Az irodalmi listák margójára egy szakértőtől - bocs, laikustól

A címben szereplő szakértő természetesen én vagyok, mert kishazánkban egyre hosszabb a lista, amihez mindenki ért. Természetesen ki más lenne legalkalmasabb a kötelező olvasmányok listájának megalkotására, mint én!

Irodalomtúlélő vagyok!

Túléltem a kötelező olvasmányokat. Szokták mondani, ami nem öl meg, az erőssé tesz. Így a túlélésnél hathatósabb érv nincs is egy irodalmi mű oktatása mellett. Már bocsánat az irodalmiatlanságért, de a tökön rúgást sem szokták ajánlani csak azért, mert túlélhető. És most legyünk őszinték az oktatással kapcsolatban a leggyakrabban elhangzó érv, hogy azért ne változzon vagy legyen olyan, mint 30 éve (idén lenne a 30 éves általános iskolai osztálytalálkozónk!), mert mi is túléltük. Azért akkorát nem hazudunk, hogy "mert mi is szerettük", csak túléltük.

Szerettem az irodalomórákat!

De én még az irodalomórákat is szerettem! Csodálatos tanáraim voltak. Ugye így már majdnem irodalmár vagyok? Gondolom ők is szerették az irodalmat általános iskolában és gimiben. Meg hát majdnem filozófusnak mentem (az meg bölcsész, mint az irodalmár). Szerencsére a filozófiatanárunk megmondta, hogy a filozófia ma a régi filozófusok elemzése és nem saját gondolatok papírra vetése. Pedig az lett volna az igazi, hogy a saját gondolataimat elmondhassam. Mert már akkor is volt véleményem mindenről IS. Csak remélem, hogy a magyartanáraim nem olvassák ezt, mert esetleg emlékeznének, hogy mi is volt a véleményem akkor...

Lehetett véleményünk! Legyen véleményünk!

Végre egy tantárgy, amiben le kellett írni a véleményemet. Lehetett érvelni. Lehetett felfedezni egy művet. És nem kellett azt gondolnom, amit a költő, sem azt, ami a tanár. Szerencsémre sohasem kaptam rossz jegyet, mert valamiről más véleményen voltam. A borzalmas helyesírásom (ma minden bizonnyal simán diszgráfiásnak nyilvánítanának, akkor a "tanuld meg és kész"-szel elintézték) vagy a csetlő-botló fogalmazásomért persze megkaptam a jussomat. És így 44 évesen természettudósként nagyon felértékelődik a vélemény értéke. Hogy az embernek lehet olyan. Mert a szakmámban nem igazán van olyan, hogy vélemény. Ott szakcikkekből eredeztethető tényeket lehet közölni. De az irodalmi művekről lehet csak véleményem!

Az irodalmi művekről szóló véleményen rólam mond valamit és nem a műről

A tanáraim elmondták nekem, hogy az irodalom egy tükör. A tükör meg egy olyan dolog, aminek nagyon kevesen érdeklődnek a fizikája vagy az anyagösszetétele iránt, a legtöbbeknek az számít, hogy mit lát benne. Megszólít-e bennünk valamit egy mű vagy sem. Én szerettem az Egri csillagokat meg a Pál utcai fiúkat. Azért szerettem őket, mert a militáns lelkem szereti a hősies csatákat. Ennyi. Az arany virágcserépben meg van szalamandra és különben is a romantika az a fantasy előfutára. A fantasyt meg szeretem. A sci-fit is. Sajnos ezen műfajok nem szerepeltek az irodalomórán.

Én nem szeretem a szépirodalmat

Nekem a sok év irodalomoktatásból ez maradt meg a művekről: nem szeretem a szépirodalmat. Ha valamire azt mondják szépirodalom, az nekem nem fog tetszeni és meg se próbálom. Nem azzal van gondom, amit látnék azokban a tükrökben, hanem a keretével. Nem tetszik a keret. Egy Terry Pratchett regény egy társadalomkritika. Minden mű egy más részéről ír a társadalomnak, legyen ez a mozi, a rock'n'roll, a nők helyzete vagy foci (nem maga a sport, hanem, ami körülötte van) az nekem végtelenül elgondolkodtató. De nem élvezném ennyire, ha nem lennének benne varázslók, törpék, sárkányok és tudálékos körtefából készült utazóládák. Ha Pratchett nem kacsintana ki a fantasy irodalom többi részére, amitől bennfentesnek érzem az olvasást, akkor az nem lenne olyan. És a szépirodalom nem ilyen, mert a történelmi utalásokat nem biztos, hogy értem, a többi műre való utalást meg még kevésbé.

Ahogy nem a tükör hibája, hogy túlsúlyos vagyok, úgy nem a szépirodalom hibája, hogy nem szeretem

Az irodalom egy szakma. A tanítása is egy szakma. Azokra kéne bízni a tantervek, kompetencialista, stb. kidolgozását, akik értenek hozzá. Akik nem csak túlélték az irodalomórákat, nem csak szerették tizenévesen az irodalmat, hanem komolyan foglalkoztak vele, és nagyságrendekkel több írót, művet, stílust ismernek. És, ami a legfontosabb: tanítanak gyerekeket. Tudják mit lehet és mit nem lehet átadni. Tudják mi marad meg és mi nem egy műből. Tudják – velünk ellentétben –, hogy az irodalom az nem egy lista szerzőkről, a születésük évéről, a feleségük nevéről és pár vers első versszakáról.

A kompetenciákról

Az irodalomhoz nem értek (le merem írni, kövezzetek meg, de ez van). A biológiához egy kicsit értek. A biológia tanításához (általános- és középiskolás szinten) szintén nem értek. Viszont evolúcióbiológiából (amihez értek) nem vagyok biztos, hogy azt és úgy kell középiskolában tanítani, amit tanítanak. Például a Hardy-Weinberg egyensúlyt szokás megtanítani és így mindenki tudja, hogy 1=p²+2pq+q². Egyetemen sem tudom elmagyarázni, hogy ez miért jó. Fel lehet használni bizonyos populációgenetikai számolásoknál, amivel az átlag biológus úgysem találkozik (vagy igen, csak nem tudja, hogy az van mögötte). És el lehet hosszan beszélgetni arról, hogy miként lehetne közelebb hozni a diákokhoz, hogyan lehet megértetni velük, hogy az egyenletek mögött biológiai valóság van. Miközben egy kolléga teljesen jogosan kérdezte meg tőlem, amikor már egy ideje panaszkodtam, hogy milyen nehéz megértetni a matekosabb részeit az evolúcióbiológiának, hogy miért is kell akkor azt tanítani? Olyan kolléga volt, aki mind a matekhoz, mind az evolúcióbiológia matekosabb részeihez nálam nagyságrendekkel jobban ért. És ott, bevallom nem is olyan régen volt ez, bekattant, hogy bizonyos dolgokat azért tanítunk, mert előttünk mindenki tanította és nem azért, mert tényleg úgy gondoljuk, hogy ez fontos és hasznos.

Miért tanítjuk meg a Hardy-Weinberg egyensúlyt? Mert el lehet mondani, hogy ideális populációban, amelyben nincs mutáció, migráció, szelekció, végtelen (vagy kellően) nagy és véletlenszerűen állnak párba a szexuális fajok ellenkező nemű egyedei, abban nincs evolúció. Ha a feltevések bármelyikét megváltoztatom, akkor meg van (lehet) evolúció. Úgy is mondhatom, hogy szelekció, migráció, mutáció és sodródás okozhat evolúciós változást. Ez a lényeg. Lehet, hogy ezért nem kell egyenleteket írni órákon át, amiből amúgy csodálatosan kijön mindez, de nem azon a nyelven van, amit az átlag biológus ért. Miközben az átlag biológusnak azt szeretném átadni, hogy ha látja, hogy egy populációnak a genetikai összetétele változik, akkor nem biztos, hogy szelekció van mögötte, lehet, hogy más. Mondjuk így vírusos és variánsos időkben ez lenne a fontos, nem pedig a számolás, ami speciel vírusokra amúgy sem így van.

A kompetencia pedig az, hogy tudjanak a biológusok evolúciós problémákon elmélkedni. Gondolom az irodalomnak meg az a célja, hogy tudjuk elolvasni egy könyvet, megértsük, meg tudjunk írni. Akár egy beadványt az önkormányzathoz, vagy egy e-mailt egy tanárnak. Ezek ráadásul fontosabbak, mint a Hardy-Weinberg egyensúly. Hasznát vettem valaha annak, hogy megtanultam egy verset vagy valamikor tudtam XY költő mikor született? Nem. Felesleges volt tehát számomra az irodalomóra? Nem.

Aki idáig eljutottál, esetleg sejtheted, hogy vannak grafomán hajlamaim, nem csak hallani (és hallatni) szeretem a saját hangomat, de olvasni is ;) Persze a tudományos blogomhoz nem árt, ha tudok ezt-azt biológiából, de írni is tudni kell. Ami az írásaimban az olvashatóság szempontjából jó, azt az irodalomtanításnak köszönhetem. Az olvasónaplóknak. Annak, hogy kellett írni. Ez is egy készség, amit gyakorolni kell. Aztán vagy javul benne az ember vagy sem.

Akit meg tényleg érdekel, hogy kell-e szerzőlista, kötelező olvasmány és ha igen milyen, ha nem miért nem, az olvassa az irodalomtanárok írásait. Elérhetőek!

CDC és az iskolanyitás

A CDC azaz az USA közegészségügyi hivatala kiadott egy ajánlást, hogy miként és milyen feltételek mellett nyithatnak az iskolák, azaz térhetnek vissza a jelenléti oktatáshoz. Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy egy ilyen ajánlás nem IGEN/NEM jellegű, ahol egy kontinensnyi országra egyöntetűen azt mondják, hogy „mintha mi sem történt volna” vagy „még egy kis távoktatás nem fog ártani”. A feltételek természetesen a járvány közösségben való kiterjedése, a miként pedig, hogy milyen óvintézkedéseket kéne betartani az iskoláknak és tanulóiknak.

• Az iskoláknak kéne lennie az utolsónak, amik bezárnak és az elsőnek, amelyek kinyitnak. A gyerekeknek szüksége van a jelenléti oktatásra!
• Az személyes oktatás fontosabb, mint az órán kívüli foglalkozások, mint a sport és egyéb iskolai foglalkozások.
• A tanárokat és az iskolák munkatársait, amit lehet be kéne oltani.

 

Milyen feltételek mellett nyithatnak az iskolák?

Alacsony terjedés (100 ezer főre 0–9 új fertőzött az elmúlt héten és a PCR tesztek 5%-nál kevesebb pozitív eredmény): Minden iskola nyitva és az iskolán kívüli foglalkozások (sport) is megtartható persze távolságtartás mellett.

Közepes terjedésnél (100 ezer főre 10–49 új fertőzött az elmúlt héten és a PCR tesztek legfeljebb 8% pozitív) minden iskola nyitva lehet (gimi is), de az iskolán kívüli foglalkozásokat csak akkor lehet megtartani, ha távolság tartható.

Jelentős terjedésnél (100 ezer főre 50–99 új fertőzött az elmúlt héten és a PCR tesztek 8,0–9,8% pozitív): Mindenki hibrid módon vagy csökkentett jelenléttel lehetnek az iskolába. Iskolán kívüli tevékenységek csak szabadban és távolságtartással.

Magas terjedésnél (100-nál több új fertőzött az elmúlt héten 100 ezer főre, a tesztek több, mint 10%-a pozitív) az alsósok csökkentett jelenléttel vagy hibrid oktatásban. A felsősök és középiskolások pedig távoktatásban. Iskolán kívüli tevékenységek csak virtuálisan.

 

Miként lehet biztonságos a jelenléti oktatás?

• Helyes maszkviselés mindenütt
• Fizikai távolságtartás
• Kézmosás és „tüsszentési protokoll” (valamelyik élelmiszerüzletben hallom ezt állandóan, a lényeg, hogy ne tüsszentsük/köhögjük telibe a másikat)
• Takarítás
• Kontaktkutatás, és karantén a fertőzésben érintetteknek
• Tesztelni kéne, hogy csírájában elfojtható legyen bármilyen az iskolában átadódó fertőzés. Minden tünetes gyermek, tanárai és az összes kapcsolatának tesztelése lenne szükséges. A tanárokat akár hetente lehetne tesztelni. A diákokat csak közepes közösségi terjedéstől fölfele.

 

Katelyn Jetelina amerikai epidemiológus, akitől átveszem ezeket az anyagokat (beleolvasok az eredeti forrásba, eddig mindig azt írta le, ami ott van) felhívja a figyelmet arra, hogy a CDC-nek nincs végrehajtó hatalma, csak ajánlásokat fogalmazhat meg. Az ajánlásokat pedig vagy betartják vagy sem. Az ajánlások szigorúak az óvintézkedések terén, de a gyerekek fizikai és mentális egészsége és fejlődése szempontjából fontos célt szolgálnak.

Láthatjuk miért nem működik a technooptimizmus

2019-ben írtam arról, hogy szerintem miért nem működik a technooptimizmus. A technooptimizmus azt jelenti, hogy a problémáinkra van olyan technológiai válasz, amely azokat megoldja. Leginkább a klímaváltozásra. Van az a csodavárás, hogy majd lesz olyan technológia, ami tiszta és végtelen energiát ad, mindent újra tudunk hasznosítani, kivonjuk a széndioxidot és a metánt a légkörből, stb.

Akár minden ilyen technológia rendelkezésre is állhat, akkor sem oldja meg a problémánkat.

A SARS-CoV-2 járvány megmutatta, hogy mi lesz a gond a klímaváltozással. Nem hittünk a tudósoknak, hogy baj van. Nem most mondták sem a járványokkal, sem a klímával kapcsolatban, hogy baj van (baj lehet). A járvány persze közvetlenebb veszély és lehet vele hadakozni, a klímaváltozás ennél hosszabb folyamat és sok lemondás árán nem visszakapjuk a „normális életünket”, hanem nagyjából megtarthatjuk a lemondásosat és nem lesz osztályrészünk egy sokkal rosszabb.

A járvány technológiával legyőzhető: oltásnak hívjuk ezt a technológiát

A technooptimuzmust éltető első lépés, hogy van olyan technológia, ami megoldja a problémánkat a járvány esetében adottnak látszik. Az óvatosabb hangok inkább 2021 tavaszára várták az oltást, csak a nagyon hurráoptimisták szeptemberre. Decemberre volt hatékony, biztonságos oltás. El is kezdték az oltást sok országban, köztünk hazánkban is.

A technológia meglétével nem szűnik meg a probléma

Itt vagyunk január végén, a technológia létezik és a járvány is köszöni szépen jól van. Mi van? Miért nem tűnt el a járvány és a vírus is? Legyőztük, nem!? Megvan a varázsfőzet, kicsit körülményes szállítani és nem lehet lehajtani egy feles kíséretében, de magunkhoz vehető (oltakozhatunk!).
Szóval az van, hogy a technológia megléte nem elég, azt alkalmazni is kéne. Az alkalmazáshoz nem csak akarat kell (vö. oltásellenesség) hanem oltóanyag is. Azaz, ha holnap lenne működő fúziós reaktorunk, attól még nem lehetne minden energiaszükségletünket azzal az eggyel kielégíteni. Építeni kéne sok újat. Az idő és pénz. Ahogy oltást gyártani is idő és pénz. Pénz speciel most van rá, de a gyártási kapacitás hiányzik.

Azaz hiába a megoldás léte (oltás), a tényleges megoldás (járvány vége) várat magára. Nem tudjuk meddig. Van remény, hogy tavasz végére elegen lesznek beoltva, de vannak hangok, hogy majd inkább év végére (és ebben az ütemben 2026-ra).

 

Az érettségi feladata és elhagyásának lehetőségei

A „mi legyen az érettségivel?” című polémiához szeretnék hozzászólni. Véleményem van, akként tessék olvasni. A cikk jó és körbejárja a problémát, nem egy oldalról próbálja megközelíteni azt (ez lenne az újságírás lényege, nem?).

A járványkérdést most félreteszem. Pont azért, mert szerintem ez a kérdés nem a járványról szól.

Mi nem célja az érettséginek?

Nem ezen dől el, hogy valaki elvégezte a középfokú iskolát. Ugyanis az a négy (öt, akárhány) éves munkáján múlik. Ha megbukott 9-edikben, akkor biztosan később végez. E tekintetben a jegyek tökéletesen elegendőek, hogy eldöntsük, hogy befejezheti-e valaki a középiskolát vagy sem. Ha ez lenne az érettségi egyetlen célja, akkor akár el is hagyhatnánk.

Mi az érettségi feladata, célja?

(I) Beavatási szertartás a felnőtt létbe. Ez szerintem a legfontosabb feladata. Nem szokás kimondani, mert a rituálékat valahogy lenézzük. Pedig a rituálék fajunknak nagyon fontosak (2019-ben írtam róla részletesebben itt). Az már kérdés, hogy miért nem tudatosítjuk úgy a tanulókban, mint a lakosságban, hogy ez alapvetően egy rituálé. Döntenünk kell róla, hogy valaki érdemes-e a felnőttek körébe való felvételre*. Az nem egyszerűen a kibekkelt 18 év kérdése. Tanúságot kell tenni tudásról.

A rituálénak a fontos, a fontosabb, sőt a valós eleme a szóbeli érettségi. Ott történik ez a tanúságtétel a felnőttek előtt. És a rituálénak része utána a bankett is (azt se feledjük el!). Ezek azok a dolgok, amelyektől nem foszthatjuk meg a gyerekeinket.

(II) Az érettséginek, ma itt Magyarországon, feladata a felsőoktatásba való továbblépés lehetővé tétele vagy ellehetetlenítése. Na jó persze pénzzel megváltható a dolog, vö. fizetős szakok. Sajnos erre fókuszálnak többen. Abból az alapból indulunk ki, hogy a felsőoktatás egy valamilyen objektív okból kevés embernek adatik meg, ezért kell őket erősen megszűrni valami standard, mindenkire azonos módon. És ezért nem jó a tanárok jegye alapján, mert a gyengébb iskolákban úgyis egyszerűbb jó jegyet kapni (az erősebbek után meg egyszerűbb elvégezni az egyetemet, de erről meg nem beszélünk). De amúgy meg ezért vették el az egyetemektől a felvételiztetés lehetőségét, mert úgyis szubjektív lenne, és persze, hogyan is tudhatnák azok a mindenfajta egyetemi oktatók, hogy milyen hallgatók valók és nem valók oda.

Az érettségi megrendezése, elengedése, formája körüli vita nem az érettségi körül folyik. A körül folyik, hogy ki jusson be a felsőoktatásba. Az érettségi mellett érvelő diákoknak nem az a gondjuk, hogy az országban más is esetleg jelesre érettségizik és ez kerül a bizonyítványába, hanem az a gondjuk, hogy ha nem mérhetik össze tudásukat a felvételin, akkor esetleg az kerül be az áhitott szakra és nem ők. Tehát az érettségi körüli vita a felsőoktatási felvételiről szól. Ha erről szól, akkor viszont ne az érettségiről beszéljünk, hanem a felsőoktatási felvételiről.

A felvehető diákmennyiséget a következő dolgok korlátozzák:

(1) Az adott képzőhely kapacitása. A tantermek befogadóképessége, a laborférőhelyek száma, az oktatók száma. Ezek objektív korlátok, ráadásul nem orvosolhatóak egyik napról a másikra. Sem nagyobb termeket nem lehet varázsolni, sem kvalifikált oktatók nem teremnek a fán. Nem tudom mely szakokon ez az alapvető korlát. Kicsit látom biológia szakon (de cáfoljatok meg), hogy mi például többet veszünk fel, mint amennyire van kapacitás, és kicsi reméljük, hogy elegen kibuknak első félévben. Idén kevesebben buknak meg. Meglátjuk mekkora zavart fog ez okozni a következő félévben.

(2) A szándék, azaz a diákokban levő kedv, hogy az adott képzést válasszák. A természettudományos képzés például évek óta kisebb létszámmal megy, mint mehetne. Lényegesen több fizikust vagy vegyészt képezhetnénk, de nincs elég jelentkező. A tanárszakokról ne is beszéljünk. Szükség is lenne több tanárra, lehetőség is van a képzésükre, de – amúgy érthető okok miatt – nem ezt válasszák a diákok.

(3) Az állam által meghatározott keretszámok. Legyünk őszinték, nagyon kevesen engedhetik meg maguknak a fizetős felsőoktatást, így az államilag támogatott helyekért megy a harc. Ez döntés kérdése igen sok esetben, és sajnos nem az ország szükségéhez vagy a hallgatók igényeihez van igazítva, hanem egy olyan társadalomideához, hogy hány ügyvéd vagy közgazdász legyen legfeljebb az országban. Azért is emelem ki ezeket a szakokat, mert tipikusan itt szűkültek a lehetőségek, sokan vennék fel ezeket a szakokat (lásd 2. pont) és nincs olyan eszközigénye, hogy ne lehessen sokakat tanítani rá (lásd 1. pont).

(4) A felvetteknek megvannak-e a képességei az adott szak elvégzéséhez? Értsd, ha felvennénk évente 5000 orvostanhallgatót, akkor lenne-e 6 év múlva 5000 új orvos vagy a zöme kihullana? Ez persze megint felülről korlátozza az érdemben felvehetők számát. Fel lehet venni többet, akár sokkal többet is, de ki fognak hullani.

Baj, ha a szelektálás a felsőoktatásra bízzuk?

Miért gondoljuk, hogy a középiskolák, vagy a központi felvételi feladata szűrni, hogy ki való egy adott helyre vagy sem? A fenti pontok közül a 4-es tekintetében lenne értelme ennek a szűrésnek. Ellátja ezt a feladatát? Az biztos, hogy amit én látok a felsőoktatásból, abban nem. Nagyon sokan jönnek úgy hozzánk, hogy nem tudják a gimnáziumi biológia anyagot. Az pedig alap elvárás lenne. Azaz nem működik (más kérdés, hogy akkor is felvesszük őket, mert a normatív finanszírozás miatt kellenek a hallgatók, akkor is, ha nem idevalók).

Lehetne persze egyrészt felvételiztetni az egyetemeken. Hiszen tényleg az oktatót tudják milyen tudással és habitussal (ez is fontos!) rendelkező hallgatókból lesznek / lehetnek jó szakemberek. A felvételi pontoknak ugyanúgy megvan az esetlegessége, sőt akár nagyobb is, hiszen nyelvvizsgákat, bölcsésztárgyakat honorál (amelyek érettségiként való számonkérését nem vitatom!) ott, ahol mi azt szeretnénk, hogy az illető a biológiát és a kémiát tudja, de nagyon.

Ezzel az egyre hosszabbra nyúló írással csak azt szeretném felvetni, hogy lehetne-e az érettségi felvételi jellegét elhagyni? Esetleg pont ezért az írásbelit elhagyni, ha már el akarunk hagyni valamit? Miért ne járhatna mindenki arra a szakra, amire szeretne? Nem lesz hirtelen több vegyész vagy fizikus hallgató, hogy ne bírnák a laborok. És persze ki is bukhatnak. Tudom, hogy ez több munka a felsőoktatás számára, de egyben biztosak lehetünk, hogy, aki nem ide való az azért nem ide való, mert nem képes megtanulni a sejtbiológiát, az általános kémiát vagy a vektoranalízist, és nem azért, mert rossz jegye volt nyelvtanból. És viszont, miért ne juthatna be az áhított bölcsészszakra valaki, aki nem jó matematikából (mondjuk ezt még megérteném, hiszen a középiskolás matematika könnyebb, mint a helyesírás). Egyáltalán miért gondoljuk, hogy az állam jobban tudja, hogy hány fő kell bizonyos képzettségből az emberpalántánál, aki a saját életéről dönt?

---

* Nem gondolom azt, hogy csak az érdemes felnőttnek, akinek van érettségije. Az állításom annyi, hogy ez az utolsó megmaradt, intézményesült beavatási szertartás. Fontos lenne, ha lenne mindenki életében ilyen.

Dr. vagy dr.

Megjelent egy hír, hogy valaki kikelt az ellen, hogy JillBiden a következő first lady neve előtt feltünteti a Dr. előtagot, mert, hogy ő nem orvos.

Öööööö. Egy normális világban a kérdés az lenne, hogy az, aki orvos (vagy jogász) annak miért van a neve előtt a dr., nem pedig a fordítottja, hogy egy tudományos fokozattal rendelkező személy kirakhatja-e a neve elé a Dr. előtagot. Az illető felháborodásában a PhD értékét is lebecsmérelte (neki nincs, sőt a cikkben büszke rá, hogy egy alapfokú diplomával tanított), ami már nem követeli meg a latin vagy görög nyelv ismeretét. Ha az illető egy kicsit is képzett lett volna latinban (vagy képes lenne a wikipédia nevű varázslat alkalmazására), akkor tudná, hogy a doktor „a latin docere-ből ered, aminek jelentése „tanítani””.

Bár Jill Bidenre nem a magyar törvények vonatkoznak, de ebből itthon is bőven van konfúzió, pláne, hogy a Dr. előtagot meglátva mindenki megkérdezi, hogy milyen orvos vagyok (aki meg nem néz ki belőlem egy orvosit, hogy ugye jogász vagyok). Viszont a magyar törvény (2011. évi CCIV. törvény anemzeti felsőoktatásról) nagyon világosan fogalmaz. Sajnos a címek alkalmazása ezt nem követi.

51. § (7) Az orvos, a fogorvos, a gyógyszerész, az állatorvos, a jogász és az államtudományi szakon oklevelet szerzett személyek a doktori cím használatára jogosultak. Ezek rövidített jelölése: dr. med., dr. med. dent., dr. pharm., dr. vet., dr. jur., dr. rer. pol.

53. § (7) A PhD-fokozattal rendelkező személyek nevük mellett feltüntethetik a „PhD” vagy a „Dr.” rövidítést, a DLA-fokozattal rendelkezők pedig a „DLA” vagy a „Dr.” rövidítést.

Ez egyben megadja a nevek helyesírását is. Akik PhD-val vagy DLA-val rendelkeznek, azok neve előtt nagybetűvel írandó a Dr. Az én teljes nevem helyesen Dr. Kun Ádám.

Sajnos ezt az egyetemi vagy kutatóintézeti adminisztráció sem mindig ismeri és rengeteg helyen szerepel helytelenül kis dr.-vel a nevünk.

Mi a gond a maszkviseléssel?

 A járványkezelésnek nincs ikonikusabb és a közéletben többet vitatott eleme, mint a maszkviselés. Bár a tudományos konszenzus egyértelmű a mögött áll, hogy a maszkviselés jelentősen csökkenti a vírus átadásáénak lehetőségét és valamelyest az elkapástól is véd, a maszkviselésről fel-fellángol a vita.

 

A kultúránktól idegen az arc eltakarása

 

Érdekes módon az életünket sokkal jobban befolyásoló lezárások, gazdasági korlátozások kevesebb zúgolódással járnak, mint egy darab rongy viselése az arcunk előtt. Azaz nem lehet alapvetően a kényelmetlenségre fogni az egész vitát. Sőt megkockáztatom, hogy ha most valami oknál fogva a kesztyű vagy a szemüveg viselése lenne a járvány megállításának módja, akkor divattrendek lennének és boldog-boldogtalan a legújabb kesztyűjében vagy szemüvegében szelfizne, a divattanácsadók pedig napi szinten gyártanák a videókat és a blogbejegyzéseket arról, hogy hogyan is lehet ezeket stílusosan hordani, és milyen színt, anyagot és formát ajánlanak.

A kesztyűvel, a szemüveggel és sok más ruhadarabbal ellentétben a maszk nem része az európai öltözködésnek. Legfeljebb farsang környékén viselünk maszkot, de valahogy mégsem sikerült egy elnyújtott farsangi hangulatot  teremteni, de még busójelmezesek sem járják tudtommal az utcákat (elég régen nem voltam pár száz méternél messzebb), hogy a maszkviselés fontosságára hívják fel a figyelmet.

A maszk lehet valaki vagy valami más megszemélyesítésének a módja vagy a személyazonosság elleplezésének eszköze. A farsangon kívül alapvetően a betörők, nindzsák és banditák jutnak eszünkbe  a maszkokról.

Ez a társítás az egyik oka, amiért ódzkodunk az egésztől. Nekem is állandóan azon kattog az agyam, miközben maszkban állok egy üzletben, hogy nehogy azt gondolják rólam, hogy rabolni jövök. Ez a kulturális reflex. Tavasszal megtettem, hogy a benzinkúton jól belebámultam a kamerába maszk nélkül, hogy mutassam jó szándékomat, és még az üvegajtó előtt is teljes arcomat villantottam a bentieknek, mielőtt felvettem a maszkot: nem akarok semmi rosszat, ez most a járvány miatt van.

Meg lehet szokni, de ez mégsem olyan, mint amikor már nem kapunk nejlon szatyrot a boltban. Az is kényelmetlen, tudjuk, hogy jó ügyért tesszük, de a ruhaszatyor magunknál hordásának nincs kulturális stigmája. 2019-ben (Koronavírus előtt, kr.e. -1) bármikor végiggrasszálhattam a városon egy konferencián (olyanok is voltak, de furcsa) szerzett anyagszatyorral, de maszkban lehet, hogy megállított volna a rendőr. Ahogy mondtam, ez alapvetően nem a kényelmetlenségről szól.

Az arc mutatása a bizalom jele, még járvány idején is

Tovább súlyosbítja ellenérzésünket, hogy bár próbáljuk sulykolni, hogy a maszk alapvetően a többi embert védi, mégis legbelül védőfelszerelésként tekintünk rá. Ami egyben azt az üzenetet is hordozza, hogy "védenem kell magam tőled". Ahol a hatósági ellenőrzés réme nem fenyeget, ott szinte illendő felajánlani a másiknak, hogy nyugodtan vegye le a maszkot, esetleg eleve illetlenség azt fent tartani. Nem küldhetjük folyamatosan azt az üzenetet embertársaink felé, hogy "félek tőled".

Emberiség: Nem félek tőled. 2020: Akkor a többségnél bátrabban halsz meg

Ehhez társul az, hogy fertőző betegségben szenvedni az egy titkolandó, szégyenteljes dolog. Hiszen, ha az arcodba mondom, hogy fertőző beteg vagyok, akkor egyben azt is bevallom, hogy éppen kiteszlek egy fertőzés lehetőségének és az egészségedre/életedre török. De ilyet természetesen nem tennénk, és természetesen nem vagyunk fertőző betegek. No nem azért mert éppen PCR tesztről jövünk és a negatív eredmény biztatóan ott lapul a zsebünkben, hanem mert mi azon felül állunk. A fertőző betegségek a gondolatvilágunkban a koszossággal kapcsolatosak (egy részükre ez igaz is), amit lehet, hogy egy kisgyereknek elnézünk (óvodai mindenféle fertőzés), de felnőttként már tudunk kezet mosni (tényleg?).

A saját önképünkkel nehezen összeegyeztethető, hogy magunkra potenciális fertőzőként tekintsünk. Pedig a maszkviselésnek ez a jelentősége. Nem tudhatjuk, hogy fertőzőek vagyunk-e. A fertőzőképesség a tünetek előtt megjelenhet, sőt tünetmentesen is átvészelhetjük a fertőzést, ami alatt viszont fertőzhetünk.

 

A maszkviselés politikai, törzsi hovatartozást is jelezhet

A politikai pártosodás, oldalválasztás a modern világ törzsiesedése. A tényleges, rokonsági alapon épülő törzseket és klánokat felváltotta a választott törzsekhez való tartozás. Bár a nemzethez tartozásnak össze kéne tartania az országokat, politikai ideológiák mentén borzalmasan megosztottak vagyunk, és a diskurzus nem is arról szól, hogy merre tartson az ország, hanem, hogy kivel vagy ki nélkül tegye (tényleg mikor beszélgettünk más politikai beállítottságúakkal arról, hogy mit kéne tenni és nem arról, hogy kit szeretünk vagy sem?).

A maszkviselés vagy annak hiánya sajnos hordoz ilyen párt/ideológiai hovatartozást is. Innentől pedig nem az a kérdés, hogy tudományosan vagy népegészségügyileg van-e értelme valaminek, hanem, hogy erősíti-e az összetartozást vagy sem. Minden politikai oldalnak keményen ki kéne állnia a maszkviselés mellett, hogy ez ne lehessen a megosztottság jelképe. Nem állítom, hogy ma ez Magyarországon annyira jellemző lenne, mint mondjuk az USA-ban, de sajnos itthon sem látom magukat felelős vezetőnek tartóktól, hogy egyértelműen állást foglalnának és jó példával járnának elől ebben a témában.

A szájzár, a szólásszabadságtól való megfosztás szimbóluma

Bár a maszk alapvetően csak torzítja a hangot, így a beszédet nem lehetetleníti el, de mégis elterjedt az a nézet, hogy ezzel is azt akarják, hogy ne szóljunk. A szólás lehetősége, hogy hallathatjuk a hangunkat mélyen gyökeredzik a lelkületünkben. A demokráciának csúfolt jelenlegi berendezkedés (nem csak az itthoni, hanem a tágabb értelemben vett képviseleti demokrácia) pont azt veszi el az emberektől, hogy elmondhassák a véleményüket. Az emberek véleménye nem egyszerűen pár X 4-5 évente, hanem gondolatok a közvetlen környezet fejlődésétől (vagy hanyatlásától) kezdve a járványkezelésig. Ezzel nem azt mondom, hogy az emberek ezekhez értenek, hanem hogy igény van a megbeszélésre, ami lényegesen több, mint egy végrehajtandó utasítás.

Megkockáztatom továbbá, hogy a szájzár sokkal jobban zavar, mint a szemellenző vagy a füldugó. Bár – szerintem – a szociális média vagy akár a hatalom is jobban befolyásolja, hogy mit látunk és hallunk, mintsem, hogy mit mondhatunk, ez kevésbé zavaró. Az összeesküvés-hívők is arra szoktak hivatkozni, hogy ők látják az összefüggéseket, meghallják a nyilvánvalót, amit el akarnak titkolni tőlünk, de nem engedik őket szóhoz jutni. Ahogy mondtam, egy szemüveg vagy akár egy fülvédő használata ellen nem igazán lázadnánk.

Nem azért írok erről, hogy felmentést találjak azok viselkedésekre, akik nem tartják be a szabályos maszkviselés előírásait, hanem, hogy azt is megbeszéljük miért ilyen nehéz rávenni mindenkit erre.

COVID-19: Mielőtt kritizálunk egy járványintézkedést, gondolkozzunk!

Nem terjed a vírus este 11 előtt a bulihelyeken csak utána? Miért lehetett három előtt vásárolni egy boltban, de utána nem? Miért lehet maszk nélkül lenni a gyereknek a tanteremben, de nem az iskola folyosóján vagy az udvarán? Miért kell maszkban rendelni a cukrászdában, ha elvitelt kérünk, de rendelhetünk nélküle, ha ott helyben fogyasztunk?

Ugye hallottuk vagy akár mi is feltettük ezeket a kérdéseket? Az alapjuk, hogy a vírusnak nincs órája, hogy tudja, csak este 11 után fertőzhetne, vagy csak azokat, akik elvitelre kérnek egy dobostortát. Ahogy ugyanúgy elkaphattuk a fertőzést tavasszal egy élelmiszerboltban, ahogyan egy ruhaboltban, mégis az egyik engedélyezve volt, míg a másik nem. Mi ennek az értelme? Ez csak az emberek froclizása?

A járvány terjedését úgy lehet csökkenteni, hogy nem találkozunk embertársainkkal.

Két végletet definiálhatunk: mindenki pontosan úgy él, ahogy egy évvel ezelőtt (kr.e. -1 = koronavírus előtti évben) vagy mindenki bezárkózik a lakásába és onnan nem jön ki három hétig. Az utóbbi esetben a járványnak vége lenne (feltéve, ha globálisan egyszerre tennénk ezt), csak lehet, hogy éhen halnánk, megfagynánk, nem lenne víz / áram és hasonló problémák. Az első esetben pedig túl gyorsan terjedne a vírus és betegednénk meg, amely esetben a kórházak túltelítődnek és a munkahelyek leállnak a megbetegedett munkavállalók következtében.

Társadalmi szempontból egyensúly kell a "normális" mindennapi élet és a járványfékezés között

Nem kell 0-ra csökkenteni a fertőzés valószínűségét, elég, ha minden fertőző ember átlagosan kevesebb, mint 1 másik embernek adja át a fertőzést. Tehát nem azt kell kitalálni, hogy hogyan ne találkozzunk egyáltalán, hanem, hogy kevesebb emberrel találkozzunk. Azaz lehetne azt mondani, hogy minden szórakozóhely zárjon be amíg nincs vége a járványnak, de ez ezen vállalkozások csődjét jelentené. Így a döntéshozók lehetővé teszik, hogy működjenek, de csak korlátozott időben, ami egyben azt is jelenti, hogy kevesebben és kevesebb időt fognak tölteni ezen helyeken. Ez társadalmi szinten csökkenti, de nem szünteti meg, a fertőzésveszélyt. Egyéni szinten, aki délután 5 és este 9 között bulizik, az pont annyira van kitéve a fertőzésveszélynek, mint aki éjjel 11 és hajnali három közötti teszi ugyanezt. Nemzetgazdasági szinten is jobb, ha több vállalkozás működik és pörög (na jó cammog) a gazdaság. Persze lehetne olyan szabályozás, hogy a bulizás nem megengedett, mert túl sok fertőződés írható a számlájára, akár 11 előtt akár utána. Ekkor viszont, mivel a bezárás a közjó érdekében történt, a cégeket a közösből kompenzálni kéne. Ezen is el lehetne gondolkodni és lehetne a közbeszéd tárgya a hőbörgés helyett.

De vegyük tovább a kifogásokat! Az iskolások a saját osztályukkal maszk nélkül vannak, a többi gyerekkel való találkozáskor viszont maszk védi őket (illetve, tőlük a többieket: az általam viselt maszk alapvetően nem engem véd, hanem mindenki mást tőlem). Mivel a maszk lényegében nullázza a fertőzés átadásának lehetőségét, így olyan, mintha az iskolások csak saját osztályukkal találkoznának. Persze nem teljesen, hiszen fertőzési láncok alakulhatnak ki testvéreken keresztül is, de ez egy lassítás. Viselhetne minden gyerek mindenütt maszkot és így még inkább elkerülhető lenne a fertőzés. Viszont jó minőségű maszkot és helyesen kell viselni, hogy ne párásodjon a szemüveg, hogy egyáltalán lássuk a lapot, amire írunk, vagy érthetően tudjunk beszélni. Mert a maszknak vannak hátrányai is, amiről ugyanúgy kell beszélni, mint az előnyeiről. Hátránya, hogy beszéd közben bizony mozog és lehet, hogy meg kell igazítani, ami viszont a kezünk szennyeződéséhez vezet. A maszk zavarja a kilátást, tipikusan lefele (meg amelyik nem, de nekem csak ez a téglalap alakú van), ami íráskor és gépeléskor zavaró. Vásárláskor nem zavar, hogy nem beszélhetek hangosan magamban, és bár a bevásárlási lista olvasása néha nehézkes, de megoldható. Ellenben annak az elsősnek, akinek most kell megtanulni írni és olvasni, engedjük meg a szabad kilátást. Társadalmi szinten kompenzálunk máshol.

Mi volt az értelme a 3 órakor való bezárásnak tavasszal? Az, hogy nem mehettünk mindenféle boltba csak azért, hogy ott időt töltsünk. Akinek a munkájából kifolyólag kellett boltba menni (mert kellett egy új számlatömb, patron a nyomtatóba, vagy egy zsák cement) az megtehette munkaidőben, aki viszont munkaidő után csak szórakozásból szeretett volna császkálni az akkor nem tehette, és így csökkent az emberek közötti találkozások száma. Természetesen így nehezebb a gyereknek új cipőt venni, de a tornaórákhoz úgyis vasalódeszka kellett és nem tornacipő.

Tavasszal csak elvitelre lehetett vásárolni a cukrászdában. A nyáron már ott helyben is lehet fogyasztani. Nekem a napi egy kapucsínómban nem is annyira a koffein hiányzik, mintsem a körítés: az, hogy csészéből ihatom meg miután lekanalaztam a jól elkészített tejhabot. Ráadásul most még a cukrászda teraszára / elé is ki lehet ülni, ahol amúgy is csekélyebb a fertőzésveszély. Miért nem kell maszkot hordanom, ha helyben fogyasztok? Mert maszkban nem tudok enni/inni. Azaz úgyis le fogom venni és vállalom a veszélyt. A rendeléskor azért nyugodtan rajtam lehet az a fránya maszk (rajtam is van), míg fogyasztáskor úgyis messzebb vagyok mindenkitől. Aki viszont úgysem ül le fogyasztani, az a maszkviseléssel lényegében kivonhatja magát a találkozásokból.

Mielőtt elkezdünk szidni egy intézkedést, gondoljuk végig, hogy hogyan csökkentheti az a járvány terjedését úgy, hogy kevéssé érintse a mindennapi életünket.