológia ilyen, mert alapvetően folyamatokról szól. A biokémiának az anyagcsere része is ilyen, de ahhoz azért nagyon sokat kell anyagcsere utakat bámulni, hogy megértse őket az ember. Nem úszható meg, hogy a kedves hallgató gyakori kapcsolatba kerüljön a tananyaggal az órákon kívül is.

A lényeglátás a nehezebb kérdés. Nekem egyszerű visszakérdezni a „lényeget”, hiszen az az, amit visszakérdezek. Mit és milyen mélységben érdemes tudni egy vizsgára? Persze a mindent kell tudni és olyan mélységben, ahogy le van adva. De ennyit én legalábbis nem tudok megjegyezni. És idő sincs rá, hogy ennyit visszakérdezzünk. Valamint sok dolog, amit elmondunk az példa. Sok példát próbálunk hozni, hogy azokon keresztül megértsék a jelenséget. De ott a vizsgán nem lehet minden példát visszamondani, de egy-egy példát mindenre érdemes tudni.

A záróvizsgán ráadásul olyan tételsor van, amin vastagon vannak szedve a fontos fogalmak. Ezekről a fogalmakról illene tudni valamint. Mindegyikről. Ezzel egyértelműen jeleztük, hogy mi mit tartunk fontosnak. Amikor valamiről azt mondom, hogy „ezt biztos kérdezem a vizsgán, ha ezt a tételt húzod”, akkor azt komolyan gondolom. Túl sokat találkoztam azzal, hogy nem foglalkoznak a hallgatók azzal, amiről mi oktatók megmondjuk, hogy fontos, de közben tele van pakolva a fejük adatokkal, amelyekre sohasem mondtam, hogy fontos (és egy adaggal, amire mondtam, hogy nem kell memorizálni). Szóval a lényeglátást meg lehet tanulni az által is, hogy érzékelik a tisztelt hallgatók, hogy mit tartunk fontosnak az előadás során, mi az, amire mindig vissza-visszatérünk és mely fogalmakat szedünk vastagon a tételjegyzékben.

Szóban vizsgázni stresszes, mert nem szokták

Persze egy záróvizsga nagyon stresszes. Egy óriási, jó két évnyi anyagot kéne valamilyen szinten fejben tartani. És mindezt szóban, amely formában igen keveset vizsgáztatok, bizottság előtt meg egyáltalán nem. De ez is gyakorolható. Ha valaki úgy érzi, neki nem megy a szóbelizés, akkor vegyen fel olyan tárgyakat, amely végén szóba kell vizsgázni, hogy szokja. Vagy kérje meg a témavezetőjét, hogy kérdezze ki.

Egy kutató életében különösen fontos, de szinte minden más természettudományos pályán is, hogy tudjunk szóban kommunikálni az ismereteinkkel kapcsolatban. Legyen az egy labormegbeszélés, egy konferencia vagy egy „sales pitch” a leendő megrendelőnek, a tudásodról szóban kell számot adnod és ott helyben válaszolni kérdésekre. Nincs idő keresni az interneted, belenézni a jegyzeteidbe vagy segítséget kérni a kollégáktól. Ott és akkor kell helyt állnod. Az írásbeli vizsgák (főleg a tesztek) a stressztűrésen kívül másra nem készítenek fel. Amikor írsz, akkor mindig van idő utánanézni dolgoknak, segítséget kérni és vissza-visszatérni egy mondathoz, míg az pontos és összeszedett nem lesz.

Ötlet arra, hogy lássák a lényeget, összeálljon a fejükben a biológia és tanulni is hajlandóak legyenek?

Utálom a kelbimbót! De ettől még nem kell pult alól árulni

Utálom a kelbimbót! Ki merem jelenteni mindenki előtt, hogy nem szeretem. Sohasem rendelnék étteremben, nem merül fel otthon, hogy együnk és akkor sem gondolkodom el a főzésén (főzettetésén) ha nagyon olcsó a piacon. Egyszerűen nem szeretem az ízét. Nem ez az egyetlen étel, amivel így vagyok. Kövezzetek meg, nekem is megvan a magam preferenciája ételben és italban is (és még sok minden másban is).

A kelbimbót nem kell betiltani mert én nem szeretem

Az kelbimbó iránti mély gyűlöletem ide-vagy-oda, nem érdekel, hogy a lakása falai között ki eszik kelbimbót. Ha ízlik neki, egye. Én is biztosan eszem olyan dolgokat, amit mások nem szeretnek. Én például a csurdítani való szalonnát nyersen is szeretem. Nem minden kultúra tudja értelmezni, hogy az ember fia vág magának egy szelet szalonnát, szépen felcsíkozza és friss (fehér) kenyérrel betermeli.

Szerencsére olyan világban élünk (és értékeljük ezt!), hogy ehetünk mindenféle húst (csigát is, tintahalat is, disznót is és marhát is), zöldséget, gyümölcsöt (almát is). Sőt ezeket kombinálhatjuk is (mondjuk én nagyon szeretem a sajtos húsokat). És az is megengedett, hogy valamit ne egyél, vagy valamilyen kombinációkat ne egyél (mustáros lekvárt pl.). Akár mert neked egészségtelen, akár mert tiltják az elveid, vagy mert egyszerűen nem szereted. A kelbimbót ételként nem szeretem. A növénnyel semmi bajom. Nem követelem az irtását, a piacról és boltokból való kitiltását, az éttermi menükről való levételét. Tudom, hogy a káposzta egy formája a bimbós kel. A káposztát szeretem savanyítva, brokkoliként, karalábéként, karfiolként. Van, amely formáját sütve, van, amit főzve és van, amit nyersen eszem. A kelbimbót lehetőleg sehogy.

Kelbimbógyűlölő vagyok és nem baromarc

Mondhatnám, hogy a kelbimbó iránti negatív érzéseim csak rám és a kelbimbóra tartoznak, de igazság szerint csak rám tartoznak. A kelbimbókat ezzel teljesen felesleges zavarni. Persze összekacsinthatunk másokkal, hogy hát ő sem szereti és én sem. Van bennünk valami közös. De egy vitában nem érv, hogy „de hát ő eszik kelbimbót, nem lehet igaza”. A barátaimat sem ez alapján válogatom, legfeljebb megkérem őket, hogy ha áthívnának vacsorára, akkor mellőzzék a kelbimbót. Nem szaggatom ki a könyvesboltban a szakácskönyvekből a kelbimbókészítésről szóló lapokat, pláne nem égetem el az egész szakácskönyvet, ha említést tenne róla (így is elég széndioxid van a levegőben). Nem uszítom rá a NAV-ot a kofákra, ha felfedezem, hogy pár szem kelbimbó árválkodik a pultjukon. És nem próbálom meggyőzni azokat, akik vettek belőle, hogy ízletes dolog úgysem kerekedik belőle, akkor meg minek vették meg (mondjuk még lehet, hogy rituálisan megsemmisíteni vették, de én a növények elleni brutalitást nem szívlelhetem).

Szóval azt ajánlom mindenkinek, aki hozzám hasonlóan nem szereti a kelbimbót, hogy (1) ne menjen olyan étterembe, ahol minden fogás kelbimbóból van és (2) ne járjon olyan falunapra, ahol minden a kelbimbóról szól.

Szivárványos jó napot kívánok!

Nem értjük a statisztikát: Van-e élet a Földön kívül?

Fel szoktam tenni a kérdést hallgatóknak, hogy mit gondolnak van-e élet a Földön kívül. Mindenféle válasz mellett néha feltűnik az a válasz, hogy statisztikailag elképzelhetetlen, hogy ne legyen.

Statisztikailag nem tudunk semmit mondani az élet jelenlétéről más bolygókon

Egyetlen bolygót ismerünk és ezen egyetlen bolygón van élet. Ezt a tudásunkat hogyan lehet általánosítani? Lehet úgy is, hogy minden bolygón van élet, hiszen az ismert bolygók 100%-n van élet. És lehet úgy is, hogy nincs máshol élet, mert mi különlegesek vagyunk. És ezen két érték között akármit lehet mondani.

Amennyiben ismernénk pár ezer hasonló bolygót közelről, amiből 300-on van élet, a többin meg nincs, akkor tudnánk egy becslést adni az élet valószínűségére. Akkor már van egy tisztes becslésünk! Ezen becslés alapján már lehetne olyan kijelentést tenni, hogy ha van a Tejúton ennyi és ennyi naprendszer, amiben ennyi és ennyi földszerű bolygót várunk, akkor annak a becsült érték százalékán van élet. Ennek a becslésnek is lesz szórása, de mivel találtunk már 300 bolygót, amin van élet, eléggé lovon érezhetjük magunkat azzal kapcsolatban, hogy fogunk találni egy 301-dik ilyen bolygót is. De mi most a második példát keressük és nem a 301-diket!

Ha valami kis valószínűségű is, nagyon sok ismétlésnél biztosan bejön egyszer?

Ha az a kérdés, hogy hatoldalú kockával egymás után lehet-e ezerszer 1-est dobni (mást pedig közben nem), akkor a válasz az, hogy lehet. A valószínűsége is kiszámítható (1/6)¹⁰⁰⁰. Ez egy kicsi szám. Ha nagyon sokszor dobálunk kockával, akkor „statisztikailag” egyszer fogunk ilyen sorozatot kapni? Nem. Az is kiszámolható, hogy véges dobás mellett mi a valószínűsége, hogy nincs benne egymás utáni 1000 1-es dobás.

Visszatérve az élet kereséséhez, amennyiben még lenne is egy olyan becslésem, hogy a földszerű bolygót 1/7-én van élet (légből kapott szám), akkor sem jelenthetem ki, hogy a következő 7 ilyen felfedezett bolygóból az egyiken biztosan lesz. De még azt sem, hogy a következő 700-on biztosan lesz. Ha a becslésem, azaz a földszerű bolygók 1/7-én van élet, jó, akkor persze 700 földszerű bolygóból tényleg várom, hogy legyen olyan 100 élettel rendelkező, de megvan a nem nulla valószínűsége, hogy egyet sem találok. A valószínűségek már csak ilyen dolgok. Ha valaminek nem 100% vagy 0% a valószínűsége, akkor 100%-ban bizonyos nem lehet a kimenettel kapcsolatban.

Biztosan tudom mi kell az élethez?

A földszerű bolygó az önmagában egy paramétertartomány és igen sokféle bolygót takarhat. Nem elég a méret és a csillagtól való távolság, az összetétel, mágneses mező, tengelyferdeség, szárazföldek és óceánok aránya, a többi égitest hatása (mondjuk túl sok a dinókat kipusztító meteorcsapás nem tesz jót), stb. mind befolyásolhatja az élet megjelenését. Tehát a modellem, hogy milyen valószínűséggel várok életet egy adott bolygón eleve sok paramétertől fog függeni. Ezt elvileg a megfelelő statisztikával kezelni tudom. Ez azt jelneti, hogy minél többet tudunk egy bolygóról és persze minél több korábbi ismeretem van az élettel rendelkező bolygókról, annál jobb becslést adhatok. Elég sok bolygót ismerve, már van értelme olyan kérdést feltenni, hogy „ha kiterjedt folyékony vízóceán van az egyenlítő körül az év 70%-ban, akkor milyen valószínű, hogy ott találunk életet?”

Ezt a nyakatekert kérdést azért írtam le, mert egyszer megkérdezték egy marsi felfedezéssel kapcsolatban, hogy akkor a víz éppen aktuális megtalálása mennyivel növeli a valószínűségét az életnek a Vörös Bolygón? A válaszom meg az volt, hogy mivel nem ismerünk a Földön kívül más bolygót, amin lenne élet, így nem tudjuk megmondani, hogy a víz olyan körülmények közötti jelenléte mennyit ad hozzá az élet valószínűségéhez. Minden más válasz egyszerűen tudománytalan.

Akinek a kockadobásos példák jobban bejönnek: tudjuk, hogy 5-ösd dobtunk (ez jelenti, hogy van élet). Mond meg, hogy mi a valószínűsége, hogy 5-öst dobunk a következő 10 dobásból legalább egyszer? Már csak azt nem áruljuk el neked, hogy hány oldalú kockát kapsz a kísérlethez. És hát nem mindegy, hogy egy 4 oldalúval próbálkozol, egy 6 oldalúval, vagy egy 60 oldalúval.

Lesz, aki ünnepelje az anyák napját?

Most volt anyák napja. Nem csak szerencsém van, hogy van kihez elmennem felköszönteni, de egyben vihetek hozzá három unokát is. Ez az ékes bizonyítéka, hogy jól nevelt fel.

Most lehet, hogy sokakat megsértek és kiiratkoztam a libsik közül (amely jelzőt vállalom, amennyiben a jelen rendszert nem szeretőt jelenti, de amúgy liberális nem vagyok). Vállalom. Valamikor arról is kell beszélgetnünk, hogy miért jó gyereket vállalni és, hogy ne riasszuk el a következő generációt ettől!

Könnyű megérteni, hogy miért rossz gyereket vállalni, és lehetetlen, hogy miért jó. Amíg nincs gyereked

A gyerekvállalás elleni minden érv könnyen megérthető: a szabadság feladása, az álmatlan éjszakák, az anyagi teher, az állandó izgulás valakik iránt. Miért jó? Senkit nem érdekel a fajfenntartás. Örömöt szeretnénk és boldog életet. A legkerekebb számomra a világ akkor volt, amikor az óvodás gyerekeim fogták a kezemet (később ezt nem fogják engedni és különben is fura lenne). Azokkal az apró praclikkal a kezemben a világ teljes. Most is teljes, ahogy elnézem őket egy szombat esti filmnézéskor, ahogy egymás mellett vannak a kihúzott ülőgarnitúrán. Mögéjük osonhatok és megborzolhatom a hajukat. Persze jön a "De Apaaa!"

És persze megéri, mert büszke lehetek rájuk, ahogy látom cseperedni őket. Megtanultak megfordulni, felülni, felállni. Aztán beszélni. És szavalni anyák napján. Túl gyorsan felnőnek! Már tudnak olyat is, amit én nem. Megismernek madarakat és halakat, amiket – szégyen – én biológusként nem. Sokkal jobbak németből. A lányom jogot tanul (na abból semmit nem tudok). Sorolhatnám még.

Erre a világra is érdemes gyereket szülni

A világ mindig a vesztébe rohant. Mivel tisztában vagyunk a saját elmúlásunkkal, így pontosan tudjuk, hogy a végkimenet mindig a halál. Ez egy borzalmas teher az emberiségen. És talán ezért is van, hogy állandóan az egész emberiség pusztulását vizionáljuk (hiszen 130 év múlva nem valószínű, hogy bárki is élni fog azok közül, akikkel ebben a pillanatban megosztjuk ezt a Sárgolyót). És közben nem lett igaza Malthusnak, nem haltunk globálisan éhen (de nagyon sokan éhen haltak a világ különböző részén). Nem tört ki a 3. Világháború, pedig a 60-as években szinte mindenki biztosra vette (és közben sok véres háború volt még a XX. század második felében). 2000-ben nem szűnt meg működni az összes számítógép, sőt nekem egyikkel sem volt gondom. 2012-ben jött és ment a világvége, úgy hogy nem is vettem észre (de ettől még lehet, hogy azóta csak álmodom a világot). És pont ezért nehéz mit kezdeni azzal, hogy a klímaváltozás lehetséges forgatókönyvei között van a szárazföld egy jó részének ember számára lakhatatlanná válása (és pont ezt kell elkerülnünk, és ezért koptatjuk a szánkat, hogy ugyan már vigyázzunk a Földre!).

A jövő mindig bizonytalan. Az egyéni jövő is. A gyerekeink jövője is. Lelki teher, hogy már nem tudok minden mozzanatukról, nem tudom állandóan felügyelni és óvni őket. Vagy tudtam valaha is? Az elsőszülöttemet akkor vittük kórházba fejsérüléssel (felületi, de babánál mindig megijedünk), amikor az én lábamba esett el a lakáson belül. Nem tudunk minden kontroll alatt tartani. A tőlünk telhető legjobban kell nevelnünk a gyerekünket. Az elég lesz.

A fejlett világban hallják a környezet pusztulásának problémáját. De nem akar senki lemondani a jólétről, ellenben sokan lemondanak a gyerekről. Valahogy egyszerűbb nem vállalni a felelőséget egy gyerek iránt, mint nem megvenni a legújabb telefont. A fejlődő világban pedig nincs lehetőség lemondani a gyerekről (nem férnek hozzá fogamzásgátláshoz) és így a jólét elkerüli őket. A környezetet itthon ne úgy védje senki, hogy nem lesz gyereke. Van rá más megoldás is. Például segítse hozzá a fogamzásgátlás lehetőségéhez azokat, akiknek erre nincs pénze.

Nincs rá idő és pénz

A következő kifogás, hogy a gyereknevelés drága és különben is előbb karrier, ház, nagy autó és utána majd egyszer talán jöhet a gyerek is. A biológia nem így működik. Egy férfinak még talán, de egy nőnek bizony ketyeg az a biológiai óra. Az elsőt érdemes még a 20-as években szülni. Dolgozni és karriert építeni még ráérünk a következő évtizedekben. Megdöbbentő, de nekem még majdnem annyi van a munka világában (ha akkor is 65 év lenne a nyugdíjkorhatár, mint most, de magasabb lesz), mint amennyi mögöttem van. Fejben kell átállnunk, hogy nem 20 évesen, sőt nem is 30-on kell karriert befutni, hanem majd a 40-es és 50-es éveinkben. A társadalomnak kell változnia. Annak egyszerűbb, mint az ember biológiáját megváltoztatni (akármit is gondolunk magunkról!).

A hitesoktatásból (igen, jártam olyanra) egy dolog megmaradt. Az utolsó alkalomra családapák jöttek és beszéltek arról, amiről az egésznek szólnia kell: házasságról belülről és családról belülről. Az egyikük azt mondta, hogy ne izguljunk soha azon, hogy van-e elég a gyerekre. Lesz. Isten megadja. Én ugye a többesszámot kérem csak számon a kijelentéssel kapcsolatban (helyesen: az Istenek megadják). Ti, akik ezt olvassátok és a gyerekvállalás előtt vagytok: lesz. Az a réteg, ahol ez tényleg kérdés nem olvassa a blogomat.

Megértem a szülők rettegését, hogy mikor lesz unokájuk!

A szüleim sohasem stresszeltek ezzel. Lehet, hogy azért, mert általában nem szóltak bele az életembe (de tanácsot mindig kérhettem tőlük) vagy azért, mert akkor még mindenki természetesnek vette, hogy az emberek családot alapítanak. Most már ez nem természetes. Túl sok a gyermektelen. És mindenki fél, hogy az ő gyereke lesz ilyen. Lehet, hogy így iszonyat a nyomás a következő generáción, hiszen a húszas éveik elején nem ezzel kéne még törődni. Megnőtt a generációk közötti korkülönbség is. Kevesen lesznek a 40-es éveikben nagyszülők. Talán az ötvenesben igen és akkor még rohangálhatnak az unokák után egy pár évet. De a hatvanas években ez egyre nehezebb lesz. Szóval megértem a félelmet. És – szerintem – nem arra vágyunk, hogy azonnal legyen unokánk (még nagyon nincsenek abban a korban a gyermekeim), csak arra a tudatra, hogy a gyerekeink is szeretnének maguknak gyereket.

Beszéljünk a gyerekvállalásról!

Nem beszélünk a gyerekvállalásról. Ez is a tabu témák közé került. Az első előtt nem kérdezünk semmit, mert nem tudhatjuk, hogy akarnak-e egyáltalán gyereket a párok. Vagy szeretnének, de nem jön össze. Nem akarunk sebeket feltépni. Nem kérdezhetjük meg az első után, hogy lesz-e kistesó. Ez túl személyes kérdés. Mi van, ha nem akarnak többet? A második után volt egyedül, hogy megkérdezték ismerősök, hogy szeretnénk-e még harmadikat. Ott már az igen és a nem is társadalmilag elfogadott válasz.

Nem tudom most mi a társadalmilag elfogadott a gyerekszámmal kapcsolatban. Persze a politikusok legalább hármat szeretnének a megfelelő (lehetőleg rájuk szavazó) néprétegekben. Egy növekvő népesség mindig jó a politikának és a gazdaságnak. Vagy legalábbis ez a konvencionális bölcsesség. Túl vagyunk népesedve. Globálisan. És közben Magyarország fogy. A populáció növekedés és csökkenés is exponenciális. Gyors. Gyorsan tud nőni és gyorsan csökkenni a népesség. A Föld népessége még éppen nő. Mivel nagyon sokan vagyunk, így a kevés növekedés is több milliárd embertöbbletet jelent. De itthon meg újabb és újabb milliók tűnnek el a lakosságból. Ez társadalmi probléma. Senki nem fog az ország jobbítása érdekében gyereket vállalni. Magatoknak tegyétek!

Nem vájkálunk senkinek sem a méhében, sem az életében! Ez egyrészt jó. Másrészt viszont beszélni kéne az élet dolgairól. Nem tudom hogyan. Nem akarok a sokadik középkorú férfi lenni, aki számonkéri fiatal nőkön, hogy szültek-e már ma. Kivel lenne hajlandó megbeszélni ezt a témát a következő generáció?