Még mindig szeretjük a globális felmelegedést!

Reggel a kutyának egy szál pizsamában vittem enni. Megálltam a ház keleti sarkánál és napoztam. Élveztem a meleg napsugarakat. A kutya is gyorsan elnyelte, amit kapott és visszaült arra a helyre a kerítés mellett, amit a legjobban süt a nap. Szeretjük ezt így télvíz idején.

Bármerre járok olyan beszélgetésfoszlányok ütik meg a fülemet, hogy milyen jó ez a tavaszi idő! Bárcsak ez maradna akkor most nyárig.

Én is el tudom mondani, hogy milyen időjárásra vágyok: hófödte Kékesre és hófödte szántókra, mellette 15–20 °C-os utakra és településekre. Éjjel csendes esővel, nappal szikrázó napsütéssel. Nyáron 30 °C-os medencével (szeretem a hideg vizet), de 25 °C -nél nem többet a városban és a lakóépületeken belül. Azt hiszem nem kell meterológiából doktorim legyen, hogy sejtsem ezek természetes módon nem jönnek össze.

Ettől még szeretjük az enyhe teleket, akkor is, ha közben havat is szeretnénk. Így energiválságos időben pedig különösen szeretjük az enyhe telet: segít túlélni. De biztosan jó ez nekünk?

A folyamatosan enyhe tél és az óraműpontossággal megérkező márciusi fagyok (is) a klímaváltozás következményei. Az átlaghőmérséklet növekedése mellett a kilengések gyakorisága és mértéke is növekszik.

Örülünk, amikor meleg van télen. A kedvünk is jobb, ha süt a nap, ha van értelme kibújni a fűtött szobából. De annak már nem örülünk, hogy rügyeznek a fák. Mert arról azért sejtjük, hogy elfagyás lesz a vége és majd megint lehet sopánkodni a piacon, hogy miért nincs magyar gyümölcs (vagy úgy általában gyümölcs). Elfagyott. Szeretjük a meleg téli napokat. Biztosan nem kell hajnalban havat lapátolni. Még az autóról sem kell lekaparni a ráfagyott jeget. Észak-Amerikát ezzel párhuzamosan a tél tartja fogva. A fehér karácsonyból egy kicsit túl sok is jutott nekik. Az egyik napról a másikra 20–30 °C eső hőmérséklet, és a méteres hóesés ugyanúgy „benne van a pakliban”, mint pár hét melegebb idő.

Mérsékelt égövön élünk. Négy évszak van (volt?): tél, tavasz, nyár és ősz. Minden évben van egy hidegebb időszak. Ha szeretjük, ha nem. És majd jön a nyári forróság. Akkor majd az lesz a baj. És amíg gyerekkoromban 40 °C-ről csak az újságokban lehetett olvasni, mint valami, ami sok száz vagy ezer kilométerrel délebre képzelhető el csak, most ez Magyarország valósága. Ezzel párhuzamosan hosszúak az aszályok, és ha van is eső, akkor egy havi mennyiség zúdul le pár óra alatt (és folyik el azonnal, mert ilyen gyorsan a talaj nem tudja felszívni).

Megszoktuk a melegebb teleket és a forró nyarakat. Néha még nemtetszésünket fejezzük ki, hogy nem lehet szánkózni. Néha még panaszkodunk hőség okán miközben a hűtött irodából a légkondicionált autóba sietünk. Meddig mehet ez még?

Most élvezzük a meleget! És közben ne feledjük, hogy ez nem jó és tennünk kell azért, hogy a gyerekeinknek még legyen néha hó télen és ne süljenek ropogósra nyáron.

Nem kéne fizetni a tudományos publikálásért - út a gyémánt OA felé

A tudományos publikálás egy igen fura üzletág. Minden kutatónak kötelező publikálnia, azaz megrendelőként jelentkezik egy olyan rendszerben, ahol alapvetően a terméket (a cikket) is ő állítja elő. A profit pedig azoknál van, akik a cikkeket kiadják, azaz a kiadóknál. A rendszert alapvetően kutatók működtetik íróként, szerkesztőként és bírálóként, és fizetnek is érte. Mindeközben valós verseny nincs a kiadók között, mert nem lehet egyszerre több kiadónak beadni a cikket, hogy nyerjen az aki leggyorsabban vagy a legmagasabb presztízsű lapban hajlandó kiadni a cikket.

A tudományos folyóiratok igazán tradicionális formája az egyetemi, intézeti és tudományos társasági kiadványok. Amelyeket ezen szervezetek munkatársai menedzseltek. A kiadott kötetekért pénzt kértek, mert a nyomtatás pénzbe került. Ez változott később, hogy már nem tudományos szervezetek, hanem profitorientált kiadók vették át a folyóiratok működtetését és kértek egyre több pénzt érte. Így bár a termék, ami alapvetően maga a tudományos cikk, továbbra is alapvetően ingyen kerül a kiadókhoz, de a hozzáférést erősen korlátozhatják a kiadók. Mert fizetéshez kötik a hozzáférést. Ami most már nem a tényleges fizikai másolat kézhezvételét jelenti, hanem az elektronikus változatét. Ebben a rendszerben tehát ingyenesen odaadjuk hónapok/évek munkáját, hogy más pénzt keressen vele, de elképzelhető, hogy még a saját cikkünkhöz sem férünk hozzá, ha az intézményünk nem fizetett a kiadónak a hozzáférésért.

Ez persze nem mindenkinek tetszett (a kiadókon kívül senkinek). A megoldás továbbra is az eredeti rendszer lenne: alapvetően tudományos szervezetek adnak ki kiadványokat, a befektetett munka része a munkaidőnek, az intézmények a technikai hátteret biztosítják. A cikkekhez meg mindenki hozzáfér, hiszen azt szeretnénk mi kutatók, hogy az eredményeinket bárki érdeklődő olvashassa.

Ezt a rendszert is sikerült pénzzé tenni. A Nyílt Hozzáférés (Open Access) azt jelenti, hogy mindenki megnézheti a cikket, aki akarja. Tehát nem fizetünk az olvasásért. Hogy lesz ebből pénz? A kiadásért fizetünk. Sokat. Egy-egy cikk az 1000-3000 Euro vagy dollár sávban mozog. Ez olyan 1-4 havi bérem...

A probléma ezzel az, hogy továbbra is nagyon sokba kerül a tudományos publikálás. Értelmetlenül sokba, miközben továbbra is rengeteg ingyen munkát teszünk bele. Bírálunk, szerkesztők vagyunk, cikket írunk, a megjelent cikkeket reklámozzuk. A saját cikkeinkkel építjük a kiadó brend-jét. A kiadó pedig bezsebeli a pénzt, mert nekünk kutatóknak kötelező publikálni és lehetőleg ott ahol drága, mert azok a "jó" lapok.

A Nature-ben megjelent kitekintéscikkben egy Kanadában dolgozó, dél-amerikai kutató mondja el, hogy Dél-Amerikában gazdag hagyománya van (volt?) annak, hogy az intézményeknek kiadványaik legyenek, amelyekbe publikálhattak a helyi kutatók. De a nyomás és a globális Észak rossz példája vagy elsorvasztja ezeket a lapokat vagy a fizetőssé tétel felé nyomja őket. Ismerős? Amikor én kezdtem a pályafutásomat még sok magyar kiadású lap létezett. Abstracta botanica cikkeket olvastam, amit a tanszékiek adtak ki.

A cikk címe az, hogy a Feldolgozási díjak eltörlése megmenti a nyílt hozzáférést. Ezt én is így gondolom. Vissza kell térnünk az intézményekhez köthető folyóiratokhoz. Amelyek intézményi (állami) pénzből biztosítják, hogy mind a publikálás, mind az olvasás ingyenes. A rendszer alapvetően olcsóbban működtethető a jelenleginél. Minden ország a kutatási ráfordításai egy részét jelenleg is publikálásra költi. Akár az előfizetéseken keresztül, akár a nyílt hozzáférések feldolgozási díjainak (publikálási díj) kifizetésével. Ezen a pénzen kéne néhány profi kiadványszerkesztőt, nyelvi lektort és egy apró IT stábot fizetni, akik pár tucat tudományos kiadványt működtetnének. A tudományos szerkesztők, a bírálók és a tudományos cikkek írói továbbra is a munkájukat fogják végezni. Kevesebb részvényes fog élősködni a tudományos közösségen. Nem érzem nagy árnak. És még egyszer, 1-1 cikk megjelentetése jelenleg több havi fizetésembe kerül. Tehát most is áldoz rá pénzt a magyar állam. Így kevesebbet kéne.

A mindenkinek alapvetően jó rendszer bevezetésének egy hátulütője van. Szeretnénk megúszni azt, hogy más kutatók cikkeit elolvassuk. Sajnos minket a cikkek írásáért és nem az olvasásért fizetnek. Pedig a társadalom számára az a fontos, hogy tudjak (olvassak) és nem az, hogy mennyire vagyok grafomán (kivéve, ha tudománynépszerűsítésről van szó). Az olvasást úgy lehet megúszni, ha mások előszűrik a cikkeket. Például azzal, hogy a drága helyeken megjelenő cikkek biztos jók, mert valahonnan volt rá pénz, hogy megjelenjenek. Vagy, ha drága helyen publikálták, akkor biztos jó vagy és erről már nekem nem kell megbizonyosodnom az által, hogy elolvasnám akár egyetlen cikkedet is. Azaz a lustaságunkért fizetünk vagyonokat. Mert egyik elektronikusan elérhető cikk pont olyan, mint a másik. Nincs már az, hogy a könyvtárban megvan X folyóirat, de Y-ért már át kéne mennem két tömbbel arrébb a BME-re vagy átmetrózni a SOTE-ra. Minden elérhető. Elolvasva meg eldönthetem, hogy fontos információ van benne vagy sem.

Miért nem lehet hatásos a tanárok sztrájkja 3 nap alatt, mint a kukásoké?

Az elmúlt években (évtizedben?) sokszor eszembe jutott, hogy miért nem sztrájkolunk mi egyetemi oktatók. Lenne miért. Most a közoktatás tanárai próbálják felhívni a köz figyelmét arra, hogy gond van. Nem csak a fizetésükkel – a sztrájkok célja általában a fizetés emelése, a munkakörülmények javítása –, hanem az oktatás igen sok részletével. Alant pár gondolat, hogy miért nagyon más a kukások sztrájkja és egy esetleges pedagógussztrájk.

Egy sztrájknak fájnia kell a munkáltatónak

Ez lehet direkt gazdasági veszteség. Egy cég számára, ha nem termel, nem szolgáltat, akkor az rossz neki, mert bevételkiesése lesz. Lehet, hogy amúgy a lakosság nem veszi észre (vagy csak sokkal később), de maga a cég rögtön tudja, hogy így például nem fog tudni teljesíteni megrendeléseket. Vannak viszont szolgáltatások, ahol a munkáltatónak nem biztos, hogy közvetlenül rossz, ha nem végzik el a munkát a munkásai. A szemétszállításért akkor is beszedik a pénzt, ha kimarad egy szállítás. Ellenben indirekt módon mégis fáj a munkáltatónak, mert sok ember dühös a felgyülemlett szemét következtében. A dühös, elégedetlen ügyfelek, pedig kényszeríthetik a munkáltatót, hogy lépjen. Szolgálatásnál elpártolhatnak az adott cégtől. Vagy monopóliumnál, a szemétszállítás az, politikailag hátrányos, ha sokáig probléma van.

A szemétszállítás esete nagyon direkt. Ha a megszokott időben nem viszik el, akkor gyorsan felgyülemlik a büdös, rusnya szeméthalom. A lakókörnyezetünk kevésbé élhető lesz. Ezt nem szeretnénk. A nyomás indirekt, de napról napra szemlátomást halmozódó problémát okoz a munkabeszüntetés.

A tanárok munkabeszüntetése hetek alatt lenne érezhető

Amennyiben a tanárok nem veszik fel a munkát, úgy rögtön kizárhatjuk a közvetlen kárt a munkáltatónak (ez ebben az esetben jogilag a KLIK, de általánosabban az oktatásvezetés, azaz a kormány). Nincs – közvetlen – bevételkiesése az államnak. Sőt. Kevesebb pénzt kell adni a tanároknak (sztrájk idejére nincs fizetés) és az iskolákban is csökkent a fogyasztás, mert senki nincs bent. Az oktatás az egyik napról a holnapra gondolkodás szintjén viszi a pénzt és nem hozza.

Az oktatás elmaradása esetén, amennyiben ez elég kiterjedt, a látható hatás a felügyeletet igénylő gyerekek tömege. Ez alapvetően az alsósokat, kisebb mértékben a felsősöket érinti. A gimnáziumi tanulókat szinte semennyire. A szülőknek így szabadsággal, felváltott munkarenddel, nagyszülők csatarendbe állításával, ismerősöknél vagy a munkahelyen állomásoztatott gyerekekkel kell úrrá lenniük a helyzeten (bocs a militáns kifejezésekért, de hát a rendőrminisztériumhoz tartozik az oktatás). Egy-egy napra ez megoldható. Három napra is, bár ez már okozhat problémát.

Három nap alatt nem lesz komoly – közvetlen – probléma az oktatás elmaradása

Három nap kimaradt oktatásért nem kell kirendelni a katasztrófavédelmet. A szemét esetében van egy közegészségügyi probléma lehetősége, aminek következtében cselekedni kell. Az elmaradt oktatás hatása sokkal később látszik. Minél kevesebb törődést kapnak a diákok, annál kevésbé lesz hatékony munkaerő, amikor munkába állnak. Ez még egy évtized vagy több is lehet. Azaz bőven két választási ciklussal később jelentkezhet a probléma. Ez a politikát nem érdekli. Pénzben kifejezhetően rossz lesz az országnak. Majd. Nem most.

A szülőket természetesen egy pár hetes tanársztrájk már igen negatívan érintené. De ugye itt már nem három napról, hanem hetekről beszélünk, hogy mindenkinek elfogyjon a szabadsága, a beváltható szívességei, a főnöke türelme az ott zsibongó vagy csöndben mobilozó gyerekkel szemben. Hetekig sztrájkolni a tanártársadalomnak is igen költséges. Eleve kéne egy társadalmi összefogás, hogy ezt a tanárainknak kifizessük. De ha lenne ilyen szintű összefogás, akkor akár lehetnének milliós tüntetések is három napig. Abból talán értenének odafönt.

Ez a gondolatmenet egy olyan hipotetikus forgatókönyvre épített, ahol minden tanár megtagadja a munkát és az iskola bezár (mert nincs, aki vigyázzon benne a gyerekekre). Minden olyan forgatókönyv, ahol van elég tanár vagy kisegítő személyzet az iskolában, hogy minimálisan biztosítható a gyerekek testi épségének óvása, ezt felborítja. A szülőknek – közvetlenül, a jelenben – nem fáj, hogy a gyereknek nincs órája, nincs leckéje. Remélem sokan vagyunk olyan szülők, akik éreznék, hogy a gyerek veszt ezzel, de lenne-e olyan hatása, ami után társadalmi nyomására a tanárok követeléséről tárgyalnia kéne a munkáltatójuknak? Félek nem.

A tanár közvetlenül annak okoz kárt, akit a gondjaira bíztak

A kukás nekem okoz gondot. De mi lényegében sohasem találkozunk. Néha éppen akkor vagyok az udvaron, amikor jönnek. Köszönök. Visszaköszönek. Ennyi. Nem lesz álmatlan éjszakája, hogy a fekete kukából kilógó kék szemeteszsák nem illik a házunk színharmóniájához.

A tanár nem a munkáltatója szemébe vágja, hogy akkor most pár napig nem készül el egyetlen áru sem a gépsoron, nem a szülőkkel közli kaján vigyorral, hogy akkor most kénytelenek lesztek a gyerekeitekre vigyázni, ha már van nektek. A tanár a diákjainak kénytelen azt mondani, hogy lehet, most egy hétig nem tanulunk új betűt, nem fogom megnézni az új rajzodat, pedig sokat fejlődtél, nem lesznek iskolaszínház próbák, nem ellenőrzöm a versenyfeladataidat, pedig tudom, hogy három hét múlva lesz az OKTV, nem tanítom meg annak a fura feladatnak megoldását, ami szinte mindig előjön a felvételin. Azaz közvetlenül a diákoknak fáj az oktatás hiánya. Rövidtávon és hosszútávon is. Olyanoknak kell fájdalmat/kárt okozni a tanárnak, akiknek nem akar és, akik megoldást sem hozhatnak a problémára. Értsük meg ezt a lelki vívódást, amikor a közösségi médiában számon kértjük, hogy miért nem tudnak egyszerűen csak nem dolgozni.

Amíg minden szülő nem érti meg, hogy a gyerekink jövőjét tesszük tönkre, amikor az oktatást tesszük tönkre (benne a tanárral is), addig nem várható változás. Nem fáj eléggé a munkáltatónak.

XYZ Generáció - tényleg ennyire mások lennénk?

1976-ban születtem. Az X generációhoz tartozom. Elvileg nem szabadna értenem az Y, Z és akármilyen generációkat, mert ők annyira mások. Pedig valahol még értem őket, de más tekintetben már nem emlékszem a 10-20-30 éves önmagamra. Nem változott az emberiség annyit, mint amennyire gondoljuk! Szerintem.

A Forbes-en jelent meg egy interjú Tari Annamária klinikai pszichológussal, főleg a Z generációról, mint munkavállalóról. Én nem vagyok munkáltató, nem vagyok főnök. Én az új generációkkal egyetemi oktatóként találkozok. Így lehet mást látok belőlük. Vélemény következik.

Az emberek régen is kiégtek. Nekem is voltak mélypontok az életemben. Csak nem beszéltünk róla. És mindenre az volt a megoldás, hogy fojtsd el, lépt túl rajta. És akkor csodálkozunk, hogy alkoholista nemzet vagyunk. Lehet, hogy mégis jobb lenne beszélni a problémákról, mintsem elfojtani?

Én számítógép előtt nőttem fel és nagyjából normális ember lett belőlem

Ki szokott akasztani, hogy a számítógépekre fogjuk minden problémánkat. Apokaliptikus képet festünk arról, hogy mi lesz a mostani generációval, akik már a számítógép előtt nőttek fel, bezzeg az én időmben. Pedig felnőtt már egy generáció, illetve annak egy része, számítógép előtt. Nekünk már természetes volt, hogy van otthon számítógép, amin játszani lehet. És játszottunk is vele. Órákat. És volt veszekedés, hogy mikor kell abbahagynunk vagy kimennünk egy kicsit a levegőre, mert egész nap nem kockulhatunk (csak azt nem így hívták akkor). Amikor ezeken veszekszem a gyerekekkel, akkor semmi újdonságot nem érzek, csak azt, hogy most a másik szerepbe kerültem. Pont olyan, mint azon veszekedni, hogy miért kell lefeküdni este időben, hogy másnap kipihenten kelhessen az ember gyermeke. Én is szívesebben fennmaradtam volna tovább annak idején (játszani a géppel), és most nekem is ágyba kell parancsolni az aprónépet (már amelyik még ebbe a kategóriába tartozik, és aki amúgy gyorsan el is alszik ez utána).

Az az érzésem, hogy nem a generációk mások, csak régebben nem beszéltünk erről ennyit. Most meg beszélünk. Ez jó. Beszéljünk róla, és fedezzük fel saját fiatalságunkat, hogy milyenek voltunk akkor, és most is ugyanolyanok a fiatalok, csak közben mi megöregedtünk és a mi fiatalságunk zenéje retró, szokásai meg öregesek. Pedig azok akkor ugyanolyan modernek és lázadónak hatottak az eggyel korábbi generáció számára.

„A kutatásokból kiderül, hogy mindenki trendi munkahelyet, változatos munkát, nagy szabadságot, és fokozott érzelmi támogatást, partneri viszonyt szeretne a főnökétől.”

Az az érzésem, hogy a partneri viszonyt félreérti a cikk írója. Vagy én. A partner és az egyenlő felek nem azt jelenti, hogy a beosztott ad utasítást a főnöknek. Nálam ez kölcsönös tiszteletet és a döntések megmagyarázását jelenti. Néha annak az őszinte bevallása, hogy a következő két hétben (hónapban) nem fogok ráérni a te dolgaiddal foglalkozni, mert más dolgom van (bocs kedves szakdolgozóim és doktoranduszaim!). Vagy annak elmagyarázása, hogy lehet, hogy ez unalmas feladat, de ez is része a munkának. Semmi munka nem áll csak izgalmas részekből.

A fokozott érzelmi támogatás pedig jogos elvárás. Amúgy régen sem volt ez máshogy. Amikor normálisan mennek a dolgok és nem azt nézi mindenki, hogy mikor rúgják ki, akkor egy munkahelyen is kialakul egy befogadó közösség. Egy közösség, amibe az is beletartozik, hogy meghallgatjuk a másik problémáit, elfogadjuk, hogy vannak érzelmi- és munkán kívüli élete is. Ezek mind nagyon természetesek voltak régen. Nekem is természetesek. Elfogadta mindenki, hogy amikor kicsik voltak a gyerekek, akkor bizony négykor el kellett mennem. Most meg már szemrebbenés nélkül el tudom vállalni a 16–19 közötti előadást.

Nem dolgozunk kevesebbet és nem várunk el kevesebbet a következő generációtól. Ha egy hallgató azt mondja, hogy érzelmi okokból nem tud rendesen felkészülni egy vizsgára, akkor erre az a válasz, hogy „Semmi gond, leteszed a vizsgát, amikor készen állsz rá.” Ettől még fel kell készülnie és ugyanúgy kérdezzük ki, mint bárki mást.

„Nem olyan régen beszélgettem egy elsőéves egyetemistával, aki azt mondta, hogy a fél évfolyam fontolgatja a kilépést, mert nem érdekes, amit az egyetemen tanítanak.”

Nekünk sem volt minden előadás egyformán érdekes. Mi is állandóan arról beszéltünk, hogy mit tartunk fontosnak és mit nem. És lehet, hogy volt, akiben a kilépés gondolata is felmerült. Most pedig elmagyarázom a diákjaimnak, hogy bár teljesen feleslegesnek tartottam az anatómiát, de jócskán a végzés után rá kellett jönnöm, hogy egy evolúcióbiológus egy őslénytani cikket nem ért meg kellő anatómia ismeret nélkül. Nem biztos, hogy így most azonnal megértik, hogy miért is fontos nekik az adott tárgy, de legalább megpróbáljuk nekik elmagyarázni. Miért ne lehetne valós igény, hogy elmondjuk egy felnőttnek (!), hogy a következő 3-5 évét miért kell úgy és azzal töltenie, amivel mi gondoljuk, hogy felkészítsük arra, amiből diplomát szeretne kapni?

Minden munkahelyi, de sokszor az oktatási viszony is, a szárnyak szegésével, az alázatra neveléssel kezdődik. Amikor beléptem a gimnáziumba, akkor én voltam az eminens gyerek az általános iskolából, akinek sohasem kellett tanulnia, akinek a leckéjét másolta a fél osztály. Aztán kiderült, hogy nekem is kell tanulni. Az egyetemen úgyszintén: hiába tudtam jól a biológiát még a bioszfaktosok között is (legalábbis én így éreztem), kiderült, hogy még bőven van mit tanulnom. Hiába voltam az évfolyam azon keveseinek egyike, aki továbbment doktorira, kutatóként a kis kezdő voltam, aki – valljuk be – nem tud semmit. Az egónkból vissza kell venni. Nem ostoroztak vagy szégyenítettek meg, magunktól jöttünk rá. Ettől még nehéz volt. Nehéz hírtelen egy olyan közegben, ahol mindenki elitgimnáziumból jött, ahol mindenki az évfolyam krémje volt, ahol mindenki nagyon jó a szakmában. Ha nem lenne, nem lenne ott, ahol van.

A hierarchia szempontjából az akadémiai szféra egy kicsit jobb, mint a versenyszféra: a rendszer egyrészt kevésbé hierarchikus, másrészt, amiben igen, az a hierarchiaszint nem vehető el tőled. Lehet egy doktoranduszom jobb nálam, lehet később sokkal magasabb polcon, mint én (úgy legyen!), de attól nem fogja senki elvenni tőlem a doktori fokozatomat vagy a docensi kinevezésemet. Azaz a pozíciómat nem fenyegetik a diákjaim. Így érdemes jól felkészítenem őket, mert amíg velem dolgoznak nekem is az az érdekem, hogy a legjobbak dolgozzanak velem.

„Megfigyelhető az úgynevezett happiness effektus: látszólag minden ismerősünk sikeres és boldog, és jól megkomponált munka-magánélet egyensúlyban éli az életét.”

Mintha a „szomszéd fűje mindig zöldebb” egy olyan szólás lenne, amit az Instagramm miatt találtak ki… Ez a képközvetítés mindig is része volt az életnek. Voltak vágyak és áhított termékek a „mi időnkben”? Persze, hogy voltak. Akkor is megvolt az éppen aktuálisan nagyon menő sportcipő, a legújabb akciófigura (He-Man, G.I. Joe, Star Wars), a nagyon modern és majdnem beszerezhetetlen kütyü (videókazetta lejátszó, floppy meghajtó, walkman, stb.). Akkor is az számított menőnek, akinek megvolt. Akkor is kellett mentálisan kezdeni azzal valamit, hogy nekem nem lehetett meg minden, ami mindenki másnak együttvéve. Volt akinek sérülhetett az énképe, csak erről akkor keveset beszéltünk. Most meg végre beszélünk róla. Azért beszélünk róla, mert a „menőzés” nem marad a gyerekek között, hanem olyan platformokra is kicsordul, ahol a korábbi generációk is láthatják.

„a verbális kommunikációt nagyban felváltotta a texting”

Felváltotta. És nem az Y vagy a Z generáció a hibás, hanem mi X-esek (és az előttünk levő generáció). Az új generációk azért nem beszélnek, mert nem beszéltetjük őket. Sem otthon nincs elég idő, hogy meghallgassuk őket (és idő, hogy megnyíljanak), sem az iskolában. Ez a generáció már szinte csak írásban vizsgázik. Nem kell megszólalniuk egész képzésük alatt, ha meg igen, akkor egy memoritert kérünk vissza (mondjuk egy verset). Amikor majd megint lesz idő szóbeliztetni, akkor megint lesz szóbeli kifejezőképessége a gyerekeknek. Amikor majd nem memókat írunk és reportokat, hanem egyszerűen odamegyünk és elmondjuk mire jutottunk, akkor lesz újból szóbeli képessége az embereknek. Rajtunk múlik, a „főnökökön”, hogy írásban vagy szóban kérünk vissza valamit.

„Nem volt gap year, nem volt arra lehetőség, hogy az ember lógassa a lábát.”

A kérdés persze arra vonatkozott, hogy a szüleink, azaz az X generáció szüleinek idejében volt-e ilyen. Nem volt. Aki nem dolgozott (a felsőfokú tanulás is annak számított!), az veszélyes munkakerülő volt. Azaz nem dolgozni bűn volt. A rendszerváltással a teljes foglalkoztatás megszűnt, a munkanélküliség rémes valósággá vált.

És így az X generáció számára már létezett a gap-year. Csodálatos neveket találunk ki arra, hogy vannak vargabetűk az ember karrierjében, tanulmányi vagy akármilyen előmenetelében. Nem mindenkit vettek fel elsőre az egyetemre. Addig dolgozott, nyelveket tanult, készült a következő felvételire. Utána sem biztos, hogy azonnal munkába tudott állni állmai munkahelyén. Bár ez még az én időmben tényleg ritka volt, de akkor sem végzett mindenki időben. Ki ezért, ki amazért, de nyújtotta a képzését. Nem szabad mindent láblógatásnak titulálni. Én például most kezdem érezni, hogy kimaradt a fiatalságom. Az tanulással majd gyerekneveléssel telt. Sohasem utazgattam a feleségemmel. Most is nagy szükségem lenne két hét láblógatásra, hogy mentálisan helyre billenjek. De valahogy minidig ott az értelmetlen önsanyargatás, hogy hajtani kell. Minek?

Miért gond, ha ma már beszélünk arról, hogy van a munkának értelmetlen része. Az édesanyám, aki ugye a „baby boomer” generáció tagja, mesélte mindig, hogy sokszor délelőtt készen volt minden feladatával a munkahelyén. És onnantól nem tudott mit kezdeni magával. Persze a kollégák megtanították, hogy hogyan kell úgy tenni, mintha sok dolga lenne egészen a munkaidő lejártáig. Biztos, hogy ez a képesség, az, amit a következő generációnak feltétlen át kell adnunk?

A cikkben van tárgyi tévedés is. ”A baby boomer generáció jól ismeri már ezt, hiszen végigélték a háborút” Melyiket? A vietnámit? ’56-ot? Csehszlovákia lerohanását 68-ban? Az öbölháborút? Ezek mégis miként formázták jelentős mértékben az életüket? A baby boomer generáció, amit itthon Ratkó gyerekeknek hívunk, a II. Világháború után születettek. Itthon a nagy megpróbáltatás, ami tényleg rányomta a bélyegét az életükre, a rendszerváltás volt. Nagyon sok ember elvesztette egzisztenciáját. Erről akár írhatott is volna a cikk. De háborúról miért?

A cikk amúgy jó. Főleg a második fele arról, hogy mit is lehetne tenni. Ezek a tanácsok ugyanúgy működnek minden generáció számára.

Integratív biológia 2022 (I. rész)

Az integratív biológia – az evolúcióbiológia mellett – a fő tárgyam. Nem a legrégebben oktatott tárgyam, az a programozás biológusoknak. De ez az a tárgy, amit, miután 2012-ben átvettem Szathmáry Eörstől, teljesen a saját szájam íze szerint formálhattam.

„nem is gondoltam volna, hogy a biosz ennyi mindenhez hozzá kapcsolható”

Az integratív biológia a nagyközönség számára kevésbé ismert kifejezés, bár már a 2017-es biológus tantervreformunknak is az egyik alappilére. Röviden azt jelenti, hogy próbáljuk a hallgatókban erősíteni, hogy a biológia egy egység, amit oktatásszervezési okokból különböző tárgyakra osztunk, de végül mind ugyanarról szól: az élővilágról. Tágabban az integratív biológia megmutatja, hogy milyen kapcsolatai vannak a biológiának más tudományokkal. Mert az „élővilág” nehezen elválasztható a légkörtől, a talajtól, a vizektől, a klímától, a szerveskémiától, vagy a fizikától. És mivel mi is az élővilág részei vagyunk, így nem választható el mindattól, amit emberi viselkedésnek hívunk és amivel a szociológia, a pszichológia, a történelem, a jog, a közgazdaságtan, a művészet, stb. foglalkozik.

Az integratív szemlélet nem egyszerű! Egyrészt kell némi kitekintés a szűk szakmán kívülre. Ez evolúcióbiológiában szinte adott, mert az amolyan ernyőtudomány az egész biológia felett. Persze így az egyes területekhez fájóan keveset értek. Szóval kéne hozzá egy reneszánsz ember, de olyan már nem létezik. Nem is igazán létezhet, olyan sok információ van csak a biológiáról, nemhogy a többi tudományról. Attól még próbálkozni lehet és megcsillanthatunk valamit a hallgatóknak a tudományterületek közötti összefüggésekről.

Az Integratív biológia, mint tárgy folyamatos átalakulásokon megy át. A korábbiakról olvashattok itt. Az újabb változás két okra vezethető vissza: a COVID lezárások és a kreditnövelés.

Tantárgy pandémia idején

Amikor elkezdődött a lezárás 2020-ban, akkor éppen programozás, integratív biológia és evolúcióbiológia volt harmadéveseknek. Nem tudtunk még semmit az online oktatásról. Az integratív biológia mindig interaktív tárgy volt, amit nem láttam megvalósíthatónak online. Így azt találtam ki, hogy előadások és vizsga helyett inkább olvassanak el egy könyvet és írjanak arról nekem egy rövid esszét. Nem állítom, hogy ez volt a legjobb dolog a világon, és az esszéírásnak sem örültek utolsó félévben, szakdolgozat leadás alatt, de így jártak. Megoldották. Amúgy nagyon pozitív élmény volt, hogy a hallgatók kérték, hogy tartsak meg pár előadást, mert ők attól még, hogy lezárás meg más számonkérés, szeretnék azokat meghallgatni. Így aztán volt pár online előadás is. Legalább gyakoroltam a következő félévekre.

Sok kredites tárgyak átka

A 2021-es tavaszi félévben a tárgy kreditértéke megnőtt az addigi 2-ről, 6-ra. Ez jelentős növekedés: 180 órányi munka a hallgatók részéről. Ez a félév még mindig teljesen online volt. A létszám korlátozva volt talán 40 főben, de két csoport indult, hogy elegen fel tudják venni. A szokásos vizsgáztatás helyett viszont a számonkérés megváltozott:

• Beépült az egy könyv elolvasása a kötelező feladatok közé. És persze egy „olvasónapló” írása. A könyv a tudománynépszerűsítő könyvek közül szabadon választható.
• Lettek esszék. Ezek egy oldalas irományok, amelyek egy-egy témáról alkotott véleményét kell tükrözzék a hallgatónak. Ez fontos, direkt nem valami tudományos feldolgozásra, forráskeresésre voltam kíváncsi, hanem, hogy mit gondolnak az adott témáról. Például a klímaváltozásról, a nemek egyenlőségéről, az ideális társadalomról vagy a földön kívüli élet lehetőségéről.
• És beépült a számonkérésbe az előadás is. Az előadás csoportos (2-4 fő) feladat és a téma szabadon választható az integratív biológia, mint vezérfonal mellett. Az évek során igen érdekes témák merültek fel!

Aki ezeket teljesíti és bejár az órákra az jelest kap, aki nem, az megbukott.

„Szerintem pozitívan befolyásolta a légkört a számonkérések mibenléte is - jegyzetelni sem lett volna muszáj, inkább csak vitázni és ezáltal tanulhattunk.”

„Nagyon érdekes és hasznos tárgy volt, jó érzés volt úgy tanulni, hogy tudtam, nem kell magolnom.”

Éveken át próbáltam azt sugallni a diákoknak, hogy ne koncentráljanak a jegyzetelésre, próbálják meg csak úgy befogadni a tárgyat. Erre persze az volt a válasz, hogy akkor milyen jegyzet alapján fognak felkészülni a vizsgára? Jegyzet/tankönyv még nincs (de évek óta írom…). Viszont a fenti jegyszerzési módok mellett nincs is rá szükség. Így a hallgatók inkább részt tudnak az órán venni és nem jegyzetelőgépként működnek.

„Különösen hasznos és üdítő egy ilyen 'fun fact' óra a sok más érdekes de száraz dolog mellé.”

Félre ne értsen valaki: ez a legtöbb tárgynál nem működhet. A biológia óriási tényanyaggal rendelkezik, amit valamilyen mélységben meg kell ismernie minden biológusnak. Ez nem úszható meg. De ritkán lehet olyan tárgy, amely más képességeket fejleszt.

A számonkérés is az oktatás része, lehet olyan készséget számonkérni, amit máshol nem

„Tetszett a számonkérés formája, tényleg nagyon ritkán kell esszéket írni, és ez nagyon megnehezíti szerintem a dolgunkat a szakdolgozat írásánál.”

„Számonkérést formáját jónak tartom mert tényleg szükséges mind az esszé mind az előadás a tudományos világban.”

Aki eljutott a 6. félévre, az valahogy túljutott egy adag vizsgán, ahol meg kellett mutatnia mennyire képes ismereteket visszaadni. Ahogy fentebb írtam, ez elkerülhetetlen a biológiával kapcsolatban, csak így tudjuk biztosítani, hogy azzal a hatalmas tényanyaggal találkozik a hallgató és legalább egyszer olvasta. Viszont vannak készségek, amely kultiválására nem jut így idő. Ilyen például az írás vagy az előadás. Ahhoz képest, hogy akár felsőben, akár középiskolában mennyi kiselőadást kell készíteniük, a BSc alatt lényegében a védésük az első és egyetlen ilyen típusú feladat. Hasonlóan az írással: a szakdolgozaton kívül nem igazán kell írniuk (a laborjegyzőkönyv egy nagyon más műfaj). Ez viszont probléma, mert a kutatólét, amire elvileg felkészítjük őket, írásból és előadásból áll (a kiváltságosok néha kutathatnak is). Szóval nem árt, ha írnak.

Azt nem állítom, hogy szuper visszajelzéseket kapnak tőlem a fogalmazásaik ívével kapcsolatban, vagy a szövegezéssel kapcsolatban, de mondjuk az elírásokat jelzem nekik. És persze kekeckedő megjegyzéseket teszek az írásaikba.

„ez utolsó féléves tárgy, ezért sokakat szorít is az idő a jegy megszerzésére, de én pl. nagyon hálás vagyok, hogy nem kellett vizsgára készülnöm ebből a tárgyból”

„furcsa volt a sok beadandó, de mindenképpen jobb módszer ez, mint a félév során semmi, aztán vizsga.”

Én kimondottan annak vagyok a híve, hogy a gyakorlatok a félév során adjanak munkát a hallgatóknak, míg az előadások évközben a látogatással letudhatók, de a vizsgaidőszakban sokat kell tanulni rá. Így biztosítható, hogy egyenletesen legyenek leterhelve (http://kunadam2.blogspot.com/2017/07/mi-baj-az-oktatassal-kepzesi-szerkezet.html). Most nincsennek és ez óriási probléma. Főleg, ha tetézzük azzal, hogy a gyakorlatokon is a végén van egy nagy ZH és az számít a jegyükbe. Így a szorgalmiidőszak és a vizsgaidőszak összecsúszik. A feladatok előre ütemezése fontos!

Erőt vettem végtelen lustaságomon és év elején kiírtam az összes esszét feladatként. Pontos beadási határidőkkel és leírással, hogy mit kérek. Segített, hogy a feladatok jó része megvolt korábbról. Az ütemezés nehezebb kérdés volt. Szerettem volna, ha az előtt olvashatok egyes témákat, hogy a beszélgetés van. Például a nemek viszonyairól mielőtt erről beszélnénk. Így képet kapok, hogy mi van a fejükben és milyen témákat kéne különösen átbeszélni. Az egyértelmű ütemezés nagyon pozitívan vették.

„jó volt, hogy az összes feladat határideje előre ki volt adva, így beoszthattuk a tárgyra fordított időnket.”

„Tartsd meg az eddigi jó szokásaidat: teamsben az előre beütemezett feladatok, órai interaktív beszélgetések, rugalmasság.”

„Véleményem szerint a számonkérés új fajta volt a többi tárgyhoz képest emiatt szerintem nagyon jó volt, hogy esszéket kellett írni, olvasni és előadást tartani.”

„Teljesen korrekt volt, ez volt az a tárgy amit félévben a leginkább nyomon tudtam követni hogy mikor mi kell”

„Szerintem teljesen jól fel volt építve az, hogy kéthetente le kell adni esszét meg néha kérdőíveket. Az olvasónapló nagyobb falat volt, de mivel a félév elején tudtuk, hogy kell, be tudtam építeni a mindennapjaimba.”

Tanulság nekem: a feladatokat előre ki kell találni és pontos ütemezés mellett megadni nekik. Ezt sajnos programozáson nem csináltam meg, így hol volt feladat, hol csak szóban, és így teljes keveredés volt, hogy ki mit adott le vagy sem. A lustaságomon kell túllendülnöm (meg belerakni azt a pár napot a feladatokba)!

Ez volt az első része ennek az írásfolyamnak. Sokat tanultam én is az oktatásról ebben a félévben!

Mi a tanulmányi kredit?

A felsőoktatási törvény (2011. évi CCIV. törvény 108. §) alapján

"24. kredit: a hallgatói tanulmányi munka mértékegysége, amely a tantárgy, illetve a tantervi egység vonatkozásában kifejezi azt a becsült időt, amely a tárgyleírás alapján meghatározott ismeretek elsajátításához, a követelmények teljesítéséhez szükséges; egy kredit átlagosan harminc tanulmányi munkaórát jelent, a kredit értéke - feltéve, hogy a hallgató teljesítményét elfogadták - nem függ attól, hogy a hallgató a tudására milyen értékelést kapott.,"

Az egyetemi tanulmány teljes munkaidős elfoglaltság

Egy félév (átlagosan) 30 kredit. Azaz egy félév 900 órányi elfoglaltságot jelent. Az ELTE-n (ez amit biztosan tudok) 13 hét szorgalmi időszak és 7 hét vizsgaidőszak van. Tehát 20 hétre van 900 órányi elfoglaltság. Az heti 45 óra! Ez van, nem egyszerű hallgatónak lenni. Azért így kiszámolva durva.

Egy kredit az 30 órányi elfoglaltság

Mit is jelent 30 órányi elfoglaltság? Legyen egy 2 kredites, heti 2 órás (2×45 perc) előadás, ami a vizsgaidőszakban vizsgával végződik. A 2 kreditből következően ez 60 órányi elfoglaltság egy hallgató számára. Ebből körülbelül 22–26 maga az előadás, hiszen félévente a pirosbetűs ünnepek, egyetemi szünetek és hasonlók okán 11–13 tanulmányi hét van, azaz ennyi előadás lehet. Marad még 34–38 óra a vizsgára való felkészülésre. Ez nagyjából egy hét tanulást jelent (feltesszük, hogy mint a munka világában egy napba 8 órányi tanulás fér bele). Egy hét alatt fel is lehet készülni egy vizsgára.

Egy 4 kredites, heti 4 órás gyakorlat a fenti eszmefuttatás alapján összesen 120 órányi munka, ami viszont mind a szorgalmi időszakra esik. Maga a tényleges gyakorlat 44–52 órányi elfoglaltság. A gyakorlatokra való készülés, jegyzőkönyv írás, egyéb beadandók, ZH-ra készülés, stb.-re így 76–68 óra áll rendelkezésre. Ez így most lehet, hogy nem mond sokat, de számoljunk úgy, hogy a 11–13 hét alatt hetente mennyi időt kell a tárgyra fordítani! 9–11 óra hetente, amiből csak 4 órányi a tényleges labor. A többi otthoni munka / felkészülés.

A számolásból érthető, hogy gyakorlatok és laborok száma (kreditérték) miért kéne nagyjából egyenlőnek lennie a féléves előadások számával (kredittel). Az laborok és gyakorlatok teljesen szorgalmi időszakos elfoglaltságok. Ha túl sok van belőlük, akkor a lényegesen több teljesítendő lesz a szorgalmi időszak során, mint a vizsgaidőszakban. Amennyiben az előadásokra fordítandó idő (kredit) sok, úgy a vizsgaidőszak lesz zsúfolt. Ez utóbbi persze az előre tanulással csökkenthető, de voltam én is diák...

Az egyetemi képzésbe bele van építve az önálló felkészülés ideje, az önálló feladatok elvégzéséhez szükséges idő

A kreditek amúgy ennél magasabbak is lehetnek. Így legyen itt egy életszerű példa. A programozás biológusoknak gyakorlat heti 3 órás gyakorlat és 6 kredit jár érte. Azaz 180 óra elfoglaltság a szorgalmi időszakon belül. Ez heti 14–16 órányi elfoglaltság. És ebből csak 3 óra maga a gyakorlat. Tehát hiába van csak egy 3 órás sáv az órarendben erre a tárgyra, ténylegesen kettő munkanapot rá kell szánni!

Amikor annyi és nem kevesebb feladat, beadandó, elolvasandó tankönyv, kipróbálandó programkód van az nem azért van, hogy csuklóztassam a hallgatóságok, hanem mert 180 órányi elfoglaltságot kell nyújtanom egy 6 kredites gyakorlaton.

Ne azt nézd, hogy hány órád van az órarendedben, hanem hogy hány óra elfoglaltságot jelentenek!

Nem lehet elégszer ismételni, hogy a félévek tervezésénél a hallgatók legyenek körültekintőek. Bár a biológus alapszak képzésének első négy féléve jobbára kötelező tárgyakkal van kitöltve, lehetőség van más tárgyak felvételére is. A harmadik évben pedig kötelező felvenni (kötelezően) választható tárgyakat. Csábító lehet addig felvenni újabb és újabb tárgyakat, míg a napok szépen meg nem telnek előadásokkal és gyakorlatokkal.

Ez a gondolkodás még azt a képzési szerkezetet tükrözi, amiben nagyjából azt vártuk el, hogy az idő felében előadáson/gyakorlaton legyenek a másik felében pedig készüljenek ezekre. Ez lenne akkor, ha a kredit megegyezne a heti óraszámmal. Ekkor minden kredit után 11–13 óra lenne szemtől-szembe oktatás, a maradék 17–19 óra pedig egyéni felkészülés.

Az új képzési szerkezetben – nem állítom, hogy nekem tetsző módon – a nagyobb önálló felkészülés felé mozdultunk el. Tehát az időtöknek nem a felét, hanem negyedét-harmadát töltitek előadásokon és gyakorlatokon ülve, az időtök nagyobb részét így az önálló munka / felkészülés tölti ki.

Úgy érzem, hogy nem tudatosítottuk eléggé a fentieket a hallgatókban, ezért is írtam le most remélhetőleg érthetően és részletesen, mit is jelent egy kredit.

Az egyetemi és kutatói fizetésekről

Amikor valaki be meri vallani, hogy mennyit is keres egy egyetemi oktató ma, 2021-ben Magyarországon, akkor bizony az emberek először hazugnak nevezik, majd jön a terelés. Szóval öntsünk tiszta vizet a pohárba!

Az állami fenntartású egyetemeken a fizetések minimumát a törvény szabályozza

A netjogtár ezen oldalán található táblázatból (1. melléklet a 2015. évi CXXXI. törvényhez) kiderül, hogy a vetítés alapja az egyetemi tanári fizetés 1. fokozata, ami így 100%. Az egyetemi tanár a legmagasabb "rang" a felsőoktatásban. Ezt fontos megjegyezni! TV műsorban is hallottam olyat, hogy a riporter egyetemi tanárnak nevez valakit, aki nem az és persze az illető kénytelen visszakozni. A riporter persze egyetemi oktatót akart mondani, arra rámutatva, hogy riportalanya egyetemen tanít. Tehát az egyetemi oktató az az általános kifejezés, amibe mindenféle rangú egyetemen tanító személy belefér (a helyzet nem ennyire egyszerű, mert bár egyetemen tanítok 20+ éve, de egyetemi oktató pár hónapja vagyok csak). Az egyetemi ranglétrának négy fokozata van: egyetemi tanársegéd, egyetemi adjunktus, egyetemi docens és egyetemi tanár. A fizetésük az egyetemi tanárhoz képest rendre 40%, 50% és 70%. Az egyetemi tanár (minimum) fizetését a költségvetési törvényben találhatjuk.

Egy egyetemi tanár havi bruttó fizetése 2021-ben 554 ezer forint

Ezt a sort kell keresni: A Kjt. 79/E. §-a alapján az egyetemi tanári munkakör 1. fizetési fokozatának garantált illetménye 2021. január 1-jétől 554 400 forint. (Magyar közlöny 2020. július 15. 64. § (2))

Ez az összeg 2018 óta változatlan, azóta az egyetemi fizetések nem nőttek. Amikor a fizetések emeléséről jönnek szózatok, meg bejelentik, hogy akkor most majd akkor nagyon emeljük a fizetést, akkor elég szkeptikusak szoktunk lenni, mert a bejelentéseket nem szokta tényleges fizetésemelés követni.  Az alábbi táblázatban összeszedtem minden évre vonatkozó összeget. És mindenhol ott a link a törvényre, hogy senki ne mondja, hogy valami obskúrus megtévesztő forrásból direkt alacsony összegeket írok ide.

	egyetemi tanári munkakör 1. fizetési fokozatának garantált illetménye
2008	437 300 Ft	2008-as költségvetési törvény
2009	437 300 Ft	2009-es költségvetési törvény
2010	437 300 Ft	2010-es költségvetési törvény
2011	437 300 Ft	2011-es költségvetési törvény
2012	437 300 Ft	2012-es költségvetési törvény
2013	437 300 Ft	2013-as költségvetési törvény
2014	437 300 Ft	2014-es költségvetési törvény
2015	437 300 Ft	2015-es költségvetési törvény
2016	528 000 Ft	2016-os költségvetési törvény
2017	528 000 Ft	2017-es költségvetési törvény
2018	554 400 Ft	2018-as költségvetési törvény
2019	554 400 Ft	2019-es költségvetési törvény
2020	554 400 Ft	2020-as költségvetési törvény
2021	554 400 Ft	2021-es költségvetési törvény
2022	554 400 Ft	2022-es költségvetési törvény

Egy egyetemi docens (és az akkor még szintén ezen rendelkezések hatálya alá tartozó kutatók közül a tudományos főmunkatársak) fizetése 2008 és 2016 között bruttó 306 100 Ft volt. Ez a táblázatban levő 437 300 Ft 70%-a. Ez eléggé az agyamba vésődött, mert ez volt a fizetésem ebben az időszakban. Egy egyetemi tanársegéd ekkor 174 900 Ft-ot kapott (bruttó!). (az elmúlt évtized egyetemi béreiről érdemes ez a cikket elolvasni)

Jelenleg egy egyetemi tanársegéd (és ezt szokták elrettentő példaként bemutatni) 221 800 Ft bruttó fizetéssel rendelkezik. Ez, ha nincsenek gyerekei, havi nettó 147 497 Ft. Egyetemi végzettségű emberről beszélünk! Ráadásul úgy, hogy lényegében nincsenek tényleges egyetemi tanársegédek, ebben a kategóriában igen sok PhD-val rendelkező ragad, akiknek már az adjunktusi rang és fizetés dukálna. A KSH alapján a bruttó átlagkereset 2021. áprilisában 440 600 Ft. Ennyit nem keres egy egyetemi docens!

Bár ez a minimum, de az egyetemek előszeretettel ezt alkalmazzák

Mindig hangsúlyozni kell, hogy ez az érték a minimum, a garantált illetmény, amelynél kevesebbet adott pozícióban levő személy nem kaphat. Elvileg minden egyetem megtehetné, hogy ennél többet fizessen oktatóinak. Csak hát fedezet arra nincs, így a minimumot alkalmazzák.

Azért is fontos hangsúlyozni, hogy ez a minimum, amitől el lehet térni, mert sokszor még egyetemi emberekben is felmerül, hogy a bértábla korlátozná a magasabb béreket. Nem! A felsőoktatási törvény alapján sokkal magasabb fizetése is lehet bármely oktatónak. Kevesebb nem. A fizetések emeléséért nem kellett volna senkit kivenni a közalkalmazotti törvény hatálya alól.

A fizetés növelésére egy oktatónak kevesebb lehetősége van, mint a versenyszférában dolgozóknak

Elolvasva az egyetemi oktatók alacsony fizetéséről szóló cikk alatti kommenteket elborzadok, hogy mennyi félreértésből fakadó rosszindulat van az emberekben. Először tegyük tisztába: igen a versenyszférában többet kereshetnénk, és az okot, hogy nem megyünk oda úgy hívják: elhivatottság (ez persze ma Magyarországon a bolondság szinonimája, de ez van). Ha minden rendőr, tanár, tűzoltó, ápoló, muzeológus, egyetemi oktató stb. felállna és elmenne a versenyszférába, akkor ki oltaná a tüzet, tanítaná a gyerekeket vagy felnőtteket, gyógyítana, stb.? Ezen elgondolkodnak a kedves kommentelők?

A többi megjegyzés pedig arra vonatkozik, hogy milyen egyéb módokon lehetne nekünk sokkal magasabb fizetésünk. Nem lehetnek, vagy csak úgy, mint mindenki másnak: másodállásokkal.

Egyetemi oktatónak lenni nem a nyugdíjas évek tétlen várásáról szól

Az emberekben él egy olyan képzet, hogy aki  közalkalmazott annak nem kell dolgoznia, és akármit csinál, nyugdíjig egyenes az út számára. Hát én ezt nem tapasztaltam. Már bekerülni sem egyszerű. Nem olyan régen rendelkezek olyan munkaszerződéssel, amely nem határozott idejű (jellemzően pár éves). És ez csak az adminisztratív része. A mindenki által emlegetett versenyszférában elképzelhetetlen lenne, hogy a munkavégzéshez elengedhetetlen eszközöket / forrásokat, vagy hozza az ember vagy külön kell rá pályázni. Azért megnézném mit mondana egy szakács, ha közölnék vele, hogy ugye a konyhabútort azért hozza magának, mert az nincs! Persze, ha nem lesz étel a vendég asztalán, akkor ki vagy rúgva. Mert a közalkalmazottak a közhiedelemmel ellentétben kirúghatóak.

A pályázatok nem pénzesők

Sokan szeretnek arra hivatkozni, hogy pályázatokat nyerve lehet magasabb fizetéshez is jutni. Van olyan pályázat, amivel lehet. De sok pályázatban eleve ki van zárva, hogy a pályázó saját fizetésére költsön. Az ugyanis egyrészt kutatásra van (ami drága!) vagy mások alkalmazására.

A pályázatok az egyszeri földi halandó számára magas összegek. Nem ritkán több 10 millióról beszélünk. Ezek viszont nem egy évre vonatkoznak, hanem jellemzően többre, illetve nem a kutatók számlájára utalják, hanem az egyetemére (kutatóhelyére). A kutatóhely le is csíp egy részt rezsire. A maradék részből kell minden mást fizetni. Egy 221800 Ft-os tanársegédi (tudományos segédmunkatársi) fizetés a munkáltatónak 259 506 Ft-ba kerül. Vannak ugyanis adók. Ez egy évben 3 114 072 Ft a pályázat terhére, és ebből még mindig nagyon alul van fizetve valaki (de van állása).

Pályázati pénzből viszont kevés van. A pályázatokon 5-20% a nyerési valószínűség. Azaz a kutatók/oktatók zömének nincs pályázata. Ha még minden pályázat lehetővé is tenné a vezető kutató bérének emelését, akkor sem oldódna meg az oktatók nagy részének a helyzete. A pályázatok amúgy kutatásról szólnak, nem oktatásról. Az oktatási tevékenységért nem is lehet plusz pénzekhez jutni.

Az ipari megbízás a fusi tovább élése (szerintem)

Szokták még azt is mondani, hogy miért nem szereznek ipari megbízást az oktatók, amiből már jól megélhetnének. Ahol létezik ez (az én szűkebb szakmámban pl. nem is hallottam ilyesmiről), ott persze ez jó pénz lehet. Viszont ez gyakran a főállás rovására megy. Azaz az illető nem azzal foglalkozik, amiért amúgy fizetik: nem oktat és nem alapkutatás végez. Ez akkor így általában mellékállás. Amit szintén emlegetnek, hogy de hát az oktatóknak lehet. Úgy tudom bárkinek lehet mellékállása. Mitől érv az, hogy bár van az országban olyan, aki megélhet a napi 8 órás munkájából, de az egyetemi oktatótól elvárjuk, hogy vállaljon még 4-6 órát naponta, hogy megéljen? Az ugye megvan, hogy állandó konfliktus forrás a családdal, hogy 12-16 órákat ülök a gép előtt, beleértve a hétvégéket is?

Forrás: https://index.hu/napirajz/2019/02/11/mi_mindent/

Ezt a bejegyzést régebben kezdtem el írni. A szükségessége pedig sokkal korábban merült fel, amikor vitában kellett volna a jogtárral alátámasztani, hogy mekkora is ma Magyarországon egy magasan képzett oktató fizetése. Az elmúlt hónapok bejelentései alapján talán egyes egyetemeken magasabbak lesznek a bérek. Úgy legyen! Ha így lesz, akkor sem lesz ennek semmi köze a közalkalmazotti státusz elvételéhez, sem az alapítványba szervezéshez. Ahogy az állami egyetemeket, úgy az alapítványokba kiszervezetteket, és a volt MTA kutatóintézeteket is az állam finanszírozza. Annyit ad bérre, kutatásra, amennyit akar (tud). Ahol tudnak fizetést emelni, ott azért tudnak, mert többet kapnak az államtól és nem azért, mert megtalálták a pénztermő fát.