Elkutatták és az innováció

Az EU közzétett egy elemzést arról, hogy milyen jól teljesítünk innováció területén. Ennek az a végkicsengése, hogy bár az EU egésze sikeresen jobb lett 2010 óta, Magyarország visszaesett. Az adatok elénk tárásáig az index cikke is jól hozza ezt. Onnantól viszont valami nagyon nem stimmel a cikkel.

A rossz magyar innovációs mutatókért Pálinkás Józsefet és a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatalt teszi felelőssé, pedig ez nem igaz.

Az innovációs mutató több elemből tevődik össze. Bele tartozik a felsőoktatásba járók száma, az újonnan PhD fokozatot szerzettek, a kutatóhálózat milyensége, az ipar fejlesztésekre költött pénzek mennyisége, a széles-sávú internet lefedettség vagy, hogy mennyi high-tech dolgot exportálunk. Egy igen összetett mutató. És legyünk őszinték, nagyon nagy részére semmilyen befolyással nincs egy olyan hivatal, amely valamennyi pénzt kioszthat tudományos kutatásra, illetve szakértői hálózatán keresztül véleményez olyan pályázatokat, amelyeket végül a minisztérium oszt ki. Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy az innovációs pénzek nagyobb részét a Gazdasági Minisztérium osztotta ki eddig is és nem az NKFIH.

Tényleg sok pénzt osztottunk ki innováció címén. De ebből levonni, hogy az NKFIH rosszul döntött, főleg abban, hogy az alapkutatásokat támogatta, dőreség. Az Index egy két éves cikkében található ábra egyértelműen mutatja, hogy a nagy pénzek nem az alapkutatásba, hanem a vállalati K+F+I-be ömlenek. Ezeknek a megtérülése tényleg kétséges, sőt melegágyai a korrupciónak és a lopásnak. Az alapkutatásra fordított összeg ehhez képest egy nagyságrenddel kisebb! És az alapkutatáshoz kapcsolódó mutatókban javultunk 2010 óta.

Az alapkutatás, a szegényes források ellenére is, jól teljesít Magyarországon

Romló eredményeink az oktatás területén az egyre szűkebb forrásoknak köszönhetőek, valamint annak, hogy minden eszközzel próbálja a kormány távol tartani a diákokat az egyetemektől. A doktori képzésben egyre kevesebben vesznek részt, mert egyre kevésbé vonzó a kutatói életpálya (vagyis annak a hiánya). Az elmúlt években a különböző ösztöndíjrendszerek, alapkutatási pályázatok és a LENDÜLET és kiválósági pályázatok mind azt a célt szolgálták, hogy vonzóbbá tegyék a kutatói pályát a fiatalok számára és lehetővé tegyék az itthon maradást. Ezek nélkül még rosszabbak lennének a mutatóink.

Az NKFIH aktívan részt vett, hogy több PhD fokozat szülessen, a szétosztott csekély pénzek nélkül még rosszabb lenne ez a mutató.

Az innovációs pontszámunk azon része, amely a kutató rendszerrel foglalkozik emelkedést mutat. Többen publikálnak más európai kutatókkal együtt (tehát a magyar kutatás szerves része az Európainak, a magyar kutatók nemzetközi szinten is elég jók), többen hivatkozzák a cikkeinket és több külföldi diák választja doktori képzésének színhelyéül az országot. Már vannak olyan volumenű pályázatok is, hogy nemzetközi szinten hirdessünk meg állásokat és oda külföldiek jelentkezzenek. Nem Nyugat-Európából, mert a havi fizetést heti fizetésnek is keveslenék, de mondjuk Dél-Amerikából vagy a Közel-Keletről.

Csúfosan csökkent a közfinanszírozás a kutatás-fejlesztésben. Nagyon keveset költünk erre a szektorra. Ez nem a pénzt osztó hivatal "bűne", hanem azoké, akik erre keveset irányoznak elő a költségvetésben. Az MTA teljes kutatóhálózatának éves költségvetése, amiről most a vita megy, nem éri el egy stadion építésének árát. Az úszó világbajnokság költségéből évekig működne az egész MTA.

A vállalati innováció nem a beleöntött pénztől lesz jó. Az államtól kapott pénzeket ingyen pénznek veszik még azok a vállalatok is, aki amúgy végeznek tényleges kutatás-fejlesztést. Ahogy azt már máshol írtam, a valós terméket előállító kutatások titkosak. Nem fogják azokat pályázatokban és jelentésekben megszellőztetni. Vannak persze ötletek, amiből talán lesz valami, és amelyekre akár lehet is pénzt adni. Ezek persze rizikósak. Ha elég sokat tud finanszírozni egy állam, akkor elég be fog jönni, hogy az megtérüljön. Magyarországon viszont sajnos a kutatás is a pénz lenyúlásának egy formája. Az eredmények ugyanis tényleg jelentések, azaz sok gépelt oldal. Ez megjelenhet egy lektorált szaklapban, amely esetben a tudományos eredmény talán tényleg létezik, vagy csak egy pár nap alatt összeollózott halandzsahalmaz, amire fel lehet venni pár milliót.

Az MTA garancia lehet rá, hogy valós kutatásokra megy a pénz

A szakértők meg tudják mondani, hogy mi működhet legalább elméletben és mi nem. Egy örökmozgó például nem működhet, mégis adtak rá pénz a minisztériumban (és nem az MTA-n). Az MTA egyértelműen állást foglalt a homeopátia ellen, de a kormány mégis védelmébe vette. A kétes kimenetelű kutatások finanszírozója általában egy minisztérium, ahol gondolom feladat a közpénz kitalicskázása. (Emlékszik még valaki azokra a daliás időkre, amikor a lenyúlás fokmérője még a nokiás doboz volt és nem a talicska? És arra is emlékszünk, hogy a nokiás doboz nem is létezett, azt a tanú kamuzta be?) Mert Pálinkás József és az NKFIH igazi bűne nem a romló innovációs pontszám, az nem rajtuk múlott, hanem, hogy nem engedtek mindent ellopni.

Amikor megalakult az NKFIH, és bekebelezte az OTKA-t, ami MTA alatti költségvetési sor volt, akkor azért jelezte a tudós társadalom, hogy ez nincs így jól. A kutatók tudnak dönteni arról, hogy mit érdemes kutatni és mit nem. A jelenlegi központosítás mindig csak arra jó, hogy olyan irányba is lehessen pénzt folyatni, amelybe normális esetben nem menne. Akkor lesznek jók az innovációs mutatóink, amikor a cégek egy normális és kiszámítható gazdasági környezetben maguk fognak az innovációba befektetni, mert ez lesz az érdekük. Ehhez a kormánynak a normális és kiszámítható gazdasági környezetet kell megteremteni. Ez valamiért nem akaródzik neki.

Ne csodálkozzunk, hogy rosszak a mutatónk. És könyörgöm, ne kenjük másra!

Hogy Mari néni is értse!

Náray-Szabó Gábor akadémikus azzal próbálta meg megvédeni a kormány MTA-t érintő pénzlennyúlását, hogy Mari néninek – az egyszeri adófizetőnek  – az alkalmazott kutatás fontos, de az alapkutatás nem. Ki nem mondott gondolat persze, hogy Mari néni tökéletesen érti, hogy miért van szükség újabb stadionra, kilátóra a pusztában, plakátkampányra tízszeres áron és a főterek állandó díszkövezésére, de tudományos kutatásra költött pénznél tételes elszámolást igényel, úgyis mindent érteni fog (vö. közismereti tárgyból úgyis egyre több van az iskolában, vagy nem?).

Gyors teszt, hogy érti-e Mari néni 

Az e heti Science folyóiratban (ez a tudományos publikálás egyik csúcs médiuma) két cikk van, ami alkalmazott, orvosbiológiai relevanciával bíró kutatás. Címeik egyrészt "Notch ligand Dll1 mediates cross-talk between mammary stem cells and the macrophageal niche" (Notch ligandum Dl11 közvetíti a keresztkommunikációt az emlő őssejtjei és a makrofágok niche-e között), másrészt "Ultrafast neuronal imaging of dopamine dynamics with designed genetically encoded sensors" (ultragyors neuronális megjelenítése a dopamin dinamikának tervezett, genetikailag kódolt érzékelőkkel). Ugye minden érthető? Az első amúgy az emlő fejlődéséről szól, ami egyben segít megérteni bizonyos mellrákok kialakulását. A másodikkal pedig valós időben láthatjuk, hogy egy egér agyában mi zajlik egy bizonyos információt szállító molekulával. A neuronális betegségek gyógyításához nem árt, ha tudjuk mi történik az agyban mielőtt megpiszkáljuk. Hozzájárulnak ezek a kutatások a mellrák vagy a Parkinson-kór gyógyításához? Igen. Lesz belőlük gyógyszer? Nem.

Mi is az az alapkutatás és mi az alkalmazott kutatás?

Érezzük, hogy a lehet-e vékonyabb az iPhone, vagy eregethet-e kevesebb káros anyagot egy benzines autó kérdés alkalmazott kutatás. Eredménye akár jövőre megjelenhet a piacon, és pénzt termelhet (vagy nem) a cégnek. A Marsi landolás, a messzi bolygók fürkészése viszont jelenleg semmi haszonnal nem kecsegtet. Egyik ma élő politikus életében sem fogunk egy másik naprendszerbe eljutni, és a Marsra szállást sem biztos, hogy mostanság fogják levezényelni. Tiszta pénzkidobás. Igaz mindenféle űrhajós problémákra fejlesztett megoldásokat széles körben alkalmazunk ma a mindennapokban. A két véglet között van egy szürke zóna, ami ha akarom alapkutatás, ha akarom alkalmazott. Az LGBT személyekkel kapcsolatos szociológiai kutatás az balliberális elhajlás vagy kőkemény alkalmazott kutatás? A kormánymédia szerint az első. Ahol pedig külön befektetési alapok vannak a melegekre, transzneműekre, stb. alapuló iparágakra, ott ez alkalmazott kutatás. Ha a fentebb említett Science cikket úgy nézzük, hogy megértünk vele egy bizonyos élőlény (emlős, valószínűleg egér) mellében levő egyetlen sejttípus életének egy bizonyos szakaszában ható egy gén és egy másik sejttípus kölcsönhatását, akkor az bizony nem hangzik túl érdekesnek. De ha a mellrák gyógyításához adhat fontos adalékot, akkor az már alkalmazott kutatás.

Én az alapkutatásban dolgozom. Számomra az ismeretek nagyobb része alapkutatás. A szürke zónát is így látom: alapkutatás, mert egyszerűen az ismereteinket bővíti és közvetlenül nem lesz belőle termék. Vagyok viszont elég intelligens, hogy a saját alapkutatásaimban lássam az alkalmazás lehetőségét és arról meggyőzően tudjak beszélni. Lesz belőle ettől termék? Nem.

Kísérletem arra, hogy elmagyarázzam Mari néninek, miért nem hiszek a közpénzen finanszírozott alkalmazott kutatásban

Amikor még egyetemre jártam és el kellett mondani, hogy mivel foglalkozom, akkor bizony bajban voltam. Klonális növények tápanyagosztásának ökológiai következményeivel foglalkoztam. Érdekes téma, de az embereket az érdekli, hogy mennyi lesz az epertermés és nem az, hogy a víz és a tápanyagok hogyan szállítódnak az eperhajtások között, esetleg, hogy ettől milyen mintázata lesz az eperültetvénynek. Így aztán csak annyi mondtam, hogy ökológiával foglalkozom, és annak köze van a természetvédelemhez. Édesanyám ismerőseinek kérdésére pedig csak azt mondta, hogy sejtekkel foglalkozom és gyógyszer lesz belőle (sejtautomatákkal foglalkoztam). Ezt mindenki megérti. A gyógyszerek fontosak.

Semmilyen ötletből nem lesz gyógyszer holnap. Egy új gyógyszer kifejlesztése nagyon hosszú idő és rengeteg költséggel jár. Ezért sem szeretnek belefogni még a cégek sem.

Szóval van az a fránya alapkutatás, amiből soha nem lesz pénz, és ha véletlenül lesz, akkor nem itt és csak nagyon sokára. És van az alkalmazott kutatás, amitől minden azonnal jó lesz és dőlni fog a lé. Egy gyógyszerhez nem elég, hogy véletlenszerűen beadok embereknek kemikáliákat és, amelyikbe nem halnak bele azok közül talán még valamelyik hasznos is lesz. Ismerni kell, hogy mire és miként hat. Kell találni egy olyan vegyületet, ami ebbe a normális folyamatba valahogy beleszól (például megakadályozza egy baktérium szaporodását). Fontos, hogy arra és csak arra hasson. A "műtét sikeres volt, a páciens meghalt" megoldások nem érdekesek. És itt – több év kutatás után – nagyjából az egérkísérletnél tartunk. Jöhetnek a klinikai fázisok, amelyeknél még bőven bukhat az egész. Sőt, már az is bukás, ha egy másik cég előbb szabadalmaztatja ugyanazt a hatóanyagot (és aki látott már szabadalmat tudja, hogy bizony abban nagyjából az állítják, ez a molekula és minden módosulata, amibe az egész szerves kémiát értik, működhet és így levédjük).

A közpénzből finanszírozott kutatások eredményei is a közé. Azaz publikálni kell, és onnantól az közkincs. Egy gyógyszerkutatás, amiből tényleges terméket várunk viszont ipartitok. Még a sikertelen reakciók is ipartitkok, mert egy hozzáértő kikövetkeztetheti, hogy mivel foglalkoznak az adott cégnél. Ha 1 nappal előbbi a szabadalom, akkor a másik cég "nyert". Közfinanszírozásból nem lesz termék. Nem így működnek sem a cégek, sem a közfinanszírozás.

Hazudhatunk arról, hogy micsoda gazdasági siker lesz a kutatásunkból, de az attól még csak hazugság.

Miért nem elég, hogy megígérjük és be is tartjuk, hogy többet tudunk a világról? Biztos, hogy Mari nénit az nem érdekli? Hollandiában megkérdezték a népet, Mari nénit is, hogy szerintük mi a fontos. És nagy megdöbbenésre nem csak az új gyógyszerek, az örök élet, a gyorsabb autók, az új iPhone és az ingyen sör volt fontos. Olyan témákat ajánlottak, mint a fenntartható fejlődés, a természeti értékek védelme és megőrzése vagy az élet keletkezésének megértése. Igen, az én teljesen alapkutatási témámat, a holland adófizetők kutatásra érdemesnek találták. Lehet, hogy ez itthon is érdekli az embereket?

Lehet, hogy Mari néninek inkább el kéne mondani mivel foglalkozunk és nem Mari nénire hivatkozva egy minisztériumnak megmondani, hogy mivel foglalkozzunk?

Ki mondja meg mit kutassunk?

Vérzivataros időket élünk, amikor a hatalom nyílt támadást indít a tudomány hazai fellegvára, az Akadémia ellen. Az ellen a Magyar Tudományos Akadémia ellen, amit még Széchenyi István alapított. Nem tudjuk miért, lehetnek sejtéseim és véleményem is, de most nem az a fontos. A közvéleményt ugyanis azzal hergelik, hogy a kutatók azt csinálnak, amit akarnak, és hát a fránya ballib kutatók nem azzal foglalkoznak, ami fontos.

Ki mondja meg mit kutassunk?

A rövid válasz az, hogy mi magunk. És ebből a rövid válaszból akár kirajzolódhat egy olyan olvasat is, hogy mi azt csinálunk, amit akarunk. Nem ez az álommeló? Nekünk, akik erre tettük fel az életünket igen, de nem azért, mert semmit tehetünk. Mert azt nem tehetjük. A következőkben szeretném körbejárni, hogy végül is hogyan dől el, hogy mivel foglalkozzunk.

Van egy érdeklődésem. Sőt több ilyen is van. Kacskaringós utat tettem meg onnan kezdve, hogy Gerald Durell amatőr természetbúvár könyvét bújtam, majd gimnáziumban az anyagcsere utak tetszettek meg. És az egyetemen végül klonális növények ökológiájával kezdtem el foglalkozni. Miért? Mert megkérdeztem Szathmáry Eörsöt, hogy nem-e kell a tanszékén valakinek egy programozni tudó emberke. Oborny Beának szüksége volt ilyenre, és ez volt a témája. Szóval lehetnek elképzeléseink, de a rendelkezésre álló témák korlátozottak. A témavezetők érdeklődése, a rendelkezésre álló berendezések, a rendelkezésre álló tudás behatárolja, hogy mivel kezd foglalkozni az ember. Ez mindaddig meghatározó, amíg a kutató nem áll a saját lábára.

Ezt követően már lehetnek teljesen önálló ötleteim is, és megpróbálhatom megvalósítani azt. És itt jön a következő nagy szűrű. A kutatáshoz pénz kell. Amennyiben az embernek van is állandó állása, akkor sem jár azzal kutatási pénz. Tehát azt meg kell szerezni. Pályázni kell rá. Meg kell győzni valakit, hogy adjon rá pénz. A tudományban a pénzosztókat pedig az eddigi teljesítmény és a téma fontossága / kidolgozottsága győzi meg. Ha nem dolgozom keményen, akkor nincs is esélyem pályázatot nyerni (de a kemény munka még nem garancia a sikerre).

Nem lehet semmit tenni, mert akkor – szó szerint – kiesünk a szakmából.

 A téma fontosságát a tudományos közösség értékeli. Meg kell bizonyosodni, hogy más még nem végezte el ugyanazt a kutatást (nem lehet alibizni), és, hogy van értelme egyáltalán elvégezni. Ehhez szükséges, hogy a kutató benne legyen a "vérkeringésben", olvassa az irodalmat, beszélgessen a többi kutatóval.

A kutatandó témákat a tudományos közösség határozza meg.

Tehát a tudósok határozzák meg, hogy mit érdemes és szükséges kutatni. Ők (mi) értenek a legjobban hozzá. Érvényesülnek az egyéni erősségek és képességek, de a tudomány szükségletei is.

Érvényesülnek-e az állam érdekei, esetleg a nép érdekei abban, hogy milyen témákat kutassunk? Igen. Vannak például az EU szintű pályázatok, amelyek egy jelentős része bizonyos témák köré csoportosul, mint a fenntartható fejlődés, az urbanizáció vagy a közlekedés és áruszállítás. Magyarországnak is van kutatási stratégiája (Nemzeti Intelligens Szakosodási Stratégia), amit 2014-ben fogadtak el. Most készül az új, 2020-ig irányt adó stratégia. Ezek a minisztérium, a hatóságok, a köz és természetesen a kutatók bevonásával készülnek. Ez a stratégiai megjelöli a prioritásokat, amelyekre több pénz van, így ilyen irányú kutatásra egyszerűbb pénzt szerezni. Nekem is vannak ötleteim, hogy éppen mit szeretnék kutatni, de a megnyert pályázataink vagy a következő pályázat tereli a kívánságaimat.

A források felől ma is be van határolva, hogy mivel foglalkozhatunk.

Lehetnek persze a minisztériumnak (vagy bárki másnak) olyan problémája, amire azonnal kell válasz. Ekkor meg lehet bízni egy kutatóintézetet – a szükséges pénzt mellérakva természetesen –, hogy az a téma legyen kutatva. Jobbára ez nem is kutatás a szó szoros értelmében, hanem mondjuk hatástanulmány vagy felmérés a jelen állapotról. Vannak persze alapító okiratba foglalt feladatai is egy kutatóintézetnek. A tihanyi Balatoni Limnológiai Intézet –, ahol most fizikailag vagyok – például foglalkozik a Balatonnal. A vízminőséggel és az élővilággal egyaránt. Nyertek pályázatokat is például halas témában. Tehát még az sem igaz, hogy a kutatóintézet hálózat nem foglalkozik alapból a közt is érdeklő kérdésekkel.

És miért nem foglalkoznak a kormány által éppen fontosnak vélt témával a szociológusok? Mert a támadás pont ellenük volt. Pont azért, amiért úgy általában nem, mert már tudjuk a megoldást. Tudjuk, hogy több óvoda kéne, meg bölcsőde. De valahogy mindig stadionok épülnek. Tudjuk, hogy a biztonság, a jogfolytonosság, a nők helyzetének javítása segíti a szülési kedved. De a vak komondorok, a szülőcsatornának degradálás vagy a problémáikkal foglalkozók (gender study) üldözése nem segít. Nem népesedési biztosok kellenek. Parancsszóra vagy Ratkó-korszakra hajazó megoldásokkal nem fog menni.

Persze, akik csak a szalagcímig jutnak el, hogy a társadalomkutatóban csak a melegekkel foglalkoznak, az nem fogja felfedezni, hogy a vizsgált témák igen jelentős része igenis a népesedési problémával van kapcsolatban. A kisebbségek kutatása (beleértve a melegeket és a romákat is) azért fontos, hogy ha egyszer majd annyira nem lesz munkaerő, hogy mint évtizedekkel ezelőtt az NSZK-ba, mi is vendégmunkásokat fogunk fogadni, akkor tudjuk őket integrálni. A melegek azért tökéletes alanyok, mert itt fehér, keresztény kultúrkörben felnevelkedett honpolgárokról van szó. Őket sem tudjuk elfogadni. Akkor hogyan fogjuk integrálni a szintén honpolgár cigányokat? Vegyük észre, hogy a jelenlegi oktatáspolitika lemondott azokról, akiket nem lehet egyszerűen tanítani (írtam erről itt). De volt abban a listában olyan kutatás is, amely az apukák otthonmaradásával foglalkozott, ami úgy látszik nem illő kutatás, de lehet róla nemzeti konzultációt tartani. A szociológusok igenis a demográfiai problémával foglalkoznak. Csak a tanulmányok címe nem lehet "demográfia probléma megoldása I" és utána II.

Nekem még a szakmám legelején a témavezetőm azt mondta, hogy egy (úgy ahogy) fejlett országnak meg kell engednie magának, hogy okos embereket tartson. Ha probléma van, akkor lehet rájuk támaszkodni. De nem lehet hozzáértő embert csak úgy leakasztani. Ha nincsenek ökológusok, akkor jön egy újabb ciánszennyezés a Tiszán, vagy egy újabb vörös-iszap katasztrófa és senki nem fogja tudni mit lehet csinálni. Ez a kutatási területe a kutatóknak? Nem. Szerencsére ilyen katasztrófa nincs gyakran. Most utána lehet vizsgálni az élet újratelepedését. Megakadályozása mérnöki kérdés. A megtörtént baj csökkentése, a helyreállítás viszont ökológiai probléma (is). Ehhez szükségesek képzett ökológusok. Ha mindig csak az a tudomány van finanszírozva, amire éppen az egyik minisztériumnak szüksége van, akkor nem lesz kutató, akit elővegyenek, amikor másra van szükség.

Higgyük el, hogy a kutatók fontos dolgokkal foglalkoznak. És főleg higgyünk nekik, amikor megoldást ajánlanak a problémáinkra.

A tudomány mertoni normái

A tudomány műveléseinek is vannak alapszabályai. Egyik ilyen az a négy norma, amit Robert Merton amerikai szociológus nevéhez kötődik. Érdemes őket felsorolni, mert valahogy nekem is elfelejtették annak idején megtanítani, pedig a megalapozó könyvfejezet 1942-ben jelent meg (A tudomány normatív struktúrája). Bár ezek szellemében lettünk képezve, fontos újra és újra feleleveníteni őket, mert kezdünk letérni a kijelölt útról.

Közösségiség

A tudományos felfedezések az egész emberiségé, azokat szabadon meg kell osztani másokkal. A kutató lehet büszke felfedezésére, és a felfedezés tényét nem vehetik el tőle, de a felfedezésének eredménye a közé. A tudomány az egész emberiség közös projektje, amiben meg szeretnénk ismerni magunkat és a minket körbevevő világot. Egy ember erre nem képes. Csak a kutató közösség egészének hosszú időn tartó, folyamatos munkája hozhatja el a megértést számunkra.

Isaac Newton szavai – "Én távolabbra láthattam, de csak azért, mert óriások vállán álltam." – adják talán a legérzékletesebben vissza a közösségiség fontosságát: csak a korábbi generációk felgyülemlett tudása által tudunk továbbmenni. Mindaz a technikai fejlődés, amit most olyan csodálatosnak érzünk (ha érzünk), nem jöhetett volna létre a korábbi évszázadok felfedezései nélkül.

Univerzalizmus

Az igazság független attól, hogy ki mondja azt. Teljesen mindegy, hogy egy tudományos igazságot milyen nemzetiségű, nemű, vallású, szexuális beállítottságú, stb. személy fedez fel, ha az igaz, akkor igaz.

Ez a triviálisnak tűnő norma, sajnos messze nem az. Nagyon sok beszélgetésben megfigyelhető, hogy az emberek nem annyira valakinek a véleményével, gondolataival vitatkoznak, hanem az illető személy jellemére tesznek megjegyzéseket. A tudományos megállapításokat magukban kell értékelni. Ahogy Merton írja, az ammónia előállítására kifejlesztett Haber–Bosch eljárást nem lehet Nürnbergi törvényekkel semmissé tenni (ne feledjük, hogy a II. világháború idején vagyunk, Haber pedig zsidó származású volt. A nevéhez fűződik több harci gáz kifejlesztése.), és az angolokat nem kedvelőkre is hat a gravitáció.

Az univerzalizmus egyben az is jelenti, hogy az eredmények alkalmazhatósága túlmutat a nemzeti határokon, etnikai csoportokon, stb. Olyan tudományos eredményeket szeretnénk közölni, amelyek a világról szólnak, nem annak egy igen kicsi szeletéről. Ez persze biológus szemmel egy kicsit fura dolog, mert mondhatok én valami általánosat az "erdőkről", ha az adatom egy konkrét erdőből való, akkor annak általánosíthatósága kérdéses. Ennek ellenére törekedni kell, hogy általános eredményeket közöljünk.

Pártatlanság

A tudós nem lehet anyagilag vagy érzelmileg érdekelt egy adott eredmény vagy kutatási irány sikerében. Tehát hiába fizeti a kutatást egy dohánygyár, ha a dohányzás káros az egészségre, akkor azt kell mondani. Vagy nem lehet addig válogatni az eredmények között, amíg azok nem támasztják alá az éppen aktuális kedvenc elméletét a kutatónak.

Tágabban értelmezve azt is jelenti a pártatlanság vagy közömbösség (disinterestedness), hogy a tudományban minden kérdés egyformán fontos. Nem szabadna, hogy fontosabb, szexibb, felkapottabb legyen egyik kérdés a másikhoz képest. Az igazság / a világ megismerése érdekelheti csak a kutatót.

Szervezett szkepticizmus

A tudományban semmi nem szent, mindent meg lehet és meg is kell kérdőjelezni. Csak a tények számítanak. Elképzelhető, hogy az ember saját elméletét döntik meg, el kell fogadni és kész. Az eredmények folytonos újravizsgálata, a bennük való kétkedés az egész közösség feladata. A tudományos közlemények megjelenés előtti bírálata másokkal, ennek a szervezett szkepticizmusnak az egyik vetülete.

A mertoni normák helyzete most

Egy felmérésben megvizsgálták, hogy hogyan állnak a kutatók a fenti normákhoz az USA-ban. Legerősebb helyeslése a közösségiségnek van. Ezt biológusként érzékelem is. Egyre nagyobb hangsúly van azon, hogy minden adatot, programkódot, stb. közzé kell tenni, hogy az eredmények teljessége megismerhető és a kutatás megismételhető legyen. A tudás mindenkié.


Az univerzalizmussal már nem minden tekintetben értettek egyet. Itt szerintem az univerzalizmus értelmezése a kérdés. Az eredeti mertoni értelmezés az új ismeret forrására vonatkozott. Inkább olyan problémát látok, hogy egy jobb intézet/egyetem eredményeit inkább elfogadjuk, mint egy kevésbé nevesét. Sajnos a beküldő kutató országa eldönti bennünk, hogy értékes kutatásról vagy baromságról van szó. Nagyon erős az a ki nem mondott előítélet, hogy nem azonos sztenderdek mentén kutatnak a különböző országokban. Ebben van is igazság, de van példa a legjobb amerikai egyetemekről is, hogy csalt egy kutatójuk, és nagyon értékes kutatást produkálnak az olyan világvégi helyek is mint Magyarország (az első 500-ban sem nagyon van magyar egyetem, ez szégyen).


A legcsekélyebb támogatottsága a pártatlanságnak van. Ezt nagyon is érzékelem. Az egy dolog, hogy az ember személyes érdeklődése befolyásolja a témaválasztást. Emberek vagyunk. Viszont egyre inkább a pénz határozza meg, hogy mit kutatunk. Vannak felkapott témák, amire adnak forrásokat, és akkor azzal sokan kezdenek foglalkozni, míg más témák kiüresednek. Ez nem jó, mert féloldalas a tudomány egészének fejlődése. Egyes részterületek elhúznak, mások kullognak, ami a forráshiánynak tudható be.


Az ökológai például forráshiánnyal küzd, mert nem ígér örök ifjúságot, de még gyógyulást sem, ellenben mindig azzal állnak elő az ökológusok, hogy baj van a Földdel, meg, esetleg nem kéne legyilkolni az összes tigrist, orrszarvút, elefántot, stb. pedig milyen szép az elefántcsont billentyűs zongora és az orrszarvú szarv biztosan növeli a teljesítőképességet (nem!).


Ez utóbbi normának az egyre kevésbé való betartása riasztó és veszélyezteti a tudomány egészének működését!

Hivatkozott irodalom

• Merton, R. K. 1942. The normative structure of science. - In: R. K. Merton (szerk.) The Sociology of Science: Theoretical and Empirical Investigations. University of Chicago Press
• Macfarlane, B. és Cheng, M. 2008. Communism, universalism and disinterestedness: Re-examining contemporary support among academics for Merton’s scientific norms. Journal of Academic Ethics 6(1): 67–78

Egy a szakterületemen kívül eső témában írt cikk története

Sem a tudományetika, sem a publikációk, a pályázatok és az előmeneteli rendszer körüli problémák nem a szakterületem. Vannak – főleg szociológusok és közgazdászok –, akik ezekkel foglalkoznak, és tudományos folyóirataik is vannak. Viszont, mint kutatót, engem is érint ez a problémakör. Nagyon is érint. Így a konferencia vacsorák egyik kedvenc témája a rendszer anomáliáinak ostorozása.

Fiatal kutatóként* kaptam egy felkérést 2014-ben, hogy válaszoljak erre a kérdésre röviden: Mi a legnagyobb etikai kihívás, amivel egy fiatal kutató találkozik a szakterületeden? Hogyan lehetne ezt orvosolni? (What is the most challenging ethical question facing young investigators in your field? How should it be addressed?) Számítógépekkel dolgozom, nem bántok kutyákat, nem gyilkolom az ecetmuslincákat, nem kell taposnom a természetvédelmi területek gyepét és emberek érzékeny adatait sem kezelem. Viszont minden kutató találkozik azzal, hogy az adatok manipulációjával lehet szépíteni az eredményeket. A szép eredmények pedig jobb cikkhez vezetnek. A jobb cikkek pedig korábbi előmenetelhez, ami magasabb fizetés eredményez. Értjük mi a probléma, ugye? A pár oldalas, a Science-ben megjelent válogatás egy jelentős része is erről a problémáról szólt. Az én rövidke bekezdésem is.

Ennek folyományaként hívtak meg, hogy írjak egy cikket a Publications című folyóirat különszámába. Úgy gondoltam, hogy akkor most kiírom magamból a bosszankodásomat. Másrészről kihívásnak éreztem olyanról írni, ami nem a szűkebb szakterületem. A tudományt viszony ugyanúgy kell művelni, minden szegletében: adatokat gyűjtünk, amiből következtetéseket vonunk le. Itt is ezt tettem. Adat van, sőt az emberek elégedetlensége is megjelenik, bár főleg blogokon és folyóiratok vélemény rovatában.

Adatokat főleg Magyarország viszonylatában gyűjtöttem, ez például érdekes lehet másoknak, akiknek a KSH vagy a Magyar Tudomány olvasása nehézségeket jelent (tudom a magyar világnyelv, de hát vannak alulképzett emberek a világban). Ezek az adatok nem igazán térnek el más országok hasonló adataitól, legalábbis trendszinten nem. A probléma tehát globális.


Sokáig piszmogtam magán a cikken. Egyrészről szerettem volna egy kidolgozott gondolatmenetet prezentálni. Túl sokan megállnak ott, hogy a tudomány etikátlan művelése ellen elég lenne etikaórákat tartani. NEM. Nem az emberekkel van a gond, hanem a rendszerrel. Amikor egy rendszer valamire szelektál (tudománymetriai számok), akkor ne csodálkozzunk, hogy az ebben jók kerülnek ki győztesen. Nem hitelességre, becsületre, etikus magatartásra, alapos kutatásra szelektál a jelenlegi rendszer. Evolúcióbiológusként számomra ez triviális, de nem mindenki gondolkodik ilyen rendszerekben már évek óta.


Másrészt igen sokáig csiszolgattam a nyelvet. Ne feledjük, hogy angolul kell írni. Még magyarul is néha elég sután fogalmazok, angolul ez hatványozottan igaz (az is, hogy a helyesírásnak bizonyos része egyszerűen nem megy, angolban ez az egyesszám - többesszám egyeztetés). Így is volt benne hiba bőven, amit javított a szerkesztő, az egyik bíráló és pár kollégám (köszönöm nekik!).


Így az írás eltartott vagy 3 hónapig (amihez azért hozzátartozik, hogy hetente alig 1 vagy 2 napom van kutatói munkára, a többi oktatás és adminisztráció). Úgy gondolom megérte. Nekem mindenféleképpen. Érdekes kaland volt a komfortzónámon kívül.


Kiemelném, hogy a bírálók nagyon pozitívak voltak. Ez nagyon ritka élmény. Sajnos elharapódzott a tudományban, hogy a bíráló feladata kritizálás és nem a segítése a publikációs folyamatnak. Engem még mindig nagyon le tud törni egy negatív hangvételű bírálat, amiből süt, hogy el se nagyon olvasta az illető a kéziratot. Itt nem ilyen volt.


Az első bíráló rögtön így kezdte:

I had planned on reviewing this paper after I had made more progress on my own manuscripts, but I found that once I started reading it, I could not stop. The author has made a truly cogent argument for his position, and I enthusiastically recommend it for publication. It is, in my opinion, a rare jewel, and the first truly objective assessment of this problem.


[Úgy terveztem, hogy majd csak az után bírálom ezt a cikket, hogy a sajátommal jobban tartok, de amint elkezdtem olvasni nem tudtam letenni. A szerző nagyon meggyőzően érvelt álláspontja mellett és lelkesen ajánlom közlésre a kéziratot. Véleményem szerint egy ritka gyöngyszem, és az első tényleg objektív feldolgozása a témának.]


Kedves kutatótársaim, kaptatok már ilyen pozitív bírálatot? Kicsit visszaadta a hitemet a világban.


A másik bírálat eleje nem volt ennyire kirohanóan dicsérő, de pozitív volt.


This is a well-written and interesting opinion paper on an important topic.  The author presents a careful and well-reasoned argument that is supported by extensive documentation.  While the argument itself is not new, the author presents the discussion in a clear and logical presentation, using relevant statistics, and interesting metaphors from his field of biology.  The author also presents some solid recommendations to address the issues he outlines.


[Ez egy jól megírt és érdekes véleménycikk egy fontos témában. A szerző aprólékos és jól átgondolt érvelést vezet végig, amelyet kiterjedt dokumentáció támaszt alá. Bár maga a gondolat nem új, de a szerző tisztán és logikusan felépítve mutatja be, releváns statisztikákkal alátámasztva és a saját szakterületéről egy érdekes metafórával fűszerezve. A szerző továbbá konkrét ajánlásokat is ad a felvázolt problémák megoldására.]


A bírálatok további részeiben természetesen kitértek, hogy mit módosítanának a kéziratban, és hogy mit vennének még bele. A bírálatok ezen részével máskülönben sincs gondom. Volt, amihez olvasnom kellett még pár cikket, volt, ami csak megfogalmazási kérdés volt.


Ezt a bejegyzést azért írtam, mert bár maga a cikk témája elszomorít és okozott pár álmatlan éjszakát, maga a cikk írása és publikálása egy igen pozitív élmény volt számomra.

---

* Bár a hallgatóktól egyre gyakrabban megkapom, hogy végtelenül öreged vagyok, de 40 évesen fiatal kutatónak számítok (vagyis talán most már egyre kevésbé, de olyan 40–45 évesig tart a fiatal kutató időszak). Ennek az az oka, hogy nagyon sok tanulás és tapasztalás kell, ahhoz, hogy valakiből kutató legyen. 27 évesen szerezhető legkorábban a doktori fokozat, sokaknak inkább a harmincas éveik elején/középén lesz meg. És lényegében ezt követően kezdődik az igazi tapasztalatszerzés. Szóval sok idő.

EvolBiolDay 2018

Ma volt az első EvolBiolDay avagy az első magyar evolúcióbiológiai nap. Egyszerűen szólva a magyarországi evolúcióbiológiával foglalkozó kutatók találkozója. Scheuring István kollégám szervezte. Nagyon jó volt. Meglepődtem, hogy milyen sok helyről és milyen sokan eljöttek meghallgatni az előadásokat.

A tudományban általános probléma, hogy nincs semmire időnk, leginkább arra, hogy tudjuk mivel foglalkoznak a szomszéd laborban. Ez persze egyértelműen nem jó, s mindig sajnálkozunk is rajta, hogy változtatni kéne rajta. Most változtattunk. Ez a nap a hazai evolúcióbiológiának volt szentelve.

Tényleg az volt a fontos, hogy megismerjük egymást. Az előadások 8 percesek voltak. Igen ez igen rövidnek tűnik, de arra elég, hogy az ember elmondja, hogy mivel foglalkozik, sőt akár eredményeket is elmondhat. Terjednek az ilyen rövid formátumú előadásmódok (pl. liftbeszéd, s igen az én doktoranduszom - Radványi Ádám - nyert a PhD-sok kategóriájában). Egyre több minden követeli a figyelmünket, ez ehhez vezet. Ma jó szolgálatot tett a rövid formátum: 22 rövid előadást hallgathattunk meg. Fiatal kollégák is tekintélyes számban képviseltették magukat.

Bár a Magyarországi evolúcióbiológia seregszemléje volt ez az esemény, angolul tartottuk. A nyelvválasztás nem volt önkényes: az előadók és a hallgatóság között is voltak külföldi állampolgárok. A nemzetköziesedés, ha lassan is, de elér minket. A sikeres laborokban már nem csak magyar kutatók, de külföldről ide vonzottak is vannak. És hála a Tempus közalapítvány Stipendium Hungaricum pályázatainak, az angol képzésünk is értelmesen beindult. Múlt félévben 12 külföldi hallgatónak adtam elő evolúcióbiológiát. Nemzetiségek tekintetében igen széles a merítés: brazil, mexikói, dél-afrikai, szír, jordániai, palesztin, algériai és marokkói diákjaink vannak. Két hallgató a konferenciát is végighallgatta.

Nyomokban mi is hasonlítunk egy normális európai országra. Ha az ember nem kapcsolja be a híreket és próbál az egyetem falain belül maradni, akkor még azt is hiheti pár órára, hogy minden rendben. Ma így éreztem.

Debrecen, Szeged, Pécs és Veszprém is képviseltette magát. Az idei meghívott előadó, aki 40 percben részletesebben bemutathatta kutatásait Liker András, aki a Pannon Egyetemet (Veszprém) erősíti. A nagy magyar természettudományi egyetemekről így mind volt valaki. Ez rendkívül fontos. Egyrészt nagyon magas színvonalú kutatások folynak ezen helyeken, másrészt kis országban megengedhetjük magunknak, hogy elutazzunk egymáshoz egy közös gondolkodásra. Persze nekünk Budapestieknek könnyebb eljutni az ELTE-re (nekem feljutni Tihanyból), de azért én is voltam már a fővároson kívül, ha tudományról volt szó.

Miről volt szó? Túl sok mindenről, hogy most akárcsak röviden is beszámoljak róluk. Régóta erős itthon két vonulat: az evolúció viselkedésökológiai és az elméleti biológiai. Az előbbit Debrecen (Evolúciós Állattani és Humánbiológiai Tanszék), az MTA Agrártudományi Központja és az ELTE Állatrendszertani és Ökológiai Tanszéke képviselő elsősorban. Az elmélészek jellemzően az ELTE-n kívül, a BME-n, az Állatorvosin és a volt KFKI-ban vannak. Fontos, hogy most már vannak evolúciós biokémiai/molekuláris biológiai kutatások is (pl. az Szegedi Biológiai Központban) és a bioinformatikusok (amely szkéna amúgy erős itthon) közül is érzik páran, hogy ide (is) tartoznak (Szőllősi Gergely és kutatócsoportja).

Miről adtam elő én? Természetesen az élet keletkezéséről. Tágabb kontextusba helyeztem a kutatásainkat. Egy-egy cikkünk persze valami részproblémára próbál meg választ adni, de a kutatócsoport egésze az élet keletkezésének megértését tűzte ki célul. Ebben a folyamatban vannak kulcs történések. Ilyenek például a felületi anyagcsere kialakulása (Könnyű Balázs erről beszélt), az első élő sejt evolúciója, a genetikai információ kromoszómába rendeződése, a hibaküszöb legyőzése, a minimális anyagcsere meghatározásának kérdése, a függetlenül másolódó gének együttélése (Hubai András doktoranduszom témája) vagy a fehérjék megjelenése (Radványi Ádám doktoranduszom témája). Mindezeket egy rendszerben látjuk, s nem elszigetelt problémáknak. Ezt próbáltam bemutatni a rendelkezésemre álló 8 percben.

Jó volt!

Köszönöm a szervezőknek!

Jövőre remélem megint találkozunk!

Mit ér egy PhD?

A The Guardian lehozott egy cikket, amiben egy a PhD-ját nemsokára megkapó panaszkodik, hogy nemhogy az akadémiai szférában nem talál állást, de az iparban sem a szakmájának megfelelőt és így kénytelen pincérnőként elhelyezkedni.

Elpanaszolja, hogy (1) az egyetemeken egyre kevesebb állás van; (2) a munkáltatók nem akarnak PhD-val rendelkezőket, mert a szemükben túlképzettek; (3) az egyetem abban érdekelt, hogy sok PhD-sa legyen, mert pénz kap értük az államtól; (4) a témavezetők szeretik a PhD-sokat, mert nagyon olcsó, keményen dolgozó munkaerők.

Lehet azon filozofálni, hogy a konkrét illető miért nem kapott állást. A kommentekben meg is teszik. Nem ez a lényeg, hanem az általános probléma a képzés ezen szegletében a PhD hallgatók és a munkáltatók oldaláról.

Szeretnék kutatni!

A PhD képzésre jelentkezők zöme szeretne kutatni. Nem küzdöd végig az egyetemet a jó jegyekért, kutatsz a szabadidőben, hogy legyenek eredményeid a felvételire, ha nem szeretnél ezzel foglalkozni. Nem egyszerű bekerülni az állami ösztöndíjas helyekre (tehát ahol kapsz valami pénzt is).

A felvételit 3-4 (vagy sokkal több) év kemény munka követi. Nem érdemes vitatkozni róla, hogy mennyire nehéz az iparban, s persze mindenki sokat dolgozik. Az akadémiai szférának is megvannak a maga előnyei és hátrányai (a kettő nagyjából ugyanaz: flexibilis munkarend, tehát sohasem kötelező dolgozni, csak mindig kell). Ez az idő nem csak kutatásról, de sok helyütt tanításról, adminisztrációról és pályázásról is szól. Még sem teljesen igaz, hogy csak azzal foglalkozunk, amivel szeretnénk.

Ezt nem lehet végigcsinálni úgy, hogy alibiből van valaki a doktori képzésben. Nincs olyan, hogy "valahol kell lenni és nincs kedvem dolgozni". Az sem működik, hogy "ha nem jön be, akkor elhelyezkedem az iparban". Annak lesz doktorija, aki teljes erőbedobással arra készül, hogy kutató legyen*. Voltak a tanszékünkön olyanok, akiket jobban érdekelt az ipar. Nem is lett meg a doktorijuk. Ezért nagyon nehéz a doktori után beismerni, hogy nem lesz valakiből kutató. Át kellett az illetőnek agyban állnia arra, hogy most mindent feláldoz a kutatói létért. S ez dől össze.

Miért nem kellenek a doktori fokozattal rendelkezők a cégeknek?

Mert nem ismerik a képzésnek ez a részét. A PhD fokozat jelenleg a legmagasabb elérhető iskolai végzettség. Sokak fejében az egyetemi diploma az oktatás teteje. Már nem az. A doktori képzés a legmagasabb foka az oktatásnak.

A munkáltatók túlképzést látnak a PhD fokozatban, illetve egyfajta kihívást, hogy ha nekik nincs meg ez a fokozatuk, akkor a Dr. előtaggal rendelkezők** valahogy feléjük kerülhetnek. Illetve a kutatásról van még egy olyan fura elképzelés, hogy azt poros könyvtárakban, csontvázak között békanyálat kavargatva lehet csak végezni, bezzeg az ipari melókat. Mindeközben az ipar  ad megrendelést az egyetemeknek, tehát van olyan ipari munka, amit az egyetemi állomány tud jobban/hatékonyabban elvégezni. Félreértés, hogy a doktori képzés nem szakmai gyakorlat. Nem vállalti környezet, ez igaz, de szakmai gyakorlat (és sok minden sokkal egyszerűbb egy cégben, mint az egyetemen).

A doktori fokozat az jelenti, hogy az illető önálló kutatásra képes. Azaz rá lehet bízni egy feladatot és el tudja végezni. Nem kell fogni a kezét közben. Ezt kéne megérteni a munkáltatóknak. Egy PhD-val rendelkezővel előbbre vannak, mint egy MSc-vel rendelkezővel, akkor is, ha azt már 3-4 éve próbálják maguk csiszolgatni. Egy PhD-val rendelkező képes megtervezni a munkáját, képes dokumentálni azt, előadásokat/prezentációkat tud tartani. Hallottam olyat is, hogy inkább az MSc (egyetemi) szint az, aminek ki kéne kopnia az iparból. A kevesebb önállóságot igénylő munkákra elég a BSc (korábbi főiskolai szint), míg ezen munkatársak irányítására, projektek vezetésére PhD-s szükséges.

KSH (2013-as) adatai alapján 2000 óta nagyjából konstansan 12 ezer embernek van doktori fokozata (2000 - 12570; 2005 - 12209; 2010 - 11889; 2012 - 11814; 2013 - 11765). Azaz nem sok emberről beszélünk. Ennél lehet több is kéne az iparba (most gondolom egy részük az egyetemeken és a felsőoktatásban van).

Miért nem mondta ezt előbb a témavezetőm?

Mondta. Nem szoktunk rózsás képet festeni az elhelyezkedési lehetőségekről. Nehéz is úgy, hogy nekem 40 évesen sincs állandó állásom. Persze az elmúlt 20 évben keveset voltam munkanélküli, tehát el lehet evickélni. Ezzel szemben a kutatás kreatív munka, amivel az emberiséget előre visszük. Ki ne szeretne ilyennel foglalkozni? Az egyik óriási probléma ma, hogy nagyon sok értelmetlen munka van, a kevés értelmeset meg alulfizetik (vö. On the Phenomenon of Bullshit Jobs - David Graeber).

Az akadémia állások is eléggé alulfizetettek. Sőt az egész olyan, mint egy drogkartel fizetésstruktúrája. Az alsó szinten nagyon alacsony a fizetés, s mindenki abban a reményben dolgozik sokat éhbérért, hogy feljebb kerül. Fent egy kicsit jobb a helyzet (de egy drogbáróhoz képes a legjobban fizetett professzorok is csórók). Minden súlyosbítva, hogy ebben a szegmensben nincsenek állandó állások az alsó szinteken. Amikor valaki azt mondja, hogy persze állami alkalmazottnak lenni jó, mert az nyugdíjas állás, akkor felvilágosítom, hogy szerződésem 1-3-5 évre van. Nyugdíjig egy kicsivel még több van hátra. Nyugaton jellemzőbb, hogy a docens/tudományos főmunkatárs szinttől általában állandó állásban vannak már az emberek. Nálunk egy fura hibrid rendszer van, ahol alacsonyabb szinten is lehet valaki állandó állásban és professzor/tudományos tanácsadó szinten is lehet valaki határozott idejű munkaviszonyban.

Nem a pénzért végezzük ezt a munkát. Azért mert szeretjük. A gyereknek attól még enni kell adni, meg ruhát kell venni. És ebben a szakmában is lehet tisztességesen keresni (de nem a fiataloknak). Ehhez kitartás kell és gyomor, ami az állandó bizonytalanságot viseli.

Az egyetemnek jó, hogy vannak PhD-sok

A PhD-s az egyetemnek ingyen van, sőt pénzt hoz. Az állami ösztöndíjas PhD-s hallgató diák és így fizetése nincs. Ösztöndíjat kap, amit az állam ad. Az egyetemnek nem kerül pénzébe. Az egyetem kutatásra is ad pénzt a doktori képzésben résztvevőknek, de ezt az egyetem nagyobb részt lenyeli. Tehát az egyetemnek pénze van abból, hogy PhD-sokat vesz fel.

A PhD-s ezek után ingyen munkaerő. Na nem hivatalosan. Ugyanis hivatalosan a doktorandusz/doktoranda nem kötelezhető oktatásra, ha tanít azért neki fizetés jár (óraadásért). Ezt szoktuk nagylelkűen elfelejteni. Régebben még takargatva volt ez olyannal, hogy a tandíjmentességet váltjuk meg az oktatással, most már csak egyszerűen hazudunk mindenkinek. Ezért működnek az egyetemek, mert a tényleges oktatói karral már régen nem működnének. Nincs elég oktató. A doktoranduszok, a kutatócsoportok kutatói, a kutató pályázatokon levő kutatók, a kutatóintézetekben levők pótolják a kimaradó munkaerőt. Mindenkinek kötelező főkurzust (előadást) tartok évek óta...

Persze nekünk témavezetőknek is jó egy ösztöndíjas doktorandusz. Ha nekem kéne pályázatból fizetni, akkor sokba kerülne. A PhD hallgatót tudományos segédmunkatársként kéne foglalkoztatni, az havi 211200 Ft/hónap (bruttó). A szuperbruttója (munkáltatónak ennyibe kerül) 257664 Ft/hó. Évente ez 3 091 968 Ft. Jelenleg 4 éves a doktori képzés, tehát olyan 12 milliót "spórolok" azzal, hogy a hallgatómat sikeresen felveszik állami ösztöndíjra. Kutatni fog, együtt dolgozunk. Megtanítom pár dologra és számíthat a segítségemre. Egy jó doktorandusz nagy kincs!

Konklúzió helyett

Azt kell mondjam, hogy a cikkírónak igaza van. A helyzet rossz és romlik. Mindez úgy, hogy a kutatás (1) azon kevés tevékenység, ami előre viszi az emberiséget; (2) előreláthatólag nem fogják leváltani robotok a kutatókat; (3) az emberek szeretik ezt csinálni. Tehát alapvetően sok embert értelmes munkához lehetne juttatni általa. Mégsem tesszük. Miért?

---

* Más azoknak a helyzete, akik munka alatt végzik el a cég unszolására (gyógyszergyáraknál hallottam ilyenről), vagy előlépés reményében egy klinikán doktori képzésbe kezdenek. Itt most azokról van szó, akik MSc után, fiatalon a kutatói lét mellett döntenek.

** Itt most jegyezzük meg, hogy csak a PhD-val rendelkezők viselhetik a Dr. előtagot. A 2011. évi CCIV. törvény a nemzeti felsőoktatásról 52. § szerint "Az orvos, a fogorvos, a gyógyszerész, az állatorvos, a jogász és az államtudományi szakon oklevelet szerzett személyek a doktori cím használatára jogosultak. Ezek rövidített jelölése: dr. med., dr. med. dent., dr. pharm., dr. vet., dr. jur., dr. rer. pol." Ugyanitt a 53. § "A PhD-fokozattal rendelkező személyek nevük mellett feltüntethetik a „PhD” vagy a „Dr.” rövidítést, a DLA-fokozattal rendelkezők pedig a „DLA” vagy a „Dr.” rövidítést."

A doktorátus a latin docere - tanítani szóból ered és azt a fokozatot jelentette, amelytől kezdve az illető taníthatott az egyetemen. A lényeg, hogy semmi köze az orvosláshoz vagy a joghoz.